282. mese

Dióbél királyfi XXV. rész. Tilinkó utolsó lopása (Szavak száma: 1104)

Nádi ember korom második esztendejében történt, hogy Csuri, a róka, egyszer egy malackát fogott a nádasban, ahol elég sűrűn találkoztunk vaddisznóval. Persze nem bántottuk egymást, mert miért is volna ellensége a vadember a vaddisznónak? Csuri se bántotta a malackát, csak éppen megfogta a nyakán a bőrt, úgy hozta a foga közt, aztán letette elébem nagy farkcsó­válással. Mintha csak azt akarta volna mondani:

- Látod, tudom én, mi a tisztesség, ezzel fizetem a házbért.

Fölemeltem a malackát, nagyon takaros kis jószág volt, fekete-fehér csíkos bundában járt. Egy kicsit visított, de egy marék vízimogyoró mindjárt megbékítette.

- No - mondom Tilinkónak -, ezt fölneveljük.

- Hadzs ledzsen eccser Nádorságban is disnótor - vigyorodott el helybenhagyólag az öreg.

Nőtt, hízott a malacka szépen, a csíkos bundáját is kicserélte egész szelíd színűvel, csak a füle maradt meg tarkának. Kézhez is szokott úgy, hogy még Csuri is szívelte, akiből egész rendes malacpásztort neveltünk.

Az ő kötelessége volt a malackát legeltetni és fülön fogni, ha nagyon elkóválygott. Ez pedig rendesen olyankor esett meg, ha Csuri félrefordult egy kicsit vadlibát lesni.

Lehetett már a malacka olyan háromfertály esztendős, mikor egy este azt mondja Tilinkó, hogy ő reggel bemén a faluba.

- Mégiscsak jó lenne azst a disnótort megtartani - azt mondja -, mert mindig attul félek, eccser itt hádzs bennünket a malacska, ost vissamén vaddisnónak. Teleraktam a tarisnyám sulyommal, azson cserélek a faluban egy kis kását, hodzs hurkát is tölthessünk.

“No - gondoltam magamban -, ebből a malacból nem eszel hurkát, öreg pajtás. Mert ezt én nem engedem levágni. Inkább világnak eresztem szegényt, hadd menjen haza az atyafiságá­hoz.”

Ki is lopództam a vacokról, ahogy Tilinkó elaludt, s kivertem a malackát a nádba.

- Eredj, malacka, míg szépen vagy, mert holnap ilyenkor már tepsibe fektet Tilinkó.

És aztán aludtam is reggelig, mint a bunda.

Tilinkó azonban már hajnalhasadtán útban volt a falu felé, hátán a sulymos tarisznyával. Aludt még az egész nádas, a gólyák is összebújtak a semlyékben.

Az első, akivel találkozott, a napocska volt. A nádas szélében úgy a szemébe talált nevetni Tilinkónak, hogy az öreg akkorát tüsszentett bele, mintha az ég zengene.

“Valami szerencse ér ma” - gondolta magában, és lekerült a vakdűlőre. Itt ugyan rosszabb az út, mint az országúton, de alkalmasabb a szegény embernek. Az országúton jönnek-mennek a kocsik, egymást érik az emberek, s az ilyen helyen nemigen lehet találkozni a szerencsével. A szerencse ilyenkor ott bujdokol a néptelen mezőkön, az összeboruló kukoricaszárak árnyékában, a becsukott szemű tanyaházak körül.

Persze, szem kell hozzá, hogy az ember a szerencsét meglássa. Olyan csókaszem, mint a Tilinkóé. Az elől ugyan el nem bújik a szerencse, akár bárányka, akár tyúkocska, akár ludacska képében incselkedik vele.

Lám, most is észrevette a szerencsét már a második dűlőben. A szerencse most cirmos cica képében lépkedte a mezei egereket a salátabokrok közt.

- Megvagy! - ugrott rá a cirmos egy nagy kövér egérre.

- Megvadzs! - nyalábolta föl Tilinkó a cirmost. - Udzs lehet, teneked is tudom hasnodat venni.

Azzal betessékelte a cirmost a sulymos tarisznyába, s elégedetten gyújtott a pipára. Hanem a harmadik dűlőben hirtelen hátrafordult, mert rávisított valaki:

- Gyuri-i-i, Gyuri-i-i!

Bodor kis malac emelte föl rózsaszín orrocskáját.

- Nini, ezs a malacska engem hív - állt meg tűnődve Tilinkó. - Azst hisem, engem kiskorom­ban Dzsurinak hívtak.

Egy nagy fejű szitakötőn kívül egy lelket se lehetett látni a környéken, az is úgy csóválta a nagy fejét, mintha azt mondta volna:

- Nekem semmi közöm a malachoz.

- Vadmalacs les ezs - tekingetett körül Tilinkó, s kieresztette a cirmost a tarisznyából. - Minek tanáljak én macskát, ha malacsot is tanálhatok?

Azzal leguggolt, és megrázogatta a tarisznyát, mint a kukoricás szakajtót:

- Csocsa, csocsa, csocsám, csocsikám!

A vadmalac egy cseppet se vádaskodott, hanem nagy bizakodva tartott neki egyenesen a tarisznyának.

- Röf-röf, röf-röf - mondta barátságosan, s belépett a tarisznyába, mintha csak azt akarta volna megmérni, hogy milyen hosszú.

Tilinkónak meg az jutott eszébe, ahogy vállára vetette a tarisznyát, hogy egészen olyan ez a malacka, mint a mienk, még a füle is olyan csíkos. Tán jobb is volna egyenesen hazafordulni vele. Azzal együtt ez is megneveledne. Télire lehúznák a mázsát. S már indult volna hazafelé, mikor a malacka nagyot lökött rajta:

- Ki-i-i, ki-i-i! - sivalkodott torkaszakadtából, tudakolva kifelé az utat.

Tilinkó összerezzent, s nekiiramodott a falunak.

“Ha már serencsét adott azs isten, ne serencsétlenkedjünk vele! - gondolta magában. - Jobb les ezst mindjárt eladni.”

Ebbe mintha a malacka is belenyugodott volna, mert egy kicsinység elcsendesedett.

Hanem ahogy az országútra értek, megint elkezdett izgeni-mozgani, de úgy ám, hogy Tilinkó majd a nyelvét elharapta kínjában.

“Nini - állt meg pihenni egy kicsit -, hát miért cipelem én a hátamon ezst a malacsot? Hisen elmén ezs a maga lábán is. Mintha csak magamét hajtanám. Hova hajtom? Hát a vásárra. Mért adom el? Kinek mi közse hozzsá?”

Azzal kinyitotta a tarisznyát, s úgy ugrott ki belőle a malacka, mintha puskából lőtték volna ki.

- Röf-röf-röf - kiabálta boldogan, s nekiiramodott az országutat fölmérni.

- Hej, te csudar! - rugaszkodott utána Tilinkó, elhajítva kezéből a tarisznyát.

Biz azt meg nem tudta volna mondani, hány rőföt kellett utána szaladni. Mire lefülelte, lógott a nyelve a fáradtságtól. Pedig most már a tarisznyáért is vissza kellett menni, ölbe fogva a malacot.

No, azért ugyan mehetett. Akkorra megtalálta valaki a tarisznyát, s úgy cserélte ki, hogy másikat nem hagyott helyette.

- Hej, a fürgencsűjit neki - vágta a földhöz a lyukas kalapját -, tíz malacsért nem adtam volna azst a tarisnyát!

A malacka pedig nyilván érezte a bűnét, mert alázatosan dörgölődzött oda a lábához:

- Gyuri-i-i, Gyuri-i-i! - békítette szegényke.

Tilinkót elfutotta a méreg, és nagyot rúgott a malackán.

- Még csúfolódni mers, te! - csikorította el a fogát, s úgy vágta fültövön az istenadtát, hogy az egyszerre lefogta a szemét. De legalább nem csúfolódott többet, hanem kimondta Tilinkó keresztnevét, ahogy az illendőség kívánja.

- Gyö-örgy, Gyö-örgy - ez volt az utolsó szava.

Bezzeg nem haragudott már Tilinkó, hanem letérdelt a malacka mellé, és az ölébe vette a fejét. Kínálta papsajttal, kínálta porcfűvel, de a malacka azt mondta, hogy nem eszik már ő többet korpát se.

- Segény embernek segény a serencséje! - fohászkodta el magát Tilinkó, visszafordulva mérgében. S most ez egyszer ügyet se vetett a szerencsére, ha hízott pulyka képében kínálta is magát az árokparton.

- Baj van, Tilinkó - fogadtam, ahogy hazaért. - Nemigen lesz disznótor, mert a malacka megszökött az éjszaka. Nem találkoztál vele valahol jártodban-keltedben?

- Jáj, dehodzsisnem találkoztam, csak nem tudtam, hodzs ü vót - vakarta a fejét elkeseredetten öreg kenyeres pajtásom.

Többet aztán nem mondott se jót, se rosszat, de megfogadta, hogy soha életében nem talál többet semmit.