Dióbél
királyfi XIX. rész. Az ezüstkoporsó (Szavak száma: 1726)
Sáron,
vízen keresztül két hétig tartott, míg átbujdostuk az utat hazáig. A városokat
kerültük, mert azokban már mindenütt az ellenség volt az úr, hanem csak a
falvakban lappangtunk, úttalan utakon mendegéltünk. Ha osztrák sisakot vagy
muszka lándzsát láttunk valamerre, akárhányszor bokrok sűrűjében vagy árkok
oldalában éjszakáztunk. Nem volt akkor Magyarországon nagyobb bűn, mint magyar
katonának lenni.
A
hosszú úton megtudtam Tilinkótól, milyen világ van Malajdokon.
-
Okos Törőcsik apád kisebb lett, csak azs ese lett nadzsobb. Most már egés feje
búbjáig ér a homloka. Édesanyád is nadzson össetöpörödött segényke. Asondzsa,
csak azst seretné még megérni, hogy téged ebben a nyalka hadnadzsi gúnyában
megláthatna.
El
kellett mosolyodnom, ahogy végignéztem magamon. Olyan rongyos volt már az én
ruhám is, hogy bátran a Tilinkó fogadott fiának nézhetnek benne. A háború
elnyűtte, a bujdosás megszaggatta, árkokon való tanyázás elkente. A csákóm
elveszett az utolsó csatában, hajadonfővel vert az eső.
A
legnagyobb újságot csak akkor mondta el Tilinkó, mikor már közel jártunk a
malajdoki határhoz. Az ég alján már ködlött a Cipóhalom, mikor megtudtam, hogy
Malajdoki Tamás úrral többet ez életben már nem találkozom.
Úgy
volt az, mesélte a cigány, hogy amint kitört a szabadságharc, és Matykó úrfi
világnak ment, én meg katonának álltam, nagyon elkomorodott az öregúr élete a
kastélyban. Nem maradt vele más, csak Bögre úr. Először ugyan ő is fölcsapott
katonának, de aztán csak visszasompolygott a gazdájához, nem tudott már ő
anélkül élni, hogy neki ne Tamás úr adja ki minden reggel a napiparancsot.
Annak már értett a szeme járásából is. Most már leginkább csak arról, mert
szavát nemigen lehetett hallani. Magára csukta a kaput, s nem juthatott be
hozzá, senki, még az édesapám se. Azt üzente ki neki, hogy ő a világ számára
már meghalt. Egész nap jött-ment az elvadult kertben, vagy sétált le s fel a
visszhangos termekben, s döfködte a botjával a repedezett padlót.
Csak
olyankor elevenedett meg, ha Matykó úrfi hírt adott magáról, az pedig igencsak
minden hónapban megtörtént. Egyszer Bécsből jött a hír, máskor Párizsból, s az
mind azzal végződött, hogy: “Nagyapám, küldj pénzt, sokba kerül az úri élet,
márpedig az utolsó Malajdokinak urasan kell élni.”
Addig
nem is volt semmi baj se, míg a készpénzében tartott Tamás úrnak, de az hamar
elfogyott, új pedig nem került helyére a nagy vasládába. Hiszen a jobbágyok már
nem adóztak az uraságnak, mióta a maguk gazdái lettek, s ami föld megmaradt,
nem volt, aki szántsa-vesse.
Így
aztán a családi kincsekre került a sor. A drágaköves süvegforgókra, a zománcos
mentecsatokra, az ezüsttálakra, az aranybillikomokra. Azokat mind Bögre úrnak
kellett felhordani Pestre, ott elvesztegette az ötvösöknek, s a pénz ment
Rómába, Lipcsébe, Londonba, hadd élje világát az utolsó Malajdoki. Ilyenkor
majd a szíve szakadt meg Bögre úrnak, mert tudni való, hogy nála fukarabb
teremtése kevés volt az Úristennek. Negyven esztendeig szolgálta a Malajdokiakat,
újesztendőre mindig egy aranytallért kapott tőlük, az még egytől egyig megvolt.
A nyakában hordta bőrzacskóban, az inge alatt, s annál büszkébben simogatta a
zacskót, mennél jobban szegényedett az uraság.
“Maholnap
Bögre Márton nagyobb úr lesz, mint Malajdoki Tamás” - tűnődött el magában
elkeseredve is meg elégedetten is. Mert ahogy örült a vagyonkájának, úgy fájt a
szíve jó uráért.
Bögre
úr világéletében mindig engedelmességhez szokott, s csak úgy befelé mormogott,
mikor lassanként minden drágaságnak lába kerekedett. Hanem egyszer aztán
mégiscsak fölhördült. Akkor volt az, mikor Tamás úr behívta a legbelső
szobájába. Valami feküdt ott a nagy diófa kanapén, fekete posztóval letakarva.
-
Tudod-e te, mi ez, Márton?
-
Hogyne tudnám, nagy uram. Az ezüstkoporsó.
Tamás
úr fellibbentette a gyászposztót. Csakugyan az ezüstkoporsó volt alatta. Az
volt a Malajdoki-házban a szokás, hogy ha nagyon elöregedett a családfő, akkor
már életében elkészíttette az ezüstkoporsóját, s mindig a szeme előtt tartotta
a szobájában, így szoktatta magát a nagy útra, amelyiken előbb-utóbb el kell
indulnia a leghatalmasabb úrnak is.
-
Nahát, Márton, fogadsz egy szekeret, s ezt a koporsót holnap beviszed a
városba, ott pénzzé teszed. Az nem lesz nehéz dolog, mert nagy értéke van most
az ezüstnek. A pénzből veszel fakoporsót, azt kihozod nekem, a többit elküldöd
Matykó úrfinak.
Ekkor
történt az, hogy felhördült Bögre úr.
-
Ezt az egyet már meg nem tehetem, nagy uram! Kimondom én, ha menten agyonvág is
nagy uram, hogy ennyit mégse érdemel nagy uramnak az a rossz unokája, aki miatt
öregkorunkban betevő falatunk se maradt.
Tamás
úr kopasz homlokán kidagadtak az erek az indulattól, ahogy rádörgött a lázadó
Mártonra:
-
Az én unokámnak van a világon a legjobb szíve! Esztendőkig vállalta az apja előtt,
hogy ő halt meg, csak hogy az apai szívet meg ne szomorítsa. Az ilyen ember
lehet könnyelmű, lehet hirtelen, lehet indulatos, de azért mégis úgy kell
ránézni, mint a szentképre. Érted-e? És most már innen föl is út, le is út,
nekem többet a szemem elé ne kerülj, mert aki az én unokámról azt merte
mondani, amit te, azt én többet nem ismerem.
Térden
állva kérte Bögre úr a bocsánatot, nagy nehezen meg is kapta, de már többet
sose fogadta kegyelmébe Tamás úr. Pedig az ezüstkoporsó dolgát is jól
elvégezte, eladta negyven aranyért, hozott is helyette fakoporsót, adott érte
egy ezüsthúszast. A többit elküldte Matykónak, aki akkoriban valahol az
Óperenciás-tengeren járt.
Ott
azonban nyilván el is veszett, mert többet nem jött tőle semmi hír. Várta,
várta pedig Tamás úr, egyszer aztán azt mondta nyers-röviden Bögre úrnak:
-
Hallod-e, hé?
-
Igenis, nemzetes nagy uram! - csapódott össze két öreg csizma, amelyiknek már
régen lekéredzett a sarka.
-
Bolond vagy!
-
Igenis, nemzetes nagy uram!
-
Én még régi pénz vagyok. Kimenteni a divatból.
-
Igenis, nemzetes nagy uram!
-
Én most lefekszem és meghalok.
-
Igenis, nemzetes nagy uram! - roggyant meg két öreg térd.
-
Vigyázz! - villogott az öreg úr szeme. - Velem nem lesz semmi dolgod.
Felöltözve várom a halált, ahogy a Malajdokiak szokták. Te csak a koporsóba
fektetsz ma estére.
-
Igenis, nemzetes nagy uram! De alássan kérem...
-
Csönd! Aki engem meggyászoljon, se kicsi, se nagy. Hanem a halott-toromat neked
el kell laknod, érted-e?
-
Igenis, nemzetes nagy uram.
-
Csakhogy egy Malajdokit nem lehet ám varjúpaprikással meggyászolni. A torra
borjút vágj. Aki jó embered van, azt is meghívod rá. Kis temetés, nagy
halott-tor! Hátra arc! In-dulj!
Bögre
úr kitámolygott a havas tornácra, és arccal vetette magát a hóba. Nagy könnyekben
bugyogott ki öreg szíve keserűsége, s csak akkor ugrott föl, mikor
kardcsörömpölést hallott belülről.
“Csakugyan
öltözik - törülte le a könnyeit -, láss hozzá te is, Bögre Márton!”
Azzal
tisztában volt, hogy Tamás úr meg fog halni. Ahogy mondta, úgy lesz. Ha ő azt
mondja a halálnak, hogy “gyere”, akkor a halál szót fogad. Itt már ő nem tehet
semmit. Ami parancs, parancs: koporsóba fogja tenni holt ura-gazdáját. Ez az
utolsó hopmesteri kötelesség, amivel tartozik az utolsó Malajdokinak.
“Az
ám, csakhogy a többi Malajdoki uraság mind ezüstkoporsóban nyugszik -
dobbantotta meg hűséges szívét a keserűség. - Hát éppen az utolsó Malajdokinak
kelljen majd magát szégyellni a másvilágon, hogy az ő utolsó ágyát deszkából
vetették?”
Odakapott
a mellén a bőrzacskóhoz. Megcsörrentek benne az aranyak. Lesöpörgette a
párkányról a havat, kirakta az aranyait sorba, forgatta, számolgatta őket. Ni,
ez volt az első, amit Tamás úrtól kapott! Milyen szép dalia volt még akkor! Ő
meg még csak suhanc volt. Milyen nagy öröm volt az, hogy neki egy igazi
aranypénze van. Emezt meg a Gáspár úr születésekor kapta, isten nyugtassa
szegényt. Ezt meg Petykó úrfitól küldte neki Tamás úr. Még most is látja, ahogy
odatipeg elébe. Milyen módosan rakta az már a lábát akkor is! Malajdoki-arany ez
végtülen-végig. Hát legyen most is a Tamás úré. Ebből fogja ő neki
visszaváltani az ezüstkoporsót.
-
Kár, kár - veregették a varjak csúfolódva a kitört tornácablakokat.
-
Hess, csúnya nép! - csapott feléjük az öreg. - Ennek így kell lenni!
Az
édesapámhoz ment el szekérért, de nem mondta meg neki, mire lesz az. Csak arra
kérte, menjen föl aznap a kastélyba. Tilinkót is meghívta, aki akkor éppen
szabadságon volt otthon, hogy sárréti sebesülését kiheverje, s ott sütkérezzék
nálunk.
“Cigány,
cigány - gondolta a hopmester -, de katonacigány. Érdempénz is van a mellén. Be
lehet venni a társaságba.”
Azzal
felült a szekérre, nekivágott a nagy hófúvásoknak, bent a városban megkereste
az ötvöst, akinek az ezüstkoporsót eladta, s addig istenkedett neki, míg
visszakapta negyven aranyért. A maradék egy aranyon pedig vett egy kövér borjút
Tamás úr torára. Mert ami parancs, parancs.
Tüzet
rakott már a téli nap az ég alján, ahogy hazaért. Nagy csönd fogadta a
kastélyban, a Tamás úr ajtaján is hiába hallgatódzott, nem hallott semmit. Csak
annyit látott, hogy világosság van odabent.
Hamarosan
elbánt a borjúval, és nekifogott a szakácskodásnak. Esti harangszóra kész is
volt a Tamás úr tora. A vendégek is bekocogtak akkorára: apám és Tilinkó. Maga
mellé vette őket Bögre úr, és megkopogtatta Tamás úr ajtaját. Nem felelt senki.
Megnyitotta a kilincset: engedett.
Ott
ült Malajdoki Tamás a nagy székben, kardosan, kucsmásan, fekete mentében,
rókamálas köpönyegben, előtte két szál gyertya, majd tövig leégve az asztalon.
-
Nemzetes nagy uram, minden parancsolatja szerint történt - jelentette be fúló
hangon a hopmester.
Malajdoki
Tamás nem szólt már semmit, se a lekonyult fejét többet föl nem emelte. A halál
is szót fogadott neki, mint a hopmester úr.
Becipelte
a három ember a nehéz ezüstkoporsót a nagyterembe, megágyaztak benne, és
gyöngéden belefektették a halott urat. Fejéhez kétoldalt gyertyát is
gyújtottak, lábához imádkozni le is térdepeltek.
Bögre
úr aztán kivezette a vendégeket a konyhára, letessékelte őket a terített
asztalhoz:
-
Ezt is ő parancsolta!
Alig
ülnek le, veri valaki a kaput erősen. Kicsoszog Bögre úr egymagában, visszatér
másodmagával: a tékozló fiú érkezett haza, az elveszett Matykó. Ha Bögre úr
föl nem fogja, összeesik a nagy, erős, fiatal férfi, mikor meghallotta, mire
ért haza.
Térden
állva virrasztotta át az egész éjszakát a halott mellett. Keserves sírása,
magát vádoló hangos beszéde kihallatszott a konyhára. Reggelre megfehéredett a
haj a halántékain.
-
Hát idzs halt meg azs öreg nemzetes úr - fejezte be az elbeszélését Tilinkó,
mire a Cipóhalomhoz értünk.
Ott
ő el is vált tőlem. Hívtam hozzánk, de azt mondta, én is okosabban tenném, ha
inkább a nádasban keresnék magamnak kvártélyt.
-
Mert elhiddsed nekem - pislogott rám a bokros szemöldöke alól -, sokkal
hamarább megesik most azs embert a farkasok a kastélyban, mint a segény csigány
rezsedencsiájában.
Egy
gazdátlan kocsikerék hevert az úton, játékos gyerekek guríthatták ki valamelyik
tanyáról, azt elkezdte maga előtt pörgetni.
-
Ne mondhassák Nádországban, hodzs egés üres kézzsel dzsüttem haza a
harcsháborúból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése