Dióbél
királyfi XII. rész. Kossuth Lajos tiszteletére (Szavak száma: 1140)
Ahogy
itt az öreg diófák alatt írom az életem történetét, és visszanézek a
kisdeákkoromra, összefolyik már előttem minden, mint hajnali kép a hosszú
fasorban. Csak a Petykó alakja tündöklik elő a múltak ködéből, mint a csillag.
S ahogy kiírom a nevét, mindig úgy érzem, nem is papírra kellene írnom, hanem
piros rózsalevélre szivárványszínű pávatollal.
-
A te szívedet, fiacskám, aranyból kalapálta az Úristen - mondta neki Biczók
mester, mikor látta, hogy a kiflijét minden reggel szétosztogatja a szegény
gyerekek közt.
-
Hát az enyémet miből teremtette? - furakodott oda Matykó, csúfolódóan húzva
félre a szája szögletét.
-
A tiedet, lurkó? - suhogtatta meg a mester a kezében a fűzfa virgácsot. - Azt
hiszem, a te szívedbe egy nyugtalan cinegét rekesztett bele, az ugrabugrál ott
mindig, azért nem tudsz egy percig se nyugodtan maradni.
Pedig
olyan esze volt Matykónak, mint a tűz. Ha akart volna, még Petykónál is jobb
deák lehetett volna. Mert Petykónak egy kicsit nehezen fogott a feje. Fél-fél
éjszaka elüldögélt a gyertya mellett a latinkönyvére borulva.
-
De nagy bolond vagy te, Petykó - incselkedett vele ilyenkor Matykó. - Nem úrnak
való az a nagy tanulás, csak az olyan parasztnak, mint Dióbél.
E
miatt a gonosz gőgje miatt nem szívelte Matykót senki se. Még a Kőrös is mindig
utána kapott, a kvártélyos gazdának öreg házőrző kutyája. Persze, mert Matykó
mindig belerúgott az oldalába, ha elment mellette. Petykó pedig soha úgy ki nem
ment a házból, hogy vagy egy kis csontocskát, vagy egy kis asztalmaradékot ne
hajított volna az öreg jószágnak. Ilyenkor Kőrös az ormótlan nagy fejével
mindig odatörleszkedett Petykóhoz, s még mosolyogni is próbált a haragos
kávésfindzsaszemeivel.
De
mindenki így volt Petykóval, nemcsak az öreg házpásztor. Csak meg kellett
nézni, milyen sokan néznek szeretettel utána, mikor elindult az iskolába. Ott
volt mindjárt a nagy eperfa a kapuban. Akármelyikünk ment el alatta télidőn,
mindnyájunknak a nyakába rázott egy csomó havat. Petykóra egy szemet se
hullajtott soha. Csak mikor már kiment a kapun, olyankor tapsikolt utána az
ághegyeivel.
-
Csak bátran, Petykó, bátran! Szorítsd meg azt a kalamust, hogy ne ficánkoljon a
kezedben!
Bóbitás
galambok mindig utána turbékoltak a háztetőről, a fürgébbek még körül is
csattogták:
-
Kukkurú, Petykó, kukkurú!
Pipiskék
kergetőztek az útszélen, azok is mind utána kiabáltak:
-
Kalács, kalács! Ne félj, Petykó, az a legédesebb kalács, amit maga szerez az
ember!
Bent
az iskolában is mindenki a kedvében járt Petykónak. A napsugár az ő padja
szélén táncolt a legszebben, a kályhából őrá mosolygott a legpirosabb parázs, s
a nagy fekete tábla is úgy nézett rá, mintha szeretne megindulni a hosszú
lábaival és odaállni elejbe:
-
Ugyan, Petykó, írd föl rám valami takarosan az egyszeregyet!
De
akárhogy kényeztette Petykót az egész ház meg az egész iskola, sohasem
gőgösödött el. Nemcsak hogy a legszerényebb volt köztünk, de a legbátortalanabb
is. Mindjárt lángba borult a képe, ha megszólították, és a nagy
szégyenlősségtől néha a beszéde is elakadt.
Biczók
mester egyszer elkésve jött be az iskolába. Látszott a sebes járásán is, a
szeme csillogásán is, hogy valami igen kihozhatta a sodrából.
-
Gyerekeim - állt meg a padok előtt -, mához egy hétre nagy ünnepe lesz a
városnak. Egy nagy magyar hazafi látogat meg bennünket, Kossuth Lajosnak
hívják. Úgy kell ránézni minden magyar embernek, mint a napra. Nektek is
mindnyájatoknak ott kell lenni a fogadásán, legalább eldicsekedhettek vele
öregkorotokban, hogy láttátok Kossuth Lajost. De még azt is szeretném, hogy
valaki köszöntőverset mondjon közületek a Kossuth Lajos tiszteletére.
Összevillant
a szemünk, és egyszerre kiáltottuk mindnyájan:
-
Petykó! Petykó! Malajdoki Petykó!
-
Magam is úgy gondoltam - mosolygott elégedetten Biczók mester, és kiintette a
padból a piruló Petykót. - Ide hallgass, én már meg is csináltam a köszöntő
verset, ezt kell szépen megtanulnod.
Szép
hosszú vers volt, a kezdetére még most is emlékszem:
Érdemes
férfiú, légy üdvöz általunk,
magyar nemzetünkért kik élünk és halunk.
magyar nemzetünkért kik élünk és halunk.
Szegény
Petykónak álló hétig se éjjele, se nappala nem volt, örökösen a verset tanulta.
Meg is tanulta szépen, el is mondta százszor is nemcsak nekünk meg Biczók
mesternek, hanem a Kőrösnek is meg az eperfának is meg a galamboknak is, s aki
csak hallotta, az mind azt mondta rá, hogy még ilyen szépet nem hallott
életében.
Szép
is lett volna az nagyon, csakhogy az utolsó reggel már nem tudta olyan szépen
elmondani Petykó, mint addig. Nyalkán kiöltözve, bársonyünneplőben, mentől
közelebb értünk az iskolához, annál jobban akadozott. Ott is mondta, mondogatta
magában, leszegte a fejét, összeszorította keményen az öklöcskéit, s mire
megindultunk Biczók mester vezetésével a nagyvendéglő elé, akkorra már boldogan
súgta a fülembe:
-
Tudom már megint, Dióbél!
A
piacon nyüzsgött az ünneplő ruhás nép, zászlókat lengettek a legények,
bokrétákat szorongattak a lányok. Delet harangoztak, mikor fölharsogott az
éljen messze az utca végén, s nemsokára láttuk is már a négy pej lovas hintót.
-
Nini, hiszen ez a mi hintónk! - kiáltotta el magát Matykó.
Az
volt az csakugyan, a Malajdoki uraság hintája, Gáspár úr maga is ott ült rajta,
jobbján meg a vendég, tüzes szemű szép deli férfi, Kossuth Lajos. Darutollas
kalap volt a fején, azzal integetett köszöntést jobbra-balra.
Még
le se szállt a hintóról, mikor már elejbe állt egy nagy szakállú öregember, és
elkezdett beszélni. Aztán egy másik ember beszélt, aztán egy harmadik, és a
legények lengették a zászlókat, és a lányok szórták Kossuthra a virágot, hogy
már alig látszott ki a bokréták közül.
Alig
álltunk már a lábunkon, mikor Biczók mester karon fogta Petykót:
-
No, fiam, most már rajtad a sor. Csak bátran, bátran, hiszen tudod a verset,
ugye?
-
Tu-tu-tudom - hebegte Petykó elfehéredve, s odaállt a nagy ember elé.
-
Érdemes férfiú... - fogott bele a versbe, aztán kimeresztett szemmel nézett
körül. Kereste a többi szép szót, amik hirtelen kiszöktek a fejecskéjéből.
-
Érdemes férfiú... - próbálkozott még egyszer, de most már reszketett, mint az
öreg eperfán a száraz levél.
Gáspár
úr mosolyogva odasúgott Kossuthnak, mire az nyájasan lehajolt a kis szónokhoz:
-
Tessék, kis barátom, mit akarsz mondani?
-
Én... én... már nem tudom... én azt tudom... - buggyant ki a könny a gyerek
szeméből.
-
Csak bátran, kis barátom! Hát mi az, amit tudsz?
-
Bácsi, én... én... nem tudok mást... én... én... megvetem a hengerbuckot a maga
tiszteletére, ha akarja - vágta ki magát huszárosan Petykó, s már akkor vetette
is a bukfencet, hogy csak úgy nyekkent.
-
Édes kis katonám - nevette el magát Kossuth Lajos, míg a szemét elfutotta a
könny -, ez esett nekem legjobban, mert tudom, hogy ezt szívből cselekedted.
Azzal
a karjára vette Petykót, és beemelte a hintóba. Matykót nem kellett emelni,
mert már az akkor ott ült a bakon. Engem is odaintett közéjük Gáspár úr, Biczók
mestertől kialkudott a számunkra egyheti vakációt, és azzal kihajtottunk a
malajdoki kastélyba.
Én
az egész idő alatt lent ültem a hintó fenekén, a Kossuth Lajos lábánál. Halálos
holtomig büszke leszek erre a tisztességre, aminél nagyobbal magyar gyerek nem
dicsekedhet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése