Dióbél
királyfi XI. rész. Angyalok kertje. (Szavak száma: 960)
Sohase
felejtem el azt a nyári estét, amikor Gáspár úr megmondta Matykónak, hogy
búcsúzzon el tőlünk, mert a kastélyban nincs tovább helye a csintalanságai
miatt.
-
A városba adlak iskolába a Biczók mester keze alá, aki fűzfavesszővel szelídíti
a rakoncátlan gyereket. Megmondtam neki, hogy ne sajnálja tőled a virgácsot, ha
te se sajnálsz engem, és szégyent hozol a nevemre a rosszaságoddal.
Matykó
elsápadt, de nem szólt egy szót se, csak összeszorította dacosan a száját.
Őhelyette
Petykó szólalt meg:
-
Hát énvelem mi lesz, édesapám?
-
Te itt maradsz mellettem, mert te vagy minden örömöm és büszkeségem. Teneked
meg Dióbélnek tanítót hozatok a kastélyba.
Matykó
még sápadtabb lett, Petykó azonban elvörösödött a füle hegyéig. A szelíd,
félénk gyerek kihúzta magát, és odaállt az apja elé.
-
Édesapám, tessék nekem megengedni, hogy én is Matykóval mehessek - csengett a
hangja bátran. - Édesapám, én nem válok el a testvéremtől.
Már
akkor ott is állt mellette, és akármilyen durcásan vonogatta a vállát Matykó,
átölelte a két karjával. Én is odalopództam hozzájuk, de én csak álltam
szerényen a kis uraságaim mellett, mint a vadalmahajtás a rózsabokrok közt.
-
Nekem mindegy - vont vállat Gáspár úr komoran -, akkor elmehettek mind a
hárman.
Aztán
magunkra hagyott bennünket, de előbb olyan melegen szorította a szívére
Petykót, mintha ki se akarná többet ereszteni a karjából.
-
Drága jó fiam - csókolgatta a kipirult orcáját -, maradj mindig ilyennek.
Nekem
is nyomott egy barackot a fejem búbjára: - Álmodj szépeket, kis Dióbél - hanem
Matykóhoz nem volt egy szava se. Úgy tett, mintha nem is látná.
Ahogy
kifelé indult a szobából, Matykó rántott egyet magán, mintha utána akarna
szaladni, de aztán fölvágta a fejét, mint a dacos csikó, és bement a
gyerekszobába. Kisvártatva már olyan vígan fütyörészett, mintha sárgarigók
iskolájába készülne.
Hanem
azért nehezen ment az elalvás azon az éjszakán mind a hármunknak. A két testvér
valahogy mégiscsak álomba forgolódta magát, de én akármilyen szorosan lefogtam
a szememet, csak kipattant az mindig. Forgottam előre-hátra, odabújtam a jó
hideg falhoz, fejemre húztam a vánkos sarkát: mind nem ért az semmit.
“Hátha
odakint röpködnek az álomtündérek” - gondoltam magamban, s a nyitott ablakon
kihajoltam a kertbe.
Csodaszép
nyáréj volt, csöndes és meleg. Nem hallatszott semmi nesz. A fülemülék már
aludtak, a fecskék még nem ébredtek föl. A szellő oly halkan ringatta az
ágakat, hogy az alvó levelek meg se zördültek bele. Csak a jázminbokrok virágai
libegtek szelíden, ezer meg ezer fehér pille gyanánt.
Ahogy
így nézelődök az ablakpárkányra bókolva, mintha csak aludnék, egyszer csak
valami világosság kezd derengeni a kert közepén.
“Szentjánosbogarak”
- gondoltam magamban.
De
olyan erős lett a világosság, hogy millió szentjánosbogártól se telne olyan, és
csöndes muzsikaszó kezdett zsongani a levegőben. Olyan halk, mintha a csillagok
közül jönne, s mégis olyan csodálatos erejű, hogy táncolni kezdtek raja a füvek
és virágok. Az öreg birsek lassan ringatták koronájukat, a rózsák gallyai
gyorsabban verődtek össze, s az álmukból fölriadt pillék vidáman csapongták
körül a liliomok bókoló kelyhét. Még a szökőkút vize is szinte ütemre szökött a
magasba, s én magam is táncra illegtem a titkos muzsika dallama szerint.
Egyszerre
olyan kápráztató lett a világosság, hogy be kellett hunyni a szemem. Mire kinyitottam,
tele volt a kert angyalkákkal.
Virágok
kelyhéből nőttek-e, csillagok sugarán szálltak-e, én nem tudom, de annyian
voltak, hogy nem győztem őket megolvasni. Azt hiszem, a Jóisten engedte meg
nekik, hogy ezen a gyönyörű éjszakán leszálljanak a földre, s kimulassák
magukat idelent jó gyerekek módjára.
Szó
ki nem mondhatja, milyen szépen játszadoztak. A jegenyék hajlós sudarán
hintáztak, a liliomok tölcséreiből mézet szörpöltek, a pillangókkal
cicamacáztak. A fűszál nem hajolt meg apró lábacskájuk alatt, ha jártak.
Nevetésük csengett, mint az ezüstcsengettyű. Utoljára bújócskát játszottak a
tuják közt, csakúgy, mint a földi gyerekek szoktak. A legkisebbiküknek,
aranyhajú, kék szemű angyalkának csíkos pántlikafűvel bekötötték a szemét, s
odaállították hunyni az ezüstlevelű olajfa alá.
Ebben
a percben megszólalt az eresz alatt a fecske:
-
Dicsértessék, csicseri, aki megnyugasztott, dicsértessék, ficseri, aki
felvirrasztott!
-
Pittypalatty, pittypalatty, szőke hajnal felvirradj! - felelte rá a másik
sarokból a fürjecskénk.
Egyszerre
elsötétült a kert, elhallgatott a muzsika, s egy szempillantásra úgy elrepültek
az angyalkák, mint az álom. Nem maradt ott közülük, csak a bekötött szemű. Azt
hitte szegényke, azért lett olyan nagy csend, mert elbújtak a pajtásai, s várta
türelmesen, mikor kiáltják már: “Szabad!”
Egyszer
aztán elfogyott a türelme, lekapta a szeméről a pántlikafüvet, s egyszerre
elpityeredett, mikor észrevette, hogy itt hagyták a többiek.
Mi
lesz most már ővele? Ki mutatja meg neki az utat az égbe? Ki vezeti vissza a
Jóisten térdire?
-
Virág testvérkéim, mutassátok meg az utat az égbe! - tördelte lecsüggedt
szárnnyal kezecskéjét.
A
virág testvérkék azonban már megint elszunnyadtak. Rózsák kelyhe, liliomok
tölcsére, jázminok csillaga összeborult, úgyis keveset aludtak az éjszaka.
Az
angyalka a nyárfához fordult sírva és jajgatva:
-
Te olyan nagy vagy, olyan messze látsz, te mondd meg, hogy merre kell a
Jóistenhez menni!
-
Fölfelé, fölfelé! - felelte ezüstlevelei zörgésével, karcsú orma ingásával a
jegenye.
-
Istenkém, az ég olyan nagy, a csillag olyan töméntelen sok: melyik mellett visz
el a sok közül a mennyek útja?
Nem
tudta senki, senki. Pedig már kezdett mosolyogni a hajnal, tülkölt az utcán a
csordás, ébredezett a falu. A hátam mögött pedig hirtelen fölcsendült a Matykó
hangja, aki térdepelve imádkozott az ágyban:
-
Édes jó Istenkém, én úgy szeretlek téged, szeress te is engem, és engedd, hogy
az édesapám engem is úgy szeressen, mint Petykó testvérkémet szereti.
Az
imádság szállt, szállt mellettem kifelé az ablakon, és aranynyíl módjára futott
fel a mennybe.
Az
itt felejtett angyalka pedig nevetve csattantotta össze a szárnyát:
-
A tiszta szívű gyermekek imádsága egyenesen az Úristenhez száll. Tudom már az
utat a mennybe!
S
azzal repült az imádság nyomában, hasadó hajnal rózsafelhőin keresztül,
halványuló csillagok között fel a Jóistenhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése