278. mese

Dióbél királyfi XXI. rész. A nyomorúság kenyerén (Szavak száma: 585)

Fölérni csak fölértünk Pestre, de hát itt most már mi lesz velünk?

- Éhen veszünk itt az első héten, mielőtt a tudományba belekóstolnánk - sóhajtott Matykó, ahogy a Duna-parton ácsorogtunk.

- Ne félj, míg engem látsz - biztattam nagy bátran, pedig én is úgy meg voltam riadva, mint a tanyai kutya a nagyvárosban.

Hát egyszerre csak elénk gurul egy gömbölyű mézeskalácsosmester. Láttuk, hogy az: keze, kötője mind tele volt mézeskalácskovásszal. Kopott gúnyánkból, poros csizmánkból, hónunk alatt hurcolt holminkból ő is hamar kitalálta, mi járatban vagyunk.

- Vagytok te egy deák?

- Nem a’, mester. Két deák. Lakást keresünk - mondom neki.

- Lakás? Kvártél? Tanítasz nekem gyerek, adom neked kvártél.

- Ketten vagyunk, mester. Nem maradunk el egymástól.

- Ná? Tanítasz nekem két gyerek, adom neked kvartél kettő.

Nem volt biz az kvartél kettő, csak kvartél egy. Pincében volt biz az, de legalább az embernek nem kellett attól félni, hogy kiesik az ablakon. Nem ám, mert nem is volt rajta ablak. Minek is lett volna? Éjszaka úgyse süt be rajta a nap, nappal meg úgy sincs otthon a szegény deákember, hanem szalad a kenyér után.

Meg is találja, ha szalad utána. Találkozott egy emberséges ügyvéd, aki fölfogadott másolónak. Kaptam tőle minden hétre egy húszast. Találkozott egy becsületes szabómester, aki rám bízta az üzleti könyvei vezetését. Azért kaptunk mind a ketten gúnyát. Néha ünnepnapokon azt is megtettem, hogy kimentem muzsikálni a budakeszi sváblegényeknek. Nem sokat konyítottam a muzsikához, de azoknak ez is szép volt. Annyi garast hánytak a kalapomba, hogy eléltünk belőle egy hétig urasan, hol sült tökön, hol pattogatott kukoricán. Közben tanultunk is annyit, hogy majd szétvetette már a fejünket a tudomány.

Így telt el szép békességben az első egyetemi esztendőnk. A végét gázoltuk már a másodiknak is, mikor egyszer azt mondja nekem Matykó:

- Dióbél, tudod-e te azt, hogy én már második esztendeje a te emberségedből élek? Te keresel mind a kettőnkre. Hát én ezt nem bírom tovább.

- Matykóm, én csak fekete kenyeret tudok neked keresni. Én nyolc esztendeig éltem a ti fehér kalácstokon.

- Várj csak. Szeretnék segíteni a kenyérkeresetben. De én se pékgyerekek nevelője, se jámbor szabók íródeákja nem leszek. Nincs nekem ahhoz való türelmem. Hanem vívóiskolát nyitok a módosabb pajtásaimnak. Egy óra egy forint. Hátha majd lendít rajtunk valamit. Unom már a sok sült tököt.

Nem akartam vele ellenkezni, tudtam, milyen hirtelen természetű.

- Ahogy akarod, Matykó!

- Valamikor pompás vívó voltam. Próbáljuk ki, értek-e még hozzá...

Fogta a botját, én is az enyémet, elkezdtünk hadakozni. Csitt-csatt, javában csattogtak a botok, mikor ránk nyitott mézeskalácsos gazdánk, Libór mester.

- Mit csinálnak, fiatal urakok, hajnalhasadásba? Felveritek egész utca.

- Csatáztunk, Libór mester - felelt jókedvűen Matykó -, fel akarok csapni vívómesternek.

- Vívó? Aha, tudok aztat. Csiti-csati, csihi-puhi - sutty, nyakáját lenyiszálni! Olyan nincs megvan! Ha csináljátok nekem csiti-csati, zsandár csinálja nektek: klipi-klapi! - s olyan mozdulatot tett a kezével, mint mikor az embernek láncot vernek a lábára.

- Matykó, ennek a fele se tréfa - mondottam én. - Libór mesternek igaza van. Ebben az országban még lélegzeni se szabad most, nemhogy karddal játszani.

Matykó nem szólt semmit. Mérgesen kétfelé törte a botját, s bevágta az ágy alá, aztán becsapta maga után az ajtót.

Ettől kezdve se tett, se vett engem Matykó. Arra büszke volt, hogy olyan szegényemberes munkát vállaljon, mint én, de arra már nem volt elég büszke, hogy éhen haljon. Megfeleztem vele minden falatomat, el is fogadta mindig, de mogorván és kelletlenül. Az egész világra haragudott, de csak énvelem éreztethette.