264. mese

Dióbél királyfi VII. rész A macskavásár (Szavak száma: 2033)

Addig nincs semmi baj, míg az ember jókedvvel győzi. Olyan aranyhíd az, amely átsegíti a nyomorúság minden szakadéka fölött. Hanem azután, mikor azt is elviszi a markoláb, könnyen beleszédül az ember a fekete semmibe.

Mire az ínséges esztendő felébe beleértünk, úgy megette a mi jókedvünket a markoláb, mint a fogyó holdat. A tehénkénket elvitte a végrehajtó adóba, a malackánkat elvitte az uraság dézsmába, az utolsó tyúkocskánkat elvitte valami jó ember emlékbe. Egyéb háziállatunk nem maradt, csak az öreg macska, a Hékám, az meg jobb lett volna, ha nem lett volna. Mert arra már igen öreg volt, hogy verebet fogjon, az egereknek pedig volt annyi eszük, hogy elkvártélyozták magukat tőlünk. Mert ahol üres a kamra, ott az egereknek is felmondanak.

Sohase felejtem el azt a téli alkonyatot, amikor az öreg macskába vetettük utolsó reményünk horgonyát. Az apám betegen gubbaszkodott a vackán; nádat vágni jártak az uraságnak, beszakadt alatta a jég, s azóta nem bírta se kezét, se lábát. Én az édesanyám ölében ültem a padkán, s ketten melegedtünk egy ködmön alatt. A Hékám a katlanban vetett magának ágyat hamuból. Az legalább puha volt, ha meleg nem volt is. Mécset nem gyújtottunk, mert nem volt, csak a hó világított be a hasadt ablakon.

Már szinte belebóbiskoltuk magunkat az éjszakába, mikor egyszer csak arra neszelünk föl, hogy valaki kaparássza az ajtót.

- Micsoda ítéletidő! - sóhajtotta édesanyám magához szorítva. - Elviszi a szél ezt a rossz házat.

De nem a szél nyitotta az ajtót, hanem Tilinkó.

- Serencsés jó estét azs egés házsnépnek! - topogta le a bocskoráról a havat. - Úrdolgában jártam, mondok, benézsek edzs kicsit ide is, ne mondhassák, hogy Tilinkó meg se látja a segény embert.

- Úrdolgában? - ütötte fel apám a fejét. Úrdolgának azt a munkát hívták, amit a jobbágy az uraság parancsára végzett. Azt ugyan végezni kellett, amikor parancsolták, ha esett, ha fújt, de olyan csodát még nem látott a világ, hogy a cigányt dologra lehetett volna fogni. - Nem lehetett az úrdolga, te Tilinkó!

- De pedig azs azs volt - erősködött a cigány. - Hétcser körülérné a derekamat azs a kolbáska, akit az uraság konyháján megettem, így szolgálta meg az uraság a sívességemet.

- Micsoda szívességedet, te?

- Hát hodzs elvezsettem hozzá a csásár követjét, akinek a kocsija eltévelygett a nagy ködben. Héj, bátya, azs ám csak a nads úr! Sép nads dagadt ember, csak azs a különös, hods térdig érő budzsogója van, mint a kisdzsereknek. A strimflikötője meg csupa sínarany, ehun e! Bele­akadt a lábamba, ahogy mellette ültem a kocsiba.

Meglengette a széles aranypántlikát a szürkületben, de aztán mindjárt belegyűrte a rongyos szűre száz hasadéka közül az egyikbe, és nagyot sóhajtott hozzá:

- Hanem azsért akármilyen nagy úr a csásár követje, csak belehajítottam volna én őkedselmét a malomtóba, ha előbb tudom róla, amit most tudok.

- Mit tudsz, Tilinkó? - forgolódott apám a csikorgó vackon.

- Ast, hods rossba sántikál a strimflis. Tömlöcsbe akarja vinni az uraságot. Ast besélték a konyhán, hogy azsért haragudott meg a csásár, mert nadzs baráccságban van valami ország­háborítóval. Kosúrnak vagy minek hívják.

Nagyot nyújtózott a Hékám a hamuban, odavillantotta a cigány a szemét.

- Jaj, de gyenyeri állat, esem a sépségét! Adnék érte eds húsast, ha vóna. Magam raknám a sájába azs egeret, ha nekem adnák. Legalább nem élne edzsmagában segény Tilinkó a putrijában. Astán a házsra is vidsázsna, míg kenyér után járok.

Morgott a Hékám, mintha máris húzná le róla a bőrt a cigány, ahogy kapadozott utána.

- Ne kerepelj annyit, Tilinkó - szólt neki kedvetlenül édesapám -, elég nekünk a magunk baja is, eredj dolgodra.

A cigány azután el is kotródott, s csak másnap tudódott ki, hogy emlékül elvitte az ajtóról a kilincset. Sötétben beleakadt a keze, mint az arany harisnyakötőbe.

A kilincset ugyan elvitte Tilinkó, de hagyott ott helyette egy gondolatot. Én már félálomban voltam, mikor a nagy csöndbe beleszól édesanyám:

- Hallja-e, apjuk? A cigánynak mégiscsak igaza van. A Hékámért lehetne egy-két garast kapni. Reggel kiviszem a piacra.

Egyszerre kiment a szememből az álom. Füleltem az édesapám szavára. Nem egyezik ő abba bizonyosan. De csak annyit mondott nagy kelletlenül:

- Nem bánom már én, asszony, akármit csinálsz!

Reggel csakugyan az történt, hogy édesanyám a ködmönkéje alá gombolta Hékámot, és kiment vele a piacra.

- Emberek, ki vesz eladó macskát?

Persze kinevette mindenki. Piacon árulni macskát: ki hallott még ilyet Malajdokon?

Szegény szülém szégyellte is magát, örült is neki, hogy nem kell megválni az öreg jószágtól, mikor egyszerre csak elejbe pöndörödik Málé Tót János, a legdölyfösebb gazdag paraszt Malajdokon.

- Hé, macskás asszony, hát csakugyan eladó az az állat?

- Hát... már... izé... hogyha éppen hát - motyogta anyám zavarodottan.

- Nem az Okos Törőcsik felesége vagy te?

- Az én, lelkem, az vagyok.

- Aha, hát ide jutottatok, híresek? Hát már a macskátokat is eladjátok? Hát hiába van olyan nagy esze a híres uradnak? No, itt egy húszas, ide a macskát. Okos Törőcsik lesz a neve ezentúl.

Vért kergetett az anyám arcába a harag, de ahogy a húszas megcsillant előtte, erőt vett magán. Már szinte látta, hogy párázik az asztalon a forró kalácscipó, és hogy tömi magába Dióbél királyfi az omlós fehér belét. Alázatosan elvette a pénzt, s belecsúsztatta a kötője zsebébe, a macskát pedig átnyújtotta az új gazdának.

- Használja szerencsével, jó ember - mondta csendesen, de aztán mindjárt észbe kapott. ‑ Hanem mondja csak, jó ember, ha meg nem sértem, lesz-e maguknál jó helye ennek a szegény pára állatnak?

- Hát amilyen macskát illet - vihogott Málé Tót.

- Mert tejfölön nevelkedett ám ez kiskorában.

- No, majd leszoktatjuk róla.

- De nem tűri ám ez, hogy mérgesen kiabáljanak rá.

- De én se tűröm ám, hogy engem e miatt a vén dög miatt regulázzanak! - fortyant föl dühösen a jó ember, s két hátsó lábánál fogva megcsóválta a macskát, mintha földhöz akarná vágni.

De már erre anyámnak is elszakadt a tűrömfonala. Előkotorta a húszast, és odadobta Málé Tót lábához.

- Itt a pénze, vén embertelen! Aki a Hékámra azt mondja, hogy vén dög, annak a Hékám nem eladó!

Kigyulladt a szülém orcája, s utoljára már olyan hangosra vette a szót, hogy nemcsak a gőgös gazda hűlt el bele, hanem a Hékám is megrettent. Rúgott egyet magán, tüsszentett egy mérgeset, azzal kirántotta magát a gazda markából, s úgy nekilódult, hogy tán a világból is kiszaladt.

Úgy jött haza szegény anyám, hogy csak úgy támolygott. Se cipó, se macska. De az elveszett macskát mindnyájan jobban sajnáltuk, mint a meg nem vett cipót. Oda-odatévedt a tekintetünk az üres katlanra. Ugyan hová bolyongott az istenadta? Egész nap olyan volt, mintha hallanánk a miákolását.

Estefelé aztán én kezdtem miákolni. Korgott a gyomrom az éhségtől, vacogott a fogam a hidegtől. Az anyám csitítgatott, és belefogott a Dióbél királyfi meséjébe, de míg mesélt is, mindig szivárgott a könny a szeméből.

Az édesapám estefelé nem tudott már nézni bennünket. Bár alig volt jártányi ereje, felcihelődött az ágyról, fölhúzta a csizmáját.

- Terítsd a nyakamba azt a rossz subát, anyjuk!

- Lelkem jó uram, hova akar menni? - kérdezte anyám ijedten.

- Elmegyek szerencsét próbálni, ahogy a mesében szokták - botorkált ki az ajtón.

Anyám rosszat sejtett, és dideregve nézett utána az ablakon keresztül. Hamarosan elnyelte a köd meg a szitáló hó.

Szinte ész nélkül bolyongott a néptelen utcákon, a hamar aluvóra térő falusi házak közt. A falu fölött, a dombon ragyogtak a Malajdoki-kastély kivilágított ablakai, arra vette az útját, maga se tudta, miért.

Nagy kertje volt a kastélynak, erdőnek beillő, mindig nyitott kapujú, oda botorkált be. Valami lármát hallott messziről, s kisejtette a kiabálásból, miről van szó. Valamelyik kutya ellopott egy sonkát a konyhából, azt hajkurászták a cselédek.

“Az én kisfiamat pedig az éhség gyötri otthon!” - nézett föl panaszosan a csillagtalan égre, amint megvakultan úszott a hold a hófelhők közt.

Egyszerre csak halk beszéd üti meg a fülét a tujabokrok mögül.

- Ez jó hely lesz! - mondotta egy férfihang.

- Hát akkor lássunk hozzá - felelte a másik.

Hallotta nyomban, ahogy az ásó megpendült a havas földben. Széthajtotta a bokrokat, és elállt a szíve dobogása, ahogy a két Malajdokit meglátta. Gáspár urat meg Tamás urat, az apját, az öreg uraságot. Gáspár úr verejtékezve ásta a gödröt, Tamás úr pedig nézte. Mögötte vasládika feketéllett a hóban.

- Elég mély lesz már ez - mondotta Tamás úr.

- Magam is azt hiszem - felelte Gáspár úr. - Itt meg nem orrontja a német.

Becsúsztatták a ládikát a gödörbe, aztán behúzták a földet.

- Havat hányjunk-e rá, fiam? - kérdezte Tamás úr.

- Sose bántsuk, apám - törülgette Gáspár úr a homlokát. - Majd behavazza az éjszaka.

Egy darabig még ott tanakodtak, tisztán lehetett hallani, mikor valamelyikük azt mondta, hogy ekkora kincset is régen dugtak föld alá. Aztán vigyázatosan ellépegettek, még a hó is alig csikordult meg a lábuk alatt.

Édesapám karikára meredt szemmel nézett utánuk.

“A senki kincse már ez - dobbant nagyot a szíve. - Azé, aki megtalálja. Akárki megtalálhatná. Miért ne én találnám meg?”

Se keze, se lába nem fájt, mire hazaért, olyan nagy orvos az öröm. Sötétben is ragyogott a szeme, ahogy megcirógatott:

- Ne sírj, Dióbél. Holnap lesz kenyér, meleg szoba, orvosság, minden.

- Én jó istenem! - nézett föl anyám az ég felé.

Az apám elkomorodott egy kicsit erre a sóhajtásra. Végigdőlt a lócán, befordult a fal felé, de nem tudott elaludni. Hiába hunyta le a szemét, mindig maga előtt látta a ládikát.

“Azt hiszem, jobb lesz mindjárt hazahozni. Hátha azóta már meg is találta valaki!”

Hajadonfővel futott ki az éjszakába, s már a konyhában járt, mikor édesanyám álmából fölriadva utána kiáltott:

- Lelkem, hova mén már megint?

- Mindjárt itt leszek. Hozom a szerencsénket.

- Isten járjon vele! - fohászkodott föl anyám.

Az apám hirtelen megállt, mintha megkövesedett volna.

“Isten... járjon... velem? - tépelődött magában. - Isten... járjon... velem?”

Hirtelen megiramodott, és meg sem állt a kastélykertig.

“Istennek hála! - tette össze a kezét, ahogy a behavazott gödröt megtalálta. - Még nem járt itt senki.”

Fölnézett a házra. Sötétek voltak már az ablakok, csak az egyiken világlott át gyönge gyertyafény, azt megkopogtatta.

- Kicsoda az? - kérdezte belülről a Gáspár úr riadt hangja.

- Én vagyok, Törőcsik Márton jobbágy.

- Mit akarsz? - nyitották ki gyanakodva az ablakot.

- Nagy kérésem volna, nagy jó uram. Veszedelemben van az elásott kincs.

- Mit, micsoda kincs? - hökkent meg Gáspár úr. - Ki beszél itt kincsről?

- Én beszélek, nagy jó uram. Megleste valaki, mikor a kincset elásták.

- Ki leste meg? - várta a választ visszafojtott lélegzettel az uraság.

- Egy rossz ember, nagy jó uram. El akarja vinni. Rejtsék hamar máshova, nagy jó uram. De még ebben az órában. Ez az én kérésem.

- Ki az a rossz ember?

- Én vagyok, uram - csuklott le az apám feje. - Nem magamért, uram. Ártatlan gyerekemet kerülgeti otthon az éhhalál.

Kibújt a hold a rongyos szélű felhők közül, rávilágított az uraságra meg a jobbágyra. Az uraság mind a két kezével szorította a jobbágy kezét.

- Nincs nekem több akkora kincsem, mint a te becsületes magyar szíved, Törőcsik. Gyere be hozzám egy-két szóra, de csöndesen járj. Magam nyitom az ajtót.

Hajnali misére csendítettek már, mikor a jobbágy elhagyta az uraság házát. Gáspár úr maga kísérte ki a kapuig, ott még egyszer megszorította a kezét:

- Hát ebben maradunk, Törőcsik. A kisfiadat beadod hozzám a kastélyba. Együtt neveltetem az enyimekkel. Nektek is majd csak akad hely az uradalomban. Ne félj, ebben az életben én már meg nem feledkezem rólad.

Csikóbőr tarisznya húzta az apám vállát, mikor hazaért. Volt abban kalácskenyér, libacomb, marcifánk, még tán tengeri herebere is. Volt is Törőcsikéknél aznap olyan früstök, hogy olyant még a Dióbél királyfi meséjében se hallani.

Édesanyámnak azonban a nagy örömében is el-elfelhősödött a képe, mikor eszébe jutott a Hékám. Ugyan talált-e szegényke olyan helyet, ahol meghúzhatja magát? Vetettek-e neki valahol egy jó falatot?

Abban a percben gyönge nyivákolás hallatszik az ajtó előtt. Szaladok oda, kinyitom: hát ott áll a Hékám, lóg ki a szájából egy nagy bolond mezei egér, körülszalad vele bennünket, mutatja nagy büszkén mind a hármunknak, mintha csak azt akarná mondani:

- Hát szabad ilyen derék macskát bujdosóvá tenni öreg napjaira, mint amilyen én vagyok? Nem szégyellitek magatokat? Vagyok én olyan kenyérkereső, mint ti. Hiszen ti hárman se tudtatok volna ekkora egeret fogni!