Dióbél
királyfi. XVI. rész. A hegedű.
Ahogy
a Cipóhalom tövében elhaladtunk a pántlikás malajdoki legényekkel, meg nem
állhattam, hogy föl ne szaladjak a három diófához. Megemberedtek már akkor, s a
rügyező ágak búcsút ringottak a tavaszi szélben:
-
Hej, Dióbél, látjuk-e még egymást valaha?
Lekukucskáltam
a nádasba is, hátha Tilinkót is meglátnám valamerre. Gondoltam magamban,
legalább muzsikaszóval állnánk be katonának. Mert tudtam, hogy van Tilinkónak
hegedűje is, egyszer-kétszer hallottam az öreget cincogni rajta. Igaz, hogy
irgalmatlan hamisan szólt. Nem is igen mulatta magát vele, csak olyankor, ha
nyári esténként nagy rajokban gomolyogtak föl a szúnyogok a nádasokból.
Olyankor végigrántotta Tilinkó a lószőrt a juhbélen.
-
Nézzsük, no, melyikünké a sebb muzsika.
Mire
harmadszor rántotta végig, akkorra már hetedhét fűzfa ellen zümmögtek a
szúnyogok. Amikor aztán Tilinkó is sietett letenni a hegedűt.
-
Tudtam, hogy ettől kihull a fogatok, bibasok!
Hát
ahogy beérünk a malajdoki fiúkkal a városba, és keressük a nagykocsmában a
honvédek sorozószobáját, hallom ám valahonnan ezt az irgalmatlan hegedűszót.
-
No, ez csak Tilinkó lehet - néztem körül.
Csakugyan
ott ült az öreg a nagy kőkút káváján, kócosabban és rongyosabban, mint valaha.
-
Hát te mit csinálsz itt, Tilinkó?
-
Hát mit csinálnék? Nem látod, hogy haragusok! Mérgembe hedegilek.
-
Kire vagy mérges, Tilinkó?
-
Hát a Villám ezsredes úrra. Nem akar bevenni katonának. Azst mondjá, öreg
vadzsok mán én arra. Hát azs ürgefogásra nem vadzsok öreg? - mondok. - Hisen
könnyebb nímetet fogni, mint ürgét. Utóvégre nekem is hazsám a hazsa, ha nekem
csupa vadsedret terem is.
Én
egykettőre elintéztem a soromat Villám ezredes úrral, akinek Guyon volt az
igazi neve. Villámnak csak a katonái nevezték el, mert sebes volt a keze, mint
a villám, s akire leütött, annak már nem használt a forrasztófű.
Engem
a többi malajdoki legénnyel együtt mindjárt rábízott egy nagy bajuszú
strázsamesterre, hogy tanítson meg bennünket katonásan állni.
-
Mert ez a csiribiri népség még azt se tudja, hogy kell majd megállni az
ellenség előtt ‑ mondta tréfálódva.
-
Nem is állni akarunk mink az ellenség előtt, hanem nekimenni - néztem a szemébe
bátran az ezredesnek, ámbár egy kicsit meresztgetnem kellett fölfelé a
nyakamat.
-
Ezt már szeretem - ütött vállamra az ezredes, hogy csak úgy rengettem bele. -
Hát aztán van‑e valami kívánságod, legényke? Azt előre megmondom, hogy kardot,
puskát hiába kívánsz, mert az nekünk sincsen. Azt előbb el kell venni az
ellenségtől.
-
Más kívánságom volna nekem, ezredes uram. Tessék bevenni katonának az öreg
Tilinkót is.
-
Ki az a Tilinkó?
-
Vályogvető cigány a falumból. Odakint sír-rí az udvaron.
-
Hozzátok be.
Kiment
a nagy bajuszú strázsamester a cigányért.
-
No, more, most lesz már, ami sose volt még. Villám ezredes úr hívat. Úgy állj
előtte, mint a kőszent, mert észre se veszed, mire leharapja a fejedet.
Szeretett
volna is Tilinkó úgy állni, mint a kőszent, de mentől jobban igyekezett, annál
sebesebben verődött össze a két térde.
-
Hol termettél, te rezgő nyárfa?
-
Saladjváron sülettem, naccságos óbester uram - pislogott sebesen Tilinkó.
-
Hát aztán mi szándékkal jársz itt? - nevetett az ezredes.
-
Be akarok állni katonának - kezdett bátorodni az öreg. - Úgy érzsem, engem azs
isten is husárnak teremtett.
-
No, majd megválik, fiam - mondta barátságosan az ezredes, s kiadta a parancsot,
hogy ültessék lóra a cigányt.
-
Jaj, én csak gyaloghusár seretnék lenni - jajveszékelt Tilinkó. - Nem
barátkozsok olyan állattal, amelyik elül harap, hátul rúg.
Villám
ezredes egyre jobban megkedvelte a cigányt. Azt mondta neki, muzsikáljon egyet.
-
Jaj, akkor inkább lóra ilek - sóhajtotta el magát Tilinkó, de azért
engedelmesen előkapta a szűre alól a hegedűt, és elkezdte ríkatni. De alig
fogott bele, az ezredes megint elnevette magát, de most már bosszúsan.
-
Hát akkor inkább csak gyaloghuszár légy, Tilinkó. Hanem ha még egyszer
ijesztgetni próbálsz a hegedűddel, akkor lehúzatom rólad a piros nadrágot.
Tilinkó
állt, mint a cövek, de öreg szívébe hirtelen beleütött a fájás. És mikor egy óra
múlva huszárnak öltözve a ládája fenekére rejtette a hegedűt, még tán a könny
is kiesett a szeméből.
-
Hej hedegí, hedegí, akit én soha meg nem becsíltelek, vagy veslek én téged
többet a kezsembe, vagy se.
Hát
bizony nem olyan idők következtek most, hogy hegedűt lehetett volna
cincogtatni. Egy‑két hét múlva már benne voltunk a nagy lakodalomban, ahol
karddal hegedülnek, ágyúval bőgőznek. Nem akarok sokáig időzni ezeknél az
emlékeknél. Békességes, szelíd öregember vagyok már én, és azt tartom, hogy
nincs nagyobb átka az istennek, mint a háború. De azért, mikor arra gondolok,
hogy én is voltam a Kossuth Lajos katonája, még a toll is fölágaskodik a
kezemben, és fölhasogatja a papírt, mintha kardnak erezné magát.
Mikor
már az ötödik csatában kergettük meg a németet - mert csak németnek hívtuk
abban az időben az osztrákot -, akkor engem Villám ezredes úr káplárnak
léptetett elő. De Tilinkóból is egész derék vitéz lett. Nem kereste ugyan a
sűrejét az ellenségnek, de mindig úgy csikorgatta raja a fogát messziről,
mintha ő volna a legvadabb oroszlán. A lóval is megbarátkozott, a
puskaporszagot is megszokta, de a régi jókedve elveszett valahol.
Abba
a ládikába volt zárva, ahol a hegedűjét tartotta, a tilos jószágot. Ha tilos
nem lett volna, tán eszébe se jutott volna; így mindig fájt érte a szíve.
Nem
is bírta tovább fél esztendőnél, akkor csak elővette a hegedűt. Szép holdas
éjszaka volt, valahol a Tisza mentén táboroztunk, tücsökszót hozott a szél a
rónák felől, a fülemülék csattogtak a cserje bogán, mikor a cigány először
megszegte az ezredes tilalmát. Halkan előszedte a hegedűt, lecsókolta róla a
port, aztán a szívére szorítva kilopódzott vele a táborból.
-
Drágám, gyenyerím! - gügyögött neki, mint a gyereknek, s bent az erdő mélyén
sírva, nevetve elkezdett muzsikálni. A tücskök is elaludtak, a fülemülék is
elhallgattak már, s ő még mindig cincogott. S a fülemülék már megint szóltak,
mikor ő hajnal szürkülésén visszalopódzott a vackára.
Attól
fogva, akármerre jártunk, valahányszor csak szerét ejthette Tilinkó, mindig
kiszökött közülünk, s nádasok közt, erdők mélyén, sziklák közé bújva, füstös
hegyomladékokon ki‑kimulatta magát a hegedűjével. De olyan ügyesen csinálta,
hogy sohase gyanakodott rá senki. A legények el is felejtették már, hogy került
közéjük az öreg cigány, csak azt tudták róla, hogy jó katona és jó bajtárs. Az
ezredes azonban, mikor egyszer véletlenül a szeme elé került, megismerte és
rákiáltott:
-
No, öreg Tilinkó, megvan-e még a hegedűd?
-
Régen salonnát pirítottam már én őnála - felelte egy kicsit szomorúan és egy
kicsit ijedten a cigány.
-
Azt ugyan okosan tetted - ment tovább az ezredes.
Akkoriban
valahol a Sárréten jártunk, ott is ért bennünket az éjszaka. Nemsokára
kigyulladtak az őrtüzek, ki is aludtak nemsokára. Híre se volt azon a tájon az
ellenségnek, nem volt mitől tartani, nyugodtan adhattuk magunkat az álomnak. S
Tilinkó egész bátran mert kiszökni muzsikálni. Ezen az éjszakán különös
gyöngédséggel szorította magához a hegedűt.
-
Eltagadtalak, eltagadtalak - simogatta bocsánatkérően a kincset, s már előhúzta
a vonót is, mikor hirtelen elsötétedett a feje fölött a holdvilág.
Meglepetve
tekintett föl a tiszta, csillagos égre. Sűrű fekete felhő úszott el fölötte.
Furcsa felhő volt, mert a suhogását is hallotta. Aztán második, harmadik felhő
is jött az erdők felől, s az utolsó meg is szólalt. Azt mondta:
-
Kár, kár, kár!
-
Nini, hisen ezsek varjak! - mormogott bosszúsan a cigány.
De
aztán hirtelen észbe kapott, s elkezdett nyargalni sebesen a tábor felé. Hiszen
a varjak nem szoktak éjszaka röpködni. Különösen seregestül! Ezeket valahol az
erdők mélyén álmukból verték föl!
-
Lóra, husárok, hátunkon a nímet! - kiáltott torkaszakadtából, ahogy a bajtársai
közé ért.
De
bizony aludtunk mi mind a két fülünkre. Amelyikünket megrázta Tilinkó, az a
másik oldalára fordult, és horkolt tovább, mintha otthon aludna az ereszet
alatt a hársnyoszolyán.
-
No, dádé, soruls most, mint ürge a lukba - kapott a fejéhez mind a két kezével
a cigány, s kiejtette a hóna alól a hegedűt. De föl is kapta mindjárt, s a
másik pillanatban már zokogott, jajgatott, harsogott az éjszakában az ezred
nótája:
Tisza partján van egy szomorúfűzfa,
az alatt van magyar huszár meghalva,
bajtársai karddal ásták a sírját,
három angyal vitte a koporsóját.
Égett
az öreg cigánynak a szeme, reszkettek az ujjal, s a húrok csodálatos zengése
egyszerre talpra riasztotta az egész tábort. Fél óra múlva az osztrákok
előbukkantak az erdőből, s egy óra múlva véres fejjel menekültek vissza. Már
aki menekülhetett. Nagyobb részük foglyul esett vezérestül.
Szép
piros kendőjével jó reggelt integetett a hajnal az ég ablakán, mikor Villám
ezredes az egész ezred szeme láttára megölelte az öreg Tilinkót, aki egyik
kezében a kardot fogta, másikban a hegedűt.
-
Derék muzsikásom - mondta neki -, el nem hagylak halálos holtomig.
S
a maga érdemkeresztjét tűzte az öreg vályogvető mellére.
Elhagyni
azonban már másnap elhagyta. Nemcsak ő, hanem én is. Napvilágon kiderült, hogy
a hajnali zenebonában golyó tévedt hős Tilinkónak a mellébe.
-
Nem ő volt a hibás, hanem én, nekisaladtam a setítbe - mondta bosszúsan, amikor
az orvos bekötözgette a sebét.
Otthagytuk
az első katonakórházban, amit találtunk. Nekünk menni kellett tovább a dicsőség
véres mezején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése