Dióbél
királyfi XV. rész. Málé Tót száz aranya (Szavak száma: 953)
Ahogy
hazaértem a majorba, szülémet az asztalra borulva találtam. Nem láttam az
arcát, csak a meg-megránduló válláról láttam, hogy sír.
-
Lelkem jó anyám, mi történt?
-
Énvelem semmi se, gyerekem - emelte fel könnyes arcát -, hanem édesapádat nem
tudom, mi leli.
Édesapám
föltarisznyázva állt a kamrában. Deres bajusza kikenve huszárosan. Rozsdás
csőszpuska a vállán. Kormos vas piszkafa szúrva a csizmaszárába.
-
Hova, hova, édesapám?
-
Még én se tudom, édes fiam. Ahol a haza hasznom veheti. Ha katona kell, leszek
katona, ha favágó kell, leszek favágó, ha lóhajtó kell, leszek lóhajtó.
-
Nem úgy lesz az, édesapám - állottam elébe.
-
Hát hogy lesz, édes fiam?
-
Hát így e! - akasztottam a válláról a vén mordályt a magaméra. - Legény kell a
hazának, nem öregember. Édesapám már eleget dolgozott a hazáért, most már én
vagyok a soros.
-
Jaj, lelkem - szaladt be édesanyám -, de hát kicsi vagy ám te katonának!
Kisszékre kell álmod, ha lóra akarsz ülni.
-
Gyalog is lehet szeretni a hazát, édesanyám - mosolyogtam el magam, az egyik
karommal az egyiküket, a másikkal a másikukat ölelve át.
Bizony
ránk estellett már, mire az anyám beleegyezett abba, hogy elmenjek, az apám meg
abba, hogy otthon maradjon. Különösen az szolgált a szívére, mikor azt mondtam,
hogy kije marad Tamás úrnak, ha ő is világgá megy.
-
Nem szabad azt a szegény, tehetetlen öregembert magára hagyni abban a nagy
kastélyban. Hát csak a cselédek legyenek vele meg a halottak? Legjobb lesz az,
ha édesapám marad itt meghitt emberének. Ennyit megérdemelnek tőlünk a
Malajdokiak.
De
bizony még a cselédjei se maradtak az öreg urasággal. Mind ott nyüzsgött az
másnap a malajdoki piacon a többi hadba készülő fiatalsággal. Még Bögre
nemzetes úr is ott bukdácsolt a nagy kuruc karddal. Akkora nemzetiszín
pántlikával volt a derekára kötve, hogy lobogónak is elég lett volna.
-
Vagyunk itt annyian, Dióbél öcsém - szűrte a foga közt a szót -, hogy a
kurjantásunktól Bécsig szalad a német.
Hát
voltunk sokan, az bizonyos, úgyhogy alig bírt köztünk utat nyomkodni magának
Málé Tót János. Az a gazdag paraszt volt ez, aki valamikor a macskát megvette
édesanyámtól. Azóta még hétszerte gazdagabb lett. Az a hír járta róla, hogy
vékával méri az ezüsthúszast, lapáttal szeleli a papírbankót. De a leghíresebb
mégiscsak a gőgösségéről volt.
-
Aki pénzes, legyen kényes - ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is
magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdeméért senkit meg nem süvegelt. Hanem azt
megkívánta, hogy őelőtte mindenki lekapja a fejénvalót, akinek kevesebb a
garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően,
hanem a süvegét akkor se billentette meg.
-
Ha én mindenkinek visszaköszönnék, mindig járna a karom, mint az óra sétálója -
szokta mondogatni kevélyen.
Most
is mindenfelé lerepültek a süvegek a nagy sokadalomban, amerre eldöcögött a
sokpénzű ember, de ő még a fejével is olyan kelletlenül biccentett vissza,
mintha az is pénzbe kerülne. Annál mérgesebb szemeket vetett, mikor a sok
födetlen fej közt meglátott egy darutollas süveget valami nyurga fiatalember
fejében. Sápadt, cinegelábú legény volt, csak a nagy fekete szeme égett, mint a
parázs. Sose láttuk azelőtt mifelénk, valami szegény vándorló diák lehetett,
látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.
-
Hát az miféle jöttment ott? - horkantott oda gorombán Málé Tót. - Tán verebet
tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni?
-
Nem ismerem kegyelmedet - felelte csöndesen a diákféle.
-
Micsoda, hát nem lehet énbelőlem kinézni, ki vagyok, mi vagyok? - kiabálta az
öreg nekivörösödve. - Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz sárga csikó
fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki őket a körmöci ménesből.
Azzal
ráütött a zsebére, úgyhogy megcsendültek benne az aranyak.
De
már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt
vissza:
-
Meg nem süvegelem senki száz aranyát.
Nevettek
az emberek, tetszett nekik a helyre beszéd, annál jobban megzavarodott Málé Tót
János.
-
Nini - mosolygott kínjában -, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért
már csak megbillentheti a sapkáját az ilyen szegény diák!
A
szegény diák megcsörrentette a markában az átnyújtott ötven aranyat,
belecsúsztatta a mentéje zsebébe, aztán legyintett a kezével.
-
Hja, atyámfia - most már csak így tisztelte Málé Tót uramat -, nekem is van
most már annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én
kelmédnek előbb, mint kelméd nekem?
De
már erre egészen meghökkent az öreg. Különösen mikor észrevette, hogy a falu
népének is mosolyog a szája sarka. No, Málé Tót, mindjárt oda lesz a becsület!
Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.
Meg
is próbálta nagyon alázatosra fogni a szót.
-
Kedves öcsémuram - kérlelte szépen -, fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat
is, és tiszteljen meg érte a köszöntésével.
A
diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt az öregre:
-
Hát már mért köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg
száz arany húzza! Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az
háromszor is kapja le a süvegét a magamformájú módos ember előtt.
Lett
erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja Málé Tót János, pedig
lóhalálában gurult tovább a piacról. A diákember pedig arra nyomban
szétosztotta a száz aranyat a szegényebbje legények közt. Nekem is juttatott
belőle kettőt.
-
Látom, oda készültök, ahova én: Kossuth Lajos katonájának. Jó lesz ez a kis
költség útravalónak.
Azzal
hátat fordított, és igyekezett elmenekülni a hálálkodások elől.
-
Jaj, csak a nevét mondja meg legalább az úr - kiabáltak utána az emberek -,
hogy tudjuk, kit emlegessünk.
-
Petőfi Sándornak hívnak - szólt vissza a diákforma, és búcsúzóban meglengette a
darutollas kalapját.
Olyan
név ez, amit mindig kalaplevéve fognak emlegetni ezen a földön, míg csak
magyarok élnek rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése