286. mese

Dióbél királyfi. XXIX rész Öreg diófák alatt. (Szavak száma: 371)

Mosolygó egével, langyos szellőivel, csörgő ereivel, menyasszonyruhás fáival, bimbózó virágaival, dalos madaraival nagyon szép az ifjú tavasz. Csupa ígéret, csupa reménység. Csupa bizakodás, csupa vágyakozás az ember lelke.

Szép, szép a tavasz, hanem azért mégis jobban szeretem én az olyan derült őszt, mint ez a mostani. Olyan nyugalom árad el az egész világon, mintha az Isten lelke lebegne felettünk, aki betöltött mindeneket az ő áldásával. Aki nemcsak ígért: adott is, nemcsak reménységet bimbóztatott: gyümölcsöt is érlelt.

Igaz, nem olyan vidámkék most az ég, mint tavaszon, hanem fátyolos a mosolygása, mint az öreg emberé. Álmosan hunyorgat a napocska. Sebaj, rászolgált a nyugalomra, megérlelte tüzével aranyszemű gabonánkat.

Igaz, lustán csacsog és köddel takaródzik a patakocska, mely az újmalajdoki malmot hajtja. Sebaj, hadd pihenjen el szegény, elvégezte dolgát! Aranyszemű gabonánkat lánglisztté őrölte, lesz kalács a rácson, ha jön a karácsony.

Igaz, leperegnek virágaink, s úgy ingatják ágaikat a fák, mintha kezüket nyújtanák búcsúra. Sebaj, kigyönyörködtük magunkat a virágok pompájában, s méhecskéink telehordták mézzel a kaptárt.

Piros gyümölcsüket, édes gyümölcsüket ideadták a fák: hadd pihenjék ki magukat a jövő tavaszig!

Ti is, öreg diófáim, aludjatok szépen, öreg szemem megnyugoszik derék törzseteken, hatalmas koronátokon, mely annyiszor betakart esőben, napsugárban. Úgy álltok itt, mint őrszemei a falunak, mely alattatok nevekedett. Megvagytok erőben, egészségben, nem hiányzik közületek csak egy, a Matykó fája. Azt kivágtam: belőle faragtam koporsót Malajdoki Mátyásnak, mikor munkás élet, boldog öregség után magához szólította az Úr az égi mezőkre...

Hanem azért nem maradtam magam. Körüllebeg azoknak a képe, akiket szerettem, s körülvesznek azok, akik szeretnek: Újmalajdok népe. Aztán van itt még valaki, aki velem van lépten-nyomon, soha el nem marad tőlem. Most is itt hever a lábamnál, s nézi, hogy írok. Csuri, a nádi róka. Oda se néz öreg barátom annak az elkésett sárgarigónak, amelyik Dióbél fájáról rikoltozik rám: - Kell-e dió, fiú?

Eredj, bolondos rigó, eredj! Nincs már dió se, nincs már fiú se. Öregember vagyok, s hálát adok az Istennek, hogy befejezhettem ezt az írásomat az öreg diófák alatt. Megírtam az életem történetét, mielőtt a Jóisten pontot tenne utána. Lehet, hogy nem olyan érdekes, amilyennek én látom, de egyet meg lehet belőle tanulni: hogy nincs boldogság ezen a földön, csak annak, aki embertársait szereti.