Dióbél
királyfi XXVII. rész. Váratlan vendég (Szavak száma: 385)
Hevertünk
Tilinkóval a nádgunyhó előtt, Csuri a lábunknál. Nyugtalanul fészkelődött,
hegyezte a fülét, csóválta lompos farkát, s egyszer elnyikkantotta magát.
-
Vesedelem - vélte Tilinkó.
-
Vendég - mondtam én. Hallottam, hogy valaki töri magát előre a nádban.
Csuri
felugrott: szétvált előttünk a nád, s ott állt a vendég. Szép szál ember, de
hajlott termetű, látszott rajta, hogy átvetette már az élet a vállán; az arca
ismerős, mégis idegen: gyűrött, poros ruhája régi jómód és hosszú bolyongás
mutatója.
Sokáig
néztünk egymásra, végre megszólalt az idegen. Alázatos, szomorú, csengés nélkül
való hangon:
-
Nem ismersz, Dióbél? Engem jobban elváltoztatott a hatalom, mint téged a vadon.
Tudtam
már, ki beszél hozzám, fölálltam, kezet nyújtottam neki:
-
Isten hozott, Matykó, ha jó szándék hozott.
Matykó
lehajtotta a fejét, mint a jégverte búza.
-
Nincs már énnekem még szándékom se. Nem vagyok már én senki, semmi. Csak azért
szeretnék még élni, hogy levezekelhetném, amit ellened meg a hazám ellen
vétettem. A haza már szabad.
Erre
a szóra nyakába borultam Matykónak, és összecsókoltam poros orcáját. Tilinkó
Csurit csókolgatta örömében.
-
Ahogy a haza fölemelkedett, én lezuhantam - bontakozott ki az ölelésemből
Matykó. - A hivatalomból elküldtek, azt mondták, most már más világ lesz, ott
nincs rám szükség. Az emberek az utcán elkerültek, mint a bélpoklost. Ha a
szemembe mondták, hogy “hazaáruló”, azt még csak elviseltem. De a hátam mögött
való suttogásokat nem bírtam el. Ki kellett szöknöm a világból.
Sokáig
hallgattunk mind a hárman. Csuri az ölembe hajtotta a fejét, és elaludt.
Nádország millió békája mind varrta a papucsot, csak akkor hagytak föl vele, ha
olykor elrikkantotta magát valami éji madár. Tilinkó fölkelt, bement ágyazni,
(így nevezte ő azt, mikor szétterigette a gunyhó földjén a szénát.) Akkor
szólalt meg Matykó:
-
Elhiszed-e már nekem, hogy megutáltam magamat? Befogadtok-e magatok közé
nyomorúságtok társául? Ti vezekeltetek az én bűnömért: szabad-e nekem magamnak
is vezekelni érte?
Csodaszépen
ragyogtak a csillagok, mintha az Isten ezer szeme nevetett volna le ránk. Meleg
harmat hullott az egekből, mintha az irgalom harmata hullott volna a szívemre.
Megöleltem Malajdoki Mátyást.
-
Nem vezeklés ez, testvér: megváltás. Visszaadtad az emberekben való hitemet, az
élethez való kedvemet. Nem nyomorúság ez, testvér: ez a béke, ez a boldogság.
Tilinkónak
bekiáltottam a gunyhóba:
-
Mától fogva három királya van Nádországnak: három ágyat vess, Tilinkó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése