Dióbél
királyfi X. rész Mikor diófákat ültettünk (Szavak száma: 1271)
El
is felejtettem még eddig mondani, hogy ezt a történetet én három öreg diófának
az árnyékában írom. Úgy borulnak össze fölöttem, mint valami hatalmas sátor,
öreg fák, öregember - ülünk mink össze nagyon.
Hanem
azért én mégis öregebb vagyok, mint a fák. Hiszen az egyiket ez az én ráncos,
fáradt, öreg kezem ültette közülük, amelyik most olyan nehézkesen csúszik a
papíron. Akkor puha, fehér kis gyerekkéz volt, könnyű, mint egy pillangó.
Úgy
történt az, hogy egy este azt mondja Tamás úr, ahogy a cselédek letakarították
az asztalt:
-
Gyerekek, aki reggeli második kakasszóra talpon lesz, az kikísérhet az ányási
erdőbe, Pongrác apóhoz, az öreg vadászmesterhez.
Persze
mind a hárman talpon voltunk már első kakasszóra, s nekivágtunk a világnak még
a hajnali harmaton. Nemcsak Tamás úr jött velünk, hanem Gáspár úr is.
Fülheggyel ki is értettem a beszélgetésükből, hogy baj van az öreg
vadászmesterrel. Azt panaszolta a tiszttartó, hogy nagyon öreg már Pongrác apó,
s tisztelet-becsület neki, de nem való már a jágerségre. A szeme se jó már, az
ereje is elfogyott, s nem tud már parancsolni se. Ügyet se vetnek már az ilyen
öreg emberre az erdőkerülők, a hajtók. Meg is üzente erre az uraság Pongrác apónak,
hogy kitelt az esztendeje, adja át másnak a puskát. De a vén jáger nem hagyta
magát. Azt üzente vissza, hogy egy szó se igaz abból, amit őróla beszélnek. Az
igazság az, hogy a szemével húszesztendős korában se látott annyit, mint most;
se ennyi erő nem volt benne soha; parancsolni pedig most többet parancsol, mint
egész életében bármikor parancsolt.
-
Hát majd megválik, hány zsákkal telik - mosolygott Tamás úr Gáspár úrra. -
Annyit mondok neked, fiam, hogy nem engedem elvenni Pongrác apó kenyerét. Tudod,
egyik öreg holló nem vájja ki a másik öreg holló szemét.
Fahegybe
járt már a nap, mire az ányási erdőbe kiértünk. Az öreg jágert nagy munkában
találtuk. A gunyhócskája előtt volt egy terebélyes diófa, azt kicsavarta a
szél, most éppen annak az ágait fejszézte.
-
Egyidős volt velem - mondta szomorúan. - A születésem örömére ültette az
édesapám, isten nyugtassa szegényt. Most már vége. A fának is, meg az embernek
is. Egyszerre telt ki az esztendeje velem.
-
Hányadik esztendődet gázolod már? - kérdezte az öreg uraság az öreg cselédet.
-
A hetvenedik gázol engem, kegyes jó uram - felelte a vadász alázatosan.
-
Nono - szólt bele Gáspár úr -, az üzeneted is nagyon hetvenkedett, amit
küldtél. Azt üzented, húszesztendős korodban se láttál annyit a szemeddel, mint
most.
-
Az is igaz - nyögött az öreg jáger -, mert most mindent duplán látok. Az én
szemem már kettőt mutat, ahol egy róka szalad is.
-
Hát az a nagy erő, amivel dicsekszel?
-
Az is megvan - pislogott az apó sebesen. - Mert most, mikor leszállok a lóról,
mindig lerántom magammal a nyerget is. Az pedig meg nem esett velem, míg
fiatalabb voltam.
Olyan
jót nevettek az uraságok, hogy a könnyük is csordult bele.
-
No - rezgette Tamás úr szakállát a kacagás -, most már azt is elhisszük, hogy
soha életedben nem parancsoltál annyit, mint most.
A
jáger most már egész nekibátorodott mosollyal magyarázta:
-
Szent igaz, kegyes jó uraim. Mert míg fiatalabb voltam, elég volt egyszer
mondani akármit: mindenki szaladt teljesíteni. De bizony most már hússzor is ki
kell adnom a parancsot, míg megfogadják.
De
erre már a Gáspár úr komoly arcán is kisütött a nevetés. Kezet nyújtott a
jágernak:
-
Úgy látom, öreg, legény vagy te a talpadon még most is. Ne félj, nem is lesz
itt addig más jáger, míg én vagyok a gazda, s aki jó barátságban akar velem
maradni, az ne merjen többet énelőttem szót tenni ellened!
Azt
se tudta erre az öreg, mit csináljon örömében. Mindjárt meginvitált bennünket
ebédre. Főz ő, azt mondja, olyan varjúpaprikást, hogy olyant még a püspök se
eszik.
-
Köszönjük szépen a jószándékodat - mosolygott Tamás úr -, de most nem kérünk a
varjúpaprikásból. Még megtanulnánk tőle károgni.
-
No, akkor legalább a kis uraságoknak szíveskedek valamivel - nyúlt a zsebébe a
jáger. - Ezt a kilenc diót a szegény halott fa hegyében találtam. Tessék,
fogadják el tőlem a kis uraságok.
Mind
a hárman kaptunk három-három diót, Tamás úr pedig megfogta a kezünket:
-
Mondok én nektek egyet, gyerekek, kettő lesz belőle. Kaphattok otthon diót,
amennyit akartok, ezeket kár volna megenni. Sokkal szebb lenne, ha elültetnétek
őket. Pongrác apó se sajnálná akkor az öreg fáját. Egész erdő lenne az
ivadékaiból. Ti meg eldicsekednétek vele öregkorotokban, hogy már
gyermekkorotokban erdőt ültettetek magatoknak.
Hát
nagyon nekiörültünk a diófaültetésnek. Én már fúrtam is a fészket a földbe a
sarkammal három diócskának, amikor Gáspár úr megszólalt:
-
Nem úgy lesz az, gyerekek. Hazafelé úgyis a Cipóhalom mellett megyünk el, annak
a hegyibe kell ültetni a diófaerdőt.
Hancúrozva
szaladtunk hazafelé az erdőből, a szélére már odalátszott a Cipóhalom. Úgy
púposodott ki a síkságból, mint valami temérdek nagy cipó, amit óriások
gyúrtak. Csakhogy a Cipóhalmot nem arra szánta a teremtő, hogy kenyeret
teremjen. Telenőtte szúrós bokrával a boróka, a borókabokrokat
összeszőtte-fonta a szíjas iszalag; égi madarakon, mezei vadakon kívül járni se
tudott itt más. Kis gyalogösvényt vágtak a bozóton keresztül a falusi népek.
Ott jártak le csikászni, nádvágni, sulyomszedni azokba a nagy nádrengetegekbe,
amik a halom túlsó tövében kezdődtek, és húzódtak el irdatlan messzire.
Kimelegedtünk,
mire fölcihelődtünk a halom tetejére, ahonnan nagy határ földre el lehetett
látni. Alattunk a nádas, egy óriási zöld bársonyabrosz, amelyik ing-leng, libeg-lobog
minden szellőlebbenésre, susog, zizeg minden fuvallatra. Kivirágozva a
nevenincs vízivirágok tarka bokrétáival, telehímezve bujkáló erek
ezüstpántlikáival. Szemnek tetsző szépség, aminek ember még soha hasznát nem
vette. Réti farkasnak, nádi rókának, kígyónak, békának, vízimadaraknak sivatag
tanyája. Ember lakója nem volt annak, csak az egy Tilinkó, akinek a nádas volt
az igazi hazája. Néha fél-fél esztendeig se bújt elő belőle.
Öt
falusi tornyot lehetett a nádason túl megolvasni a Cipóhalomról, a hozzájuk
tartozó öt faluval, az mind a Malajdokiakat vallotta ura-gazdájának, öt faluban
harangoztak delet, mire Gáspár úr kilenc kis gödröt lyukasztott a vashegyű
botjával a dombtetőn.
-
No, gyerekek, elő a diót! Kezdjed, Dióbél!
Vörös
lettem, mint a pipacs, és ez egyszer szerettem volna még kisebb lenni, mint
amekkora voltam, hogy dió helyett magam bújhassak a gödörbe.
-
Én... én megettem útközben a diómat - vallottam be pityeregve.
Nagyot
kacagott erre Matykó:
-
Nagybél vagy te, nem Dióbél!
-
Hát majd te adsz neki a tieidből - parancsolta neki Gáspár úr.
-
Én? Nem adok én! - vont vállat Matykó. - Nekem sincs. Én eldobáltam őket még az
erdőben. Mókust akartam velük lőni.
-
Nem baj az - állt elő Petykó -, nekem megvan mind a három dióm. Mindnyájunknak
jut belőlük egy-egy.
Elültettük
a három diót. Tamás úr takargatta rájuk a földet.
-
A középső lesz a Petykó fája, azon terem a legédesebb dió. Jobbról lesz a
Matykó fája, az termi a legkeményebb hajú diót. Balról lesz a Dióbél fája, hát
az milyen diót terem?
-
Az termi a törpe diót - taszított oldalba csúfolkodva Matykó.
Ahogy
lefelé csúszkáltunk a halmon, néhol nagyobb gödröket láttunk a bokrok közt.
-
Úgy látom, megint kincset keresett valami bolond ember a Cipóhalomban - mondta
Gáspár úr az apjának.
-
Már az én gyermekkoromban is voltak ilyen együgyűek - felelte Tamás úr. -
Mindig az Attila kincsét akarják megtalálni.
Aztán
megállt egy kicsit, körülnézett, és így folytatta:
-
Nagy darab föld ez, van is benne kincs, meg is lehetne találni, hiszed-e,
Gáspár?
-
Meg ám, csak jó helyen kellene keresni - dobbantott a lábával Gáspár úr.
Jól
megjegyeztem a helyet, és elhatároztam, hogy én, ha megnövök, ott keresem meg
az Attila kincsét. Keresni Matykó is segíthet, de ha meglesz, csak Petykónak
adok belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése