276. mese

Dióbél királyfi XIX. rész. Az ezüstkoporsó (Szavak száma: 1726)

Sáron, vízen keresztül két hétig tartott, míg átbujdostuk az utat hazáig. A városokat kerültük, mert azokban már mindenütt az ellenség volt az úr, hanem csak a falvakban lappangtunk, úttalan utakon mendegéltünk. Ha osztrák sisakot vagy muszka lándzsát láttunk valamerre, akárhányszor bokrok sűrűjében vagy árkok oldalában éjszakáztunk. Nem volt akkor Magyar­országon nagyobb bűn, mint magyar katonának lenni.

A hosszú úton megtudtam Tilinkótól, milyen világ van Malajdokon.

- Okos Törőcsik apád kisebb lett, csak azs ese lett nadzsobb. Most már egés feje búbjáig ér a homloka. Édesanyád is nadzson össetöpörödött segényke. Asondzsa, csak azst seretné még megérni, hogy téged ebben a nyalka hadnadzsi gúnyában megláthatna.

El kellett mosolyodnom, ahogy végignéztem magamon. Olyan rongyos volt már az én ruhám is, hogy bátran a Tilinkó fogadott fiának nézhetnek benne. A háború elnyűtte, a bujdosás megszaggatta, árkokon való tanyázás elkente. A csákóm elveszett az utolsó csatában, hajadonfővel vert az eső.

A legnagyobb újságot csak akkor mondta el Tilinkó, mikor már közel jártunk a malajdoki határhoz. Az ég alján már ködlött a Cipóhalom, mikor megtudtam, hogy Malajdoki Tamás úrral többet ez életben már nem találkozom.

Úgy volt az, mesélte a cigány, hogy amint kitört a szabadságharc, és Matykó úrfi világnak ment, én meg katonának álltam, nagyon elkomorodott az öregúr élete a kastélyban. Nem maradt vele más, csak Bögre úr. Először ugyan ő is fölcsapott katonának, de aztán csak visszasompolygott a gazdájához, nem tudott már ő anélkül élni, hogy neki ne Tamás úr adja ki minden reggel a napiparancsot. Annak már értett a szeme járásából is. Most már leginkább csak arról, mert szavát nemigen lehetett hallani. Magára csukta a kaput, s nem juthatott be hozzá, senki, még az édesapám se. Azt üzente ki neki, hogy ő a világ számára már meghalt. Egész nap jött-ment az elvadult kertben, vagy sétált le s fel a visszhangos termekben, s döfködte a botjával a repedezett padlót.

Csak olyankor elevenedett meg, ha Matykó úrfi hírt adott magáról, az pedig igencsak minden hónapban megtörtént. Egyszer Bécsből jött a hír, máskor Párizsból, s az mind azzal végződött, hogy: “Nagyapám, küldj pénzt, sokba kerül az úri élet, márpedig az utolsó Malajdokinak urasan kell élni.”

Addig nem is volt semmi baj se, míg a készpénzében tartott Tamás úrnak, de az hamar elfogyott, új pedig nem került helyére a nagy vasládába. Hiszen a jobbágyok már nem adóztak az uraságnak, mióta a maguk gazdái lettek, s ami föld megmaradt, nem volt, aki szántsa-vesse.

Így aztán a családi kincsekre került a sor. A drágaköves süvegforgókra, a zománcos mente­csatokra, az ezüsttálakra, az aranybillikomokra. Azokat mind Bögre úrnak kellett felhordani Pestre, ott elvesztegette az ötvösöknek, s a pénz ment Rómába, Lipcsébe, Londonba, hadd élje világát az utolsó Malajdoki. Ilyenkor majd a szíve szakadt meg Bögre úrnak, mert tudni való, hogy nála fukarabb teremtése kevés volt az Úristennek. Negyven esztendeig szolgálta a Malajdokiakat, újesztendőre mindig egy aranytallért kapott tőlük, az még egytől egyig megvolt. A nyakában hordta bőrzacskóban, az inge alatt, s annál büszkébben simogatta a zacskót, mennél jobban szegényedett az uraság.

“Maholnap Bögre Márton nagyobb úr lesz, mint Malajdoki Tamás” - tűnődött el magában elkeseredve is meg elégedetten is. Mert ahogy örült a vagyonkájának, úgy fájt a szíve jó uráért.

Bögre úr világéletében mindig engedelmességhez szokott, s csak úgy befelé mormogott, mikor lassanként minden drágaságnak lába kerekedett. Hanem egyszer aztán mégiscsak fölhördült. Akkor volt az, mikor Tamás úr behívta a legbelső szobájába. Valami feküdt ott a nagy diófa kanapén, fekete posztóval letakarva.

- Tudod-e te, mi ez, Márton?

- Hogyne tudnám, nagy uram. Az ezüstkoporsó.

Tamás úr fellibbentette a gyászposztót. Csakugyan az ezüstkoporsó volt alatta. Az volt a Malajdoki-házban a szokás, hogy ha nagyon elöregedett a családfő, akkor már életében elkészíttette az ezüstkoporsóját, s mindig a szeme előtt tartotta a szobájában, így szoktatta magát a nagy útra, amelyiken előbb-utóbb el kell indulnia a leghatalmasabb úrnak is.

- Nahát, Márton, fogadsz egy szekeret, s ezt a koporsót holnap beviszed a városba, ott pénzzé teszed. Az nem lesz nehéz dolog, mert nagy értéke van most az ezüstnek. A pénzből veszel fakoporsót, azt kihozod nekem, a többit elküldöd Matykó úrfinak.

Ekkor történt az, hogy felhördült Bögre úr.

- Ezt az egyet már meg nem tehetem, nagy uram! Kimondom én, ha menten agyonvág is nagy uram, hogy ennyit mégse érdemel nagy uramnak az a rossz unokája, aki miatt öregkorunkban betevő falatunk se maradt.

Tamás úr kopasz homlokán kidagadtak az erek az indulattól, ahogy rádörgött a lázadó Mártonra:

- Az én unokámnak van a világon a legjobb szíve! Esztendőkig vállalta az apja előtt, hogy ő halt meg, csak hogy az apai szívet meg ne szomorítsa. Az ilyen ember lehet könnyelmű, lehet hirtelen, lehet indulatos, de azért mégis úgy kell ránézni, mint a szentképre. Érted-e? És most már innen föl is út, le is út, nekem többet a szemem elé ne kerülj, mert aki az én unokámról azt merte mondani, amit te, azt én többet nem ismerem.

Térden állva kérte Bögre úr a bocsánatot, nagy nehezen meg is kapta, de már többet sose fogadta kegyelmébe Tamás úr. Pedig az ezüstkoporsó dolgát is jól elvégezte, eladta negyven aranyért, hozott is helyette fakoporsót, adott érte egy ezüsthúszast. A többit elküldte Matykónak, aki akkoriban valahol az Óperenciás-tengeren járt.

Ott azonban nyilván el is veszett, mert többet nem jött tőle semmi hír. Várta, várta pedig Tamás úr, egyszer aztán azt mondta nyers-röviden Bögre úrnak:

- Hallod-e, hé?

- Igenis, nemzetes nagy uram! - csapódott össze két öreg csizma, amelyiknek már régen lekéredzett a sarka.

- Bolond vagy!

- Igenis, nemzetes nagy uram!

- Én még régi pénz vagyok. Kimenteni a divatból.

- Igenis, nemzetes nagy uram!

- Én most lefekszem és meghalok.

- Igenis, nemzetes nagy uram! - roggyant meg két öreg térd.

- Vigyázz! - villogott az öreg úr szeme. - Velem nem lesz semmi dolgod. Felöltözve várom a halált, ahogy a Malajdokiak szokták. Te csak a koporsóba fektetsz ma estére.

- Igenis, nemzetes nagy uram! De alássan kérem...

- Csönd! Aki engem meggyászoljon, se kicsi, se nagy. Hanem a halott-toromat neked el kell laknod, érted-e?

- Igenis, nemzetes nagy uram.

- Csakhogy egy Malajdokit nem lehet ám varjúpaprikással meggyászolni. A torra borjút vágj. Aki jó embered van, azt is meghívod rá. Kis temetés, nagy halott-tor! Hátra arc! In-dulj!

Bögre úr kitámolygott a havas tornácra, és arccal vetette magát a hóba. Nagy könnyekben bugyogott ki öreg szíve keserűsége, s csak akkor ugrott föl, mikor kardcsörömpölést hallott belülről.

“Csakugyan öltözik - törülte le a könnyeit -, láss hozzá te is, Bögre Márton!”

Azzal tisztában volt, hogy Tamás úr meg fog halni. Ahogy mondta, úgy lesz. Ha ő azt mondja a halálnak, hogy “gyere”, akkor a halál szót fogad. Itt már ő nem tehet semmit. Ami parancs, parancs: koporsóba fogja tenni holt ura-gazdáját. Ez az utolsó hopmesteri kötelesség, amivel tartozik az utolsó Malajdokinak.

“Az ám, csakhogy a többi Malajdoki uraság mind ezüstkoporsóban nyugszik - dobbantotta meg hűséges szívét a keserűség. - Hát éppen az utolsó Malajdokinak kelljen majd magát szégyellni a másvilágon, hogy az ő utolsó ágyát deszkából vetették?”

Odakapott a mellén a bőrzacskóhoz. Megcsörrentek benne az aranyak. Lesöpörgette a párkányról a havat, kirakta az aranyait sorba, forgatta, számolgatta őket. Ni, ez volt az első, amit Tamás úrtól kapott! Milyen szép dalia volt még akkor! Ő meg még csak suhanc volt. Milyen nagy öröm volt az, hogy neki egy igazi aranypénze van. Emezt meg a Gáspár úr születésekor kapta, isten nyugtassa szegényt. Ezt meg Petykó úrfitól küldte neki Tamás úr. Még most is látja, ahogy odatipeg elébe. Milyen módosan rakta az már a lábát akkor is! Malajdoki-arany ez végtülen-végig. Hát legyen most is a Tamás úré. Ebből fogja ő neki visszaváltani az ezüstkoporsót.

- Kár, kár - veregették a varjak csúfolódva a kitört tornácablakokat.

- Hess, csúnya nép! - csapott feléjük az öreg. - Ennek így kell lenni!

Az édesapámhoz ment el szekérért, de nem mondta meg neki, mire lesz az. Csak arra kérte, menjen föl aznap a kastélyba. Tilinkót is meghívta, aki akkor éppen szabadságon volt otthon, hogy sárréti sebesülését kiheverje, s ott sütkérezzék nálunk.

“Cigány, cigány - gondolta a hopmester -, de katonacigány. Érdempénz is van a mellén. Be lehet venni a társaságba.”

Azzal felült a szekérre, nekivágott a nagy hófúvásoknak, bent a városban megkereste az ötvöst, akinek az ezüstkoporsót eladta, s addig istenkedett neki, míg visszakapta negyven aranyért. A maradék egy aranyon pedig vett egy kövér borjút Tamás úr torára. Mert ami parancs, parancs.

Tüzet rakott már a téli nap az ég alján, ahogy hazaért. Nagy csönd fogadta a kastélyban, a Tamás úr ajtaján is hiába hallgatódzott, nem hallott semmit. Csak annyit látott, hogy világosság van odabent.

Hamarosan elbánt a borjúval, és nekifogott a szakácskodásnak. Esti harangszóra kész is volt a Tamás úr tora. A vendégek is bekocogtak akkorára: apám és Tilinkó. Maga mellé vette őket Bögre úr, és megkopogtatta Tamás úr ajtaját. Nem felelt senki. Megnyitotta a kilincset: engedett.

Ott ült Malajdoki Tamás a nagy székben, kardosan, kucsmásan, fekete mentében, rókamálas köpönyegben, előtte két szál gyertya, majd tövig leégve az asztalon.

- Nemzetes nagy uram, minden parancsolatja szerint történt - jelentette be fúló hangon a hopmester.

Malajdoki Tamás nem szólt már semmit, se a lekonyult fejét többet föl nem emelte. A halál is szót fogadott neki, mint a hopmester úr.

Becipelte a három ember a nehéz ezüstkoporsót a nagyterembe, megágyaztak benne, és gyöngéden belefektették a halott urat. Fejéhez kétoldalt gyertyát is gyújtottak, lábához imádkozni le is térdepeltek.

Bögre úr aztán kivezette a vendégeket a konyhára, letessékelte őket a terített asztalhoz:

- Ezt is ő parancsolta!

Alig ülnek le, veri valaki a kaput erősen. Kicsoszog Bögre úr egymagában, visszatér másod­magával: a tékozló fiú érkezett haza, az elveszett Matykó. Ha Bögre úr föl nem fogja, össze­esik a nagy, erős, fiatal férfi, mikor meghallotta, mire ért haza.

Térden állva virrasztotta át az egész éjszakát a halott mellett. Keserves sírása, magát vádoló hangos beszéde kihallatszott a konyhára. Reggelre megfehéredett a haj a halántékain.

- Hát idzs halt meg azs öreg nemzetes úr - fejezte be az elbeszélését Tilinkó, mire a Cipóha­lomhoz értünk.

Ott ő el is vált tőlem. Hívtam hozzánk, de azt mondta, én is okosabban tenném, ha inkább a nádasban keresnék magamnak kvártélyt.

- Mert elhiddsed nekem - pislogott rám a bokros szemöldöke alól -, sokkal hamarább megesik most azs embert a farkasok a kastélyban, mint a segény csigány rezsedencsiájában.

Egy gazdátlan kocsikerék hevert az úton, játékos gyerekek guríthatták ki valamelyik tanyáról, azt elkezdte maga előtt pörgetni.

- Ne mondhassák Nádországban, hodzs egés üres kézzsel dzsüttem haza a harcsháborúból.