2012. augusztus 31., péntek

273. mese


Dióbél királyfi. XVI. rész. A hegedű.
Ahogy a Cipóhalom tövében elhaladtunk a pántlikás malajdoki legényekkel, meg nem állhattam, hogy föl ne szaladjak a három diófához. Megemberedtek már akkor, s a rügyező ágak búcsút ringottak a tavaszi szélben:
- Hej, Dióbél, látjuk-e még egymást valaha?
Lekukucskáltam a nádasba is, hátha Tilinkót is meglátnám valamerre. Gondoltam magamban, legalább muzsikaszóval állnánk be katonának. Mert tudtam, hogy van Tilinkónak hegedűje is, egyszer-kétszer hallottam az öreget cincogni rajta. Igaz, hogy irgalmatlan hamisan szólt. Nem is igen mulatta magát vele, csak olyankor, ha nyári esténként nagy rajokban gomolyogtak föl a szúnyogok a nádasokból. Olyankor végigrántotta Tilinkó a lószőrt a juhbélen.
- Nézzsük, no, melyikünké a sebb muzsika.
Mire harmadszor rántotta végig, akkorra már hetedhét fűzfa ellen zümmögtek a szúnyogok. Amikor aztán Tilinkó is sietett letenni a hegedűt.
- Tudtam, hogy ettől kihull a fogatok, bibasok!
Hát ahogy beérünk a malajdoki fiúkkal a városba, és keressük a nagykocsmában a honvédek sorozószobáját, hallom ám valahonnan ezt az irgalmatlan hegedűszót.
- No, ez csak Tilinkó lehet - néztem körül.
Csakugyan ott ült az öreg a nagy kőkút káváján, kócosabban és rongyosabban, mint valaha.
- Hát te mit csinálsz itt, Tilinkó?
- Hát mit csinálnék? Nem látod, hogy haragusok! Mérgembe hedegilek.
- Kire vagy mérges, Tilinkó?
- Hát a Villám ezsredes úrra. Nem akar bevenni katonának. Azst mondjá, öreg vadzsok mán én arra. Hát azs ürgefogásra nem vadzsok öreg? - mondok. - Hisen könnyebb nímetet fogni, mint ürgét. Utóvégre nekem is hazsám a hazsa, ha nekem csupa vadsedret terem is.
Én egykettőre elintéztem a soromat Villám ezredes úrral, akinek Guyon volt az igazi neve. Villámnak csak a katonái nevezték el, mert sebes volt a keze, mint a villám, s akire leütött, annak már nem használt a forrasztófű.
Engem a többi malajdoki legénnyel együtt mindjárt rábízott egy nagy bajuszú strázsamesterre, hogy tanítson meg bennünket katonásan állni.
- Mert ez a csiribiri népség még azt se tudja, hogy kell majd megállni az ellenség előtt ‑ mondta tréfálódva.
- Nem is állni akarunk mink az ellenség előtt, hanem nekimenni - néztem a szemébe bátran az ezredesnek, ámbár egy kicsit meresztgetnem kellett fölfelé a nyakamat.
- Ezt már szeretem - ütött vállamra az ezredes, hogy csak úgy rengettem bele. - Hát aztán van‑e valami kívánságod, legényke? Azt előre megmondom, hogy kardot, puskát hiába kívánsz, mert az nekünk sincsen. Azt előbb el kell venni az ellenségtől.
- Más kívánságom volna nekem, ezredes uram. Tessék bevenni katonának az öreg Tilinkót is.
- Ki az a Tilinkó?
- Vályogvető cigány a falumból. Odakint sír-rí az udvaron.
- Hozzátok be.
Kiment a nagy bajuszú strázsamester a cigányért.
- No, more, most lesz már, ami sose volt még. Villám ezredes úr hívat. Úgy állj előtte, mint a kőszent, mert észre se veszed, mire leharapja a fejedet.
Szeretett volna is Tilinkó úgy állni, mint a kőszent, de mentől jobban igyekezett, annál sebesebben verődött össze a két térde.
- Hol termettél, te rezgő nyárfa?
- Saladjváron sülettem, naccságos óbester uram - pislogott sebesen Tilinkó.
- Hát aztán mi szándékkal jársz itt? - nevetett az ezredes.
- Be akarok állni katonának - kezdett bátorodni az öreg. - Úgy érzsem, engem azs isten is husárnak teremtett.
- No, majd megválik, fiam - mondta barátságosan az ezredes, s kiadta a parancsot, hogy ültessék lóra a cigányt.
- Jaj, én csak gyaloghusár seretnék lenni - jajveszékelt Tilinkó. - Nem barátkozsok olyan állattal, amelyik elül harap, hátul rúg.
Villám ezredes egyre jobban megkedvelte a cigányt. Azt mondta neki, muzsikáljon egyet.
- Jaj, akkor inkább lóra ilek - sóhajtotta el magát Tilinkó, de azért engedelmesen előkapta a szűre alól a hegedűt, és elkezdte ríkatni. De alig fogott bele, az ezredes megint elnevette magát, de most már bosszúsan.
- Hát akkor inkább csak gyaloghuszár légy, Tilinkó. Hanem ha még egyszer ijesztgetni próbálsz a hegedűddel, akkor lehúzatom rólad a piros nadrágot.
Tilinkó állt, mint a cövek, de öreg szívébe hirtelen beleütött a fájás. És mikor egy óra múlva huszárnak öltözve a ládája fenekére rejtette a hegedűt, még tán a könny is kiesett a szeméből.
- Hej hedegí, hedegí, akit én soha meg nem becsíltelek, vagy veslek én téged többet a kezsembe, vagy se.
Hát bizony nem olyan idők következtek most, hogy hegedűt lehetett volna cincogtatni. Egy‑két hét múlva már benne voltunk a nagy lakodalomban, ahol karddal hegedülnek, ágyúval bőgőznek. Nem akarok sokáig időzni ezeknél az emlékeknél. Békességes, szelíd öregember vagyok már én, és azt tartom, hogy nincs nagyobb átka az istennek, mint a háború. De azért, mikor arra gondolok, hogy én is voltam a Kossuth Lajos katonája, még a toll is fölágaskodik a kezemben, és fölhasogatja a papírt, mintha kardnak erezné magát.
Mikor már az ötödik csatában kergettük meg a németet - mert csak németnek hívtuk abban az időben az osztrákot -, akkor engem Villám ezredes úr káplárnak léptetett elő. De Tilinkóból is egész derék vitéz lett. Nem kereste ugyan a sűrejét az ellenségnek, de mindig úgy csikorgatta raja a fogát messziről, mintha ő volna a legvadabb oroszlán. A lóval is megbarátkozott, a puskaporszagot is megszokta, de a régi jókedve elveszett valahol.
Abba a ládikába volt zárva, ahol a hegedűjét tartotta, a tilos jószágot. Ha tilos nem lett volna, tán eszébe se jutott volna; így mindig fájt érte a szíve.
Nem is bírta tovább fél esztendőnél, akkor csak elővette a hegedűt. Szép holdas éjszaka volt, valahol a Tisza mentén táboroztunk, tücsökszót hozott a szél a rónák felől, a fülemülék csattogtak a cserje bogán, mikor a cigány először megszegte az ezredes tilalmát. Halkan előszedte a hegedűt, lecsókolta róla a port, aztán a szívére szorítva kilopódzott vele a táborból.
- Drágám, gyenyerím! - gügyögött neki, mint a gyereknek, s bent az erdő mélyén sírva, nevetve elkezdett muzsikálni. A tücskök is elaludtak, a fülemülék is elhallgattak már, s ő még mindig cincogott. S a fülemülék már megint szóltak, mikor ő hajnal szürkülésén visszalopódzott a vackára.
Attól fogva, akármerre jártunk, valahányszor csak szerét ejthette Tilinkó, mindig kiszökött közülünk, s nádasok közt, erdők mélyén, sziklák közé bújva, füstös hegyomladékokon ki‑kimulatta magát a hegedűjével. De olyan ügyesen csinálta, hogy sohase gyanakodott rá senki. A legények el is felejtették már, hogy került közéjük az öreg cigány, csak azt tudták róla, hogy jó katona és jó bajtárs. Az ezredes azonban, mikor egyszer véletlenül a szeme elé került, megismerte és rákiáltott:
- No, öreg Tilinkó, megvan-e még a hegedűd?
- Régen salonnát pirítottam már én őnála - felelte egy kicsit szomorúan és egy kicsit ijedten a cigány.
- Azt ugyan okosan tetted - ment tovább az ezredes.
Akkoriban valahol a Sárréten jártunk, ott is ért bennünket az éjszaka. Nemsokára kigyulladtak az őrtüzek, ki is aludtak nemsokára. Híre se volt azon a tájon az ellenségnek, nem volt mitől tartani, nyugodtan adhattuk magunkat az álomnak. S Tilinkó egész bátran mert kiszökni muzsikálni. Ezen az éjszakán különös gyöngédséggel szorította magához a hegedűt.
- Eltagadtalak, eltagadtalak - simogatta bocsánatkérően a kincset, s már előhúzta a vonót is, mikor hirtelen elsötétedett a feje fölött a holdvilág.
Meglepetve tekintett föl a tiszta, csillagos égre. Sűrű fekete felhő úszott el fölötte. Furcsa felhő volt, mert a suhogását is hallotta. Aztán második, harmadik felhő is jött az erdők felől, s az utolsó meg is szólalt. Azt mondta:
- Kár, kár, kár!
- Nini, hisen ezsek varjak! - mormogott bosszúsan a cigány.
De aztán hirtelen észbe kapott, s elkezdett nyargalni sebesen a tábor felé. Hiszen a varjak nem szoktak éjszaka röpködni. Különösen seregestül! Ezeket valahol az erdők mélyén álmukból verték föl!
- Lóra, husárok, hátunkon a nímet! - kiáltott torkaszakadtából, ahogy a bajtársai közé ért.
De bizony aludtunk mi mind a két fülünkre. Amelyikünket megrázta Tilinkó, az a másik oldalára fordult, és horkolt tovább, mintha otthon aludna az ereszet alatt a hársnyoszolyán.
- No, dádé, soruls most, mint ürge a lukba - kapott a fejéhez mind a két kezével a cigány, s kiejtette a hóna alól a hegedűt. De föl is kapta mindjárt, s a másik pillanatban már zokogott, jajgatott, harsogott az éjszakában az ezred nótája:
Tisza partján van egy szomorúfűzfa,
az alatt van magyar huszár meghalva,
bajtársai karddal ásták a sírját,
három angyal vitte a koporsóját.
Égett az öreg cigánynak a szeme, reszkettek az ujjal, s a húrok csodálatos zengése egyszerre talpra riasztotta az egész tábort. Fél óra múlva az osztrákok előbukkantak az erdőből, s egy óra múlva véres fejjel menekültek vissza. Már aki menekülhetett. Nagyobb részük foglyul esett vezérestül.
Szép piros kendőjével jó reggelt integetett a hajnal az ég ablakán, mikor Villám ezredes az egész ezred szeme láttára megölelte az öreg Tilinkót, aki egyik kezében a kardot fogta, másikban a hegedűt.
- Derék muzsikásom - mondta neki -, el nem hagylak halálos holtomig.
S a maga érdemkeresztjét tűzte az öreg vályogvető mellére.
Elhagyni azonban már másnap elhagyta. Nemcsak ő, hanem én is. Napvilágon kiderült, hogy a hajnali zenebonában golyó tévedt hős Tilinkónak a mellébe.
- Nem ő volt a hibás, hanem én, nekisaladtam a setítbe - mondta bosszúsan, amikor az orvos bekötözgette a sebét.
Otthagytuk az első katonakórházban, amit találtunk. Nekünk menni kellett tovább a dicsőség véres mezején.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése