272. mese

Dióbél királyfi XV. rész. Málé Tót száz aranya (Szavak száma: 953)

Ahogy hazaértem a majorba, szülémet az asztalra borulva találtam. Nem láttam az arcát, csak a meg-megránduló válláról láttam, hogy sír.

- Lelkem jó anyám, mi történt?

- Énvelem semmi se, gyerekem - emelte fel könnyes arcát -, hanem édesapádat nem tudom, mi leli.

Édesapám föltarisznyázva állt a kamrában. Deres bajusza kikenve huszárosan. Rozsdás csőszpuska a vállán. Kormos vas piszkafa szúrva a csizmaszárába.

- Hova, hova, édesapám?

- Még én se tudom, édes fiam. Ahol a haza hasznom veheti. Ha katona kell, leszek katona, ha favágó kell, leszek favágó, ha lóhajtó kell, leszek lóhajtó.

- Nem úgy lesz az, édesapám - állottam elébe.

- Hát hogy lesz, édes fiam?

- Hát így e! - akasztottam a válláról a vén mordályt a magaméra. - Legény kell a hazának, nem öregember. Édesapám már eleget dolgozott a hazáért, most már én vagyok a soros.

- Jaj, lelkem - szaladt be édesanyám -, de hát kicsi vagy ám te katonának! Kisszékre kell álmod, ha lóra akarsz ülni.

- Gyalog is lehet szeretni a hazát, édesanyám - mosolyogtam el magam, az egyik karommal az egyiküket, a másikkal a másikukat ölelve át.

Bizony ránk estellett már, mire az anyám beleegyezett abba, hogy elmenjek, az apám meg abba, hogy otthon maradjon. Különösen az szolgált a szívére, mikor azt mondtam, hogy kije marad Tamás úrnak, ha ő is világgá megy.

- Nem szabad azt a szegény, tehetetlen öregembert magára hagyni abban a nagy kastélyban. Hát csak a cselédek legyenek vele meg a halottak? Legjobb lesz az, ha édesapám marad itt meghitt emberének. Ennyit megérdemelnek tőlünk a Malajdokiak.

De bizony még a cselédjei se maradtak az öreg urasággal. Mind ott nyüzsgött az másnap a malajdoki piacon a többi hadba készülő fiatalsággal. Még Bögre nemzetes úr is ott bukdácsolt a nagy kuruc karddal. Akkora nemzetiszín pántlikával volt a derekára kötve, hogy lobogónak is elég lett volna.

- Vagyunk itt annyian, Dióbél öcsém - szűrte a foga közt a szót -, hogy a kurjantásunktól Bécsig szalad a német.

Hát voltunk sokan, az bizonyos, úgyhogy alig bírt köztünk utat nyomkodni magának Málé Tót János. Az a gazdag paraszt volt ez, aki valamikor a macskát megvette édesanyámtól. Azóta még hétszerte gazdagabb lett. Az a hír járta róla, hogy vékával méri az ezüsthúszast, lapáttal szeleli a papírbankót. De a leghíresebb mégiscsak a gőgösségéről volt.

- Aki pénzes, legyen kényes - ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdeméért senkit meg nem süvegelt. Hanem azt megkívánta, hogy őelőtte mindenki lekapja a fejénvalót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően, hanem a süvegét akkor se billentette meg.

- Ha én mindenkinek visszaköszönnék, mindig járna a karom, mint az óra sétálója - szokta mondogatni kevélyen.

Most is mindenfelé lerepültek a süvegek a nagy sokadalomban, amerre eldöcögött a sokpénzű ember, de ő még a fejével is olyan kelletlenül biccentett vissza, mintha az is pénzbe kerülne. Annál mérgesebb szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej közt meglátott egy darutollas süveget valami nyurga fiatalember fejében. Sápadt, cinegelábú legény volt, csak a nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Sose láttuk azelőtt mifelénk, valami szegény vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.

- Hát az miféle jöttment ott? - horkantott oda gorombán Málé Tót. - Tán verebet tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni?

- Nem ismerem kegyelmedet - felelte csöndesen a diákféle.

- Micsoda, hát nem lehet énbelőlem kinézni, ki vagyok, mi vagyok? - kiabálta az öreg neki­vörösödve. - Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz sárga csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki őket a körmöci ménesből.

Azzal ráütött a zsebére, úgyhogy megcsendültek benne az aranyak.

De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza:

- Meg nem süvegelem senki száz aranyát.

Nevettek az emberek, tetszett nekik a helyre beszéd, annál jobban megzavarodott Málé Tót János.

- Nini - mosolygott kínjában -, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sapkáját az ilyen szegény diák!

A szegény diák megcsörrentette a markában az átnyújtott ötven aranyat, belecsúsztatta a mentéje zsebébe, aztán legyintett a kezével.

- Hja, atyámfia - most már csak így tisztelte Málé Tót uramat -, nekem is van most már annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmédnek előbb, mint kelméd nekem?

De már erre egészen meghökkent az öreg. Különösen mikor észrevette, hogy a falu népének is mosolyog a szája sarka. No, Málé Tót, mindjárt oda lesz a becsület! Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.

Meg is próbálta nagyon alázatosra fogni a szót.

- Kedves öcsémuram - kérlelte szépen -, fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat is, és tiszteljen meg érte a köszöntésével.

A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt az öregre:

- Hát már mért köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza! Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le a süvegét a magamformájú módos ember előtt.

Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja Málé Tót János, pedig lóhalálában gurult tovább a piacról. A diákember pedig arra nyomban szétosztotta a száz aranyat a szegényebbje legények közt. Nekem is juttatott belőle kettőt.

- Látom, oda készültök, ahova én: Kossuth Lajos katonájának. Jó lesz ez a kis költség útravalónak.

Azzal hátat fordított, és igyekezett elmenekülni a hálálkodások elől.

- Jaj, csak a nevét mondja meg legalább az úr - kiabáltak utána az emberek -, hogy tudjuk, kit emlegessünk.

- Petőfi Sándornak hívnak - szólt vissza a diákforma, és búcsúzóban meglengette a darutollas kalapját.

Olyan név ez, amit mindig kalaplevéve fognak emlegetni ezen a földön, míg csak magyarok élnek rajta.