366. mese, szökőnapra

A deákot erővel királylyá teszik. (Szavak száma: 982)

Utra ment egy deák, s a mind a mezőbe ment, talált valami kipattogzott borsószemekre; gon­dolta, hogy azoknak hasznát veheti, mett ő szegén legény; hiszen az apja azt es tanácsolta vót neki, hogy a mi többet ér egy bolhánál, azt ha talájja, vegye fel. Felszette hát a borsót, s a zsebibe rakta.

Uttyába elestéledett egy kiráji városba, béjelentette magát a kirájnál, s utikőttséget kért, s az éjjelre szállást.

A deák jóforma legén vót, hejesen beszélt, s ügyesen viselte magát. A kirájnénak e figyelmire esett, s mindhogy eladó leánya vót, ugy véllekedett, hogy hát ha ő kirájfiu, s leánnézőbe jött, s csak azét őtözött deáknak, hogy ne esmerjék meg! Ezt a gondolattyát megmonta az urának, s a kiráj es hejjesnek vette. Ketten megegyeztek, hogy tuggyák ki, igazán kirájfiu-e? megmarasz­tották vaj két napra. Első éczakára nem igen pompás ágyat vettek neki, azétt, hogy ha aval meg­elégszik, ugy csak deák, de ha nem, akkor kirájfiu.

Az ágyat megvették egy ódalházba, s egy bizadalmas emberit a kiráj annak az ablakára állitotta, hogy lesse meg a deákot, mit csinál. Megmutatták a deáknak az ágyat, s ő vetkezni kezd ott egyedül; de a mind vetkeznék, a borsó a zsebiből mind az ágyba hull alája; ő keres­gélni kezdi, s egyenként esszeszedegetni; hajnal lett, mig essze tutta szedni.

A vigyázó nem látta, mivel dógozik a deák, de látta, hogy nem aluszik, hanem mind csak az ágyat igazgassa, s csak hajnalra alutt egy cseppecskét. Azt jelentette a kirájnak, hogy a szálló nem alutt, csak az ágyával bajlódott, ugy látszik, hogy nem afféle ágyhoz van szokva.

Felkőt a deák, s reggeli ebéd alatt a kiráj megkérdette, hogy alutt? A deák azt monta: Egy kicsit nyughatatlanul, de annak es magam valék az oka! Ebből azt huzták ki, hogy megbánta, miétt nem atta ki magát, hogy ahoz való jó ágyat vessenek neki. Hitték, hogy kirájfiú, s ahoz­véve bántak vélle.

Más este esmént oda vettek ágyat, de kiráji módra. A deák, hogy a mult éjjel nem alutt vót, mihentes a fejit letette, ugy elalutt, mind a tök, virattig meg sem mocczant. Most a borsóval nem kellett hogy baja legyen, mett azt a küsruhája szegibe kötte vót, mikor az ágyból összekeresgélte. A vigyázó azt jelentette reggel, hogy az utazó végig jól alutt.

Csakugyan most mán meghitték, hogy a deák csak deák képet vett de kirájfiu; reá fogták, hogy kirájfiu, s kirájfiunak szólítgatták.

A kiráj leánya jól járt utánna a deáknak, nem nagy dologba került, hogy magát vélle meg­szerettesse; s ketten esszekőtek. Álló esztendeje vót, hogy együtt élnek; akkor őköt felrakták, s utnak eresztették, hogy a deákkiráj es mutassa meg feleséginek a maga országát.

A deák még most ijett meg, hogy kuruczoson tanál járni. Szepegett, szepegett, de csak elszánta magát, hogy úgy legyen, a hogy jő. Mondá magába: Elindulok véllik, s ha nem egyéb, elszököm töllik, visszamegyek a kolegyomba! A deákköntöst soha sem hatta el magától. - El­indulnak, s addig mennek, mig egy nagy erdőbe érnek; ott egy hejt a deák férre menyen, s méj árokba vetkezödni kezd, hogy a deák gunyába őtözzék s elszökjék.

Éppen ott hevert egy hétfejü sárkán, s ez őt megszóllította: Ki vagy? mit keressz itt? mit akarsz? - A deák elbeszélte, a sárkánnak az egész dógát, s azt es, hogy most eppen szökni akar el. - A sárkán azt monta rea: Nem szükség elszökni; kár vóna! - csak fojtasd utadot, s a mind az erdőből kiérsz, meglátsz egy ludlábon forduló rézvárat, menny be abba, s lakjál ott békével feleségestől, kutyástól, macskástól, addig, mig a vár mozogni s forogni kezd; de akkor osztán kotróggy onnét, met akkor én menyek oda haza, s ha bennekaplak, vége életednek.

Visszament hát a deák az uti társasághoz, s tovább utaztak, mig az erdőből kiérve a várat meglátta; oda mind bementek, s megtelepettek, mind az övébe. Jól találták magikot két esztendőn keresztül, s maga es hinni kezte, hogy ő mán igazán kiráj. De hát ecczer a vár csak mozogni, forogni kezd gyorson! Megbusul a deák, s kimenyen a vár élire, ott sétál nagy-buson alá s fel. Talál ott egy vén banyót, a ki azt kérdi tőlle: Mi bajod van, felséges kiráj? Hm! az a baj anyó, azt mongya a deák, hogy nem vagyok kiráj, de még es annak kell lennem! Elbeszélli egész dógát mostanig. A még nem baj fiam! azt mongya a banyó; köszönd, hogy nem titkoltad el előllem dógodot! én a kuruzsos kirájné vagyok, a hétfejü sárkánnak legfélelmesebb ellensége, azett azt tanácsolom: igen hirtelen süttess egy czipót, egymásután hét sütéssel azt a czipót mindenkor legelőbb tétesd bé a kemenczébe, s legutóljára vétesd ki; azt hónap ecczere, mikor a hétfejű sárkán megérkezik, tétesd ki a várkapuba, s az a sárkánnak ugy megfelel, hogy a téged soha sem fog háborgatni s a vár mindenestől neked marad!

A deák a czipót éppen úgy elkészittette, s már éjfél után egy órakor a czipó ki vót téve a vár­kapuba.

Mikor a nap butt fel, a hétfejü sárkán a várkapura ment, de őt a czipó igy szólította meg: Hó! itt én vagyok az őrző, ide az én engedelmem nélkül nem be! ha bé akarsz menni, előbb ki kell állanod azt, a mit én kiállottam!

Nekem ide csak bé kell mennem! azt mongya a sárkán; micsoda próbákat állottál ki hát?

A czipó elbeszélte, hogy őt, mikor mag vót, felásott fődbe takarták, elrothatt, kikőtt, felnőtt, sok hideget, meleget, essőt, havat kiállott, még es megtermett, levágták, esszekötözték, meg­csépelték, esszemorzsálták, meggyurták; azután hétczer egymás után, mindannyiszor minden társainál előbb, a tüzes kemenczébe bévették. - Ha ezt mind igy kiállod, akkor hiszen bé­ereszt­lek, de máskülömben ide nem bé!

A sárkán tudva, hogy mind azt ki nem álhassa, ugy neki haragudott, hogy mérgibe kihasatt s igy elpusztult.

A deák pedig az naptól fogva annak a várnak ura lett; apóssa s anyóssa halála után két országnak lett kirájja; s ha meg nem hót, ma es uralkodik.

Ha tudnám, hogy ijen szerencsésen járok, mind az a deák, én es a mái szentséges nap béállanék deáknak!