283. mese

Dióbél királyfi. XXVI. rész. A fogoly (Szavak száma: 1177)

Attól fogva, hogy betettem a lábamat Nádországba, én Tilinkón kívül egyéb emberi ábrázatot nem láttam magam körül. A mi vadonunkba nem jött senki, én pedig ki nem mozdultam belőle. Tilinkó azonban néha be-bevágódott a faluba, noha én olyankor mindig megpirongat­tam:

- Baj lesz abból, öreg, ha te az emberek közé jársz. Nincs már minekünk semmi közünk ahhoz a világhoz, amelyik Nádországon kívül esik.

- Ne félcsd te azs öreg Tilinkót - kacsintott rám ilyenkor -, és van azs én fejemben, nem korpa.

Egyszer azonban mégis nagyon rám ijesztett az öreg cimbora. Reggel bement a faluba egy nagy nyaláb darutollal, hogy azt majd elcseréli a piacon valami harapnivalóért, s nem jött vissza még éjszakára se. De bizony még másnap is hiába vártam. Csak harmadnapra tért meg, de akkor meg nem akartam elhinni, hogy ő az. Olyan simára volt borotválva az ősz bajusza, akár egy bugyogós németnek. Ha nem az a rongyos szűr lett volna rajta, amelyikben száz macska se foghatott volna meg egy egeret, rá se ismertem volna.

- Mi az, Tilinkó? - csaptam össze a kezemet. - Tán be akarsz állni Rosszjancsinak, hogy úgy csúffá teszed magadat?

- Eltaláltad, Dióbél - simogatta az öreg a kopasz bajuszportáját. - Nadzson össebarátkozstam a Rossjancsi úrral, ost azs ő kedvéért urasodtam ídzs el.

Az történt szegény Tilinkóval, hogy jó áron eladta a darutollakat, s örömében csöndesen fütyörészgetett, ahogy a Malajdoki-kastély előtt elballagott. Azt se valami hegyesen, csak olyan szép szomorúan, ahogy egy elárvult öreg cigányhoz illik, aki Kossuth Lajos katonája volt valaha. Szegény feje megfeledkezett róla, hogy nem Nádországban van, hanem Magyar­orszá­gon. Magyarországon abban az időben se sírni, se nevetni nem volt szabad. Aki sírt, arra azt mondták, hogy a magyar szabadságot siratja; aki nevetett, az meg bizonyosan annak örült, hogy majd föltámad még a magyar szabadság. Tehát börtönbe dugták a sírót is meg a nevetőt is. Hát még aki fütyülni mert az utcán! Hát még aki Rosszjancsi füle hallatára mert fütyülni!

Mert a hatalmas megyefőnök éppen az ablakán könyökölt ki, mikor Tilinkó ott baktatott. Szalajtotta is a fogdmegeit mindjárt utána, vitette is a jámbort maga elé.

- Hod merted te nekem pfütyölni? - szegezte rá haragosan a savószín szemeit.

- Magamnak fücsültem én, nem másnak, naccságos Rossjancsi úr - mondta alázatosan Tilinkó.

Rosszjancsi úr intett az őrt álló cseh katonának:

- Vigyetek gonosz lázadót temlecbe bele. Hadd pfütyölje makának ekész napik.

Hiába mondta Tilinkó, hogy neki már nincs fütyülhetnékje, bizony lefülelték, és bedugták valami fészerbe. Másnap aztán kieresztették, de alighogy kitette a lábát, észre se vette, örömében máris fütyülésre csücsörödött a szája. De most már cifrázta ám, mint a szűcs a subát. Hurcolták is a kakastollas katonák megint vissza Hrosziancsik elé.

- Mit megcsinálsz mekint, te lászadó? - acsargott rá dühösen.

- Keresem a kenyeremet.

- Mit kereset? A kenyeret neket?

- No, igen. Gondoltam, hogy ha valami sépen fücsülök, megint adat érte ingyen kostot a naccságos Rossjancsi úr.

Aközben pedig olyan nyugalommal fogta két marékra a nagy zászlós bajuszát, hogy a főnök urat most már végképp elöntötte a pulykaméreg.

- Hod mersz te olyan lászadó pajuszt nekem hoszni?

- No, ne féljen, naccságos Rossjancsi úr, nem döföm meg vele. Mit tehetek én róla, ha nekem bajust adott azs Isten, ostán ilyen ember formájú vadzsok vele?

Rosszjancsi úrnak bizony hajat se sokat adott az isten, a bajuszról meg végképp elfeledkezett. Nyilván ez hozta olyan dühbe, hogy csak úgy csattogott a foga a haragtól:

- Na, majt amit az Isten adta, Hrosziancsik elveszi.

- Hát el is vette a csudar, hivatta a Bavina borbélt, lesedette vele a drága sép bajusom ‑ mérgeskedett Tilinkó, ahogy elbeszélte nekem a történetet. - Hanem ne ledzsen Tilinkó a nevem, ha meg nem fizsetek neki érte.

Egy hét múlva megint eltűnt Tilinkó a nádasból, de most nem darutollal rakodott meg. Egy zsák volt a hátán, nagyon fickándozott benne valami.

- Örömet visek a Rossjancsi barátomnak - nekem csak ennyit mondott nagy titokzatosan.

Az őröknek is csak annyit mondott, hogy neki mindenáron beszélni kell a Rosszjancsi úrral, mert ő az ország dolgában járt. Beeresztették hozzá, de zsák nélkül.

A nagy úr éppen a tükör előtt illegett-billegett. Valami osztrák tábornokot várt, annak a fogadására készítgette magát.

- No, mi mekfan már megint teneked? - förmedt rá a cigányra. Az meg titkolódzva súgta oda neki a szája sarkából:

- Pst, ne üssön lármát, naccságos Rossjancsi úr! Edzs gonos lázadót akarok föladni.

Rosszjancsi úr úgy megszelídült, mint a bárány. Saját kezével tessékelte bele Tilinkót a nagy bársonyszékbe.

- Nagyon konosz?

- Ojjé! Akkora bajusa van, hogy edzsik vége edzs arast a másiktól.

Rosszjancsi most már szivart dugott a vén gézengúz szájába.

- Nagyon feszedelmes?

- Bizs azs még harap is, ha jókedvében találják. Annyi fedzsver nála, se seri, se sáma.

- Hat katonáfal fokatom el - borzongatta végig a hideg Hrosziancsik urat. - Hol található az a konosz lászadó?

- Hol itt, hol ott bujdosik, most éppen olyan helen van, ahonnan el nem sökhet. Hanem kato­ná­kat ne küldzsön a naccságos Rossjancsi úr, alássan kérem, mert azsok vadzs bírnak vele, vadzs se. Elég lesek én neki magam is. Én edzsenesen a tömlöcsbe csalogatom be, mert bennem nadzson bízsik.

De már erre meg is ölelgette a nagy úr a szegény cigányt, s egy vadonatúj aranyat is csúsztatott a zsebébe. Az embereinek pedig kiadta a parancsot, hogy akit ez a jó ember ide vezet, azt nyomban tömlöcbe vessék. De akárki lesz is, de akármilyen késő éjszaka is.

A kerületi főnök úr gyönyörű szépeket álmodott azon az éjszakán. S mikor reggel fölébredt, még nagyobb volt a gyönyörűsége. A hatalmas vendég megérkezett, és nem tudott betelni Hrosziancsik úr magasztalásával, mikor alig látott bajuszt az egész környéken. Persze ilyenkor csak gyerekeket lehetett az utcán látni, meglett ember ki nem ment a házból, hogy köszönni ne kelljen a nagy vendégnek.

- Az utolsó pajuszos lászadót az este fokattam el - hajlongott Hrosziancsik alázatosan. - Sok pajunk volt fele. De most már temlecben ül. Lánc fan keszin-lábán, ekész pátran megnészhet­jük.

A tábornok kegyesen megbillentette aranygalléros nyakát, s a két úr leballagott a tömlöcbe. Az ajtóban töltött puskás őr állt, annak azt mondta Hrosziancsik:

- Nyisd ki a foklyot!

Az ajtó megnyílt, de a fogolynak a szeme úgy villogott a sötétben, hogy egyik úrnak se volt mersze belépni. Hrosziancsik harsányan bekiáltott:

- Lépj elő, konosz lászadó!

A harsány hangra kiugrott a tömlöcből egy vadmacskafiók, fúva, prüszkölve, s akkorát karmolt a tábornok úr lába szárán, amekkora az ilyen gonosz lázadótól telhet. Hrosziancsik pedig láthatta, ha akarta, hogy a fogolynak csakugyan hatalmas bajusza van. Egy araszra esik egyik vége a másiktól.

A vadmacskát a nádasban fogta Tilinkó, az fickándozott a zsákjában, azt rekesztette be a tömlöcbe. De ő maga is fickándozott örömében, hogy a csínje így sikerült. Annyi esze persze volt, hogy csak a kapufélfa mellől nézte, mikor a gonosz lázadó nekiugrott a nagy uraknak, s nem várta be, hogy Rosszjancsi úr köszönetet mondjon neki.

- No, édes mézsem - fejezte be a történet elmondását -, most már ostán csakugyan én se tesem ki többet Nádorságból azs öreg lábamat. Mert attul félek, ha Rossjancsi úr a kezsibe kaphatna, nagyon megsorítaná a nyakravalómat.