Dióbél
királyfi IV. rész. Tilinkó (Szavak száma: 793)
Noha
nagyon ágrólszakadt öreg cigány volt ez a Tilinkó, mégiscsak be kell mutatnom
őt is, mert nagyon belejátszott az életembe.
Amikor
leírom a nevét, most is magam előtt látom, amikor napégette, szélkicserzette
arcát, borzas fejét bedugta az ajtónkon újesztendő táján:
-
Addson isten, ami nincs, vedse el, ami van - ez volt a köszöntése.
-
Mit adjon, mit vegyen el, te Tilinkó? - kérdezi tőle az édesanyám, keresgetve a
legfényesebb kis pénzt az erszényében.
-
A nyarat küldse el ide, a telet hívja vissa - didereg a szegény Tilinkó, s
nagyon nyomakodna befelé az ajtón, ha édesanyám el nem hessegetné onnan a
húszassal.
-
Eredj csak a konyhába, Tilinkó, ott olyan nyár van, hogy leizzasztja a fejedről
a sapkát.
A
szobába nem lehetett beereszteni az öreget, mert mindent elvitt emlékbe, ami a
keze ügyébe esett. Egyszer még a szenteltvíztartó is a kezéhez ragadt. Az
édesapám húzta ki az inge derekából.
-
Ejnye, ejnye, Tilinkó - pirongatta meg -, hát mi a macskának bántod már az
ilyen holmit? Hisz úgyse tudod hasznát venni. Tán azt se tudod, micsoda ez.
-
Hásen éppen azsért vittem volna el - magyarázta Tilinkó -, hadd lett volna már
eccser valami olyan is a házsnál, amit nem tudok, hogy micsoda.
Egyszer
meg egy kocsirudat emelt el tőlünk. Észre se vettük, csak mikor már oda volt
tűzve a putri-viskója hegyibe.
-
Hát ez meg már mire jó itt, Tilinkó? - fogta fülön az édesapám.
-
Nene, gazsduram, hát villámfogdosó, hadd ledsen a segény csigánnak is, mondok,
ha a nagy uraknak van.
-
Bolond vagy te, Tilinkó - nevetett az apám -, hiszen a villámhárítót vasból
szokták csinálni.
-
Igen ám, azs urak - vonogatta a vállát Tilinkó -, de a segény embernek fából is
jó azs.
De
akármilyen nagy kópé volt az öreg, az édesapám ki tudott rajta fogni. Egyszer
például megfogadta pünkösdi muzsikásnak, és ígért neki napszámba egy bárányt.
-
Kevés les azs, sépen kérem - emelte meg Tilinkó a karimátlan kalapját.
-
De kapsz ám egy báránybőr süveget is.
-
Azs már tesi, hát még? - nyílt ki a szeme Tilinkónak.
-
Kapsz egy font faggyút is, főzhetsz vele ürgét.
-
Azs már beséd. Hát még?
-
Ejnye, de telhetetlen vagy, Tilinkó! - mutatta édesapám a haragot. - Mindegy,
no, azért új húrt is kapsz a hegedűdre.
No,
Tilinkó majd kibújt a bőréből örömében, s úgy megnyekeregtette pünkösdkor a
hegedűjét, hogy csupa fülfájás volt hallgatni. Másnap aztán jött a bárányért,
meg is kapta, szép kövér jószág volt.
-
Örülsz-e neki, Tilinkó? - kérdezte édesapám.
-
Erilek, erilek - hunyorított az öreg -, de még jobban erilek, ha a báránybér
siveget megkapom.
-
Hja, az még rajta van a bárányon - nevetett apám.
-
Hát a faddsu? - mondta gyanakodva Tilinkó.
-
Az meg benne van a bárányban.
Tilinkó
dohogva kapta vállára a bárányt.
-
A hegedihúrt már nem is kérdezem. Azs is bizsonosan a báránban resket még. Jaj,
de csak jobb lett volna pispeknek siletnem!
Hanem
ezt a tréfát mégis nagyon zokon vehette Tilinkó, mert sokáig kerülte a házunk
táját. Csak akkor jött el, mikor kiüzentünk érte a falu végére. Lemosta a zápor
az istálló tapasztását, azt kellett volna helyrehozni Tilinkónak.
-
Nem megyek én - üzente vissza. - Összevestem a munkával, és holtig tartom vele
a haragot.
Ahogy
azonban elszigorodott az idő, mégiscsak besompolygott hozzánk. Veszekedett
hideg volt, a verebek százával csipogtak a sövény közt, a szellőzködésre
kieresztett bárányok pedig dideregve fúrták be magukat a szalmaboglyákba.
-
Elpusztulok, ha egy kis salmafistet nem sagulhatok - mondta fogvacogva Tilinkó.
-
Ott a boglya, nyalábolj belőle egy fűtet szalmát - esett meg az édesapám szíve
a szegény cigányon. A konyhán meg kiadta a rendeletet, hogy adjanak neki egy
kancsó forralt bort, hadd érezze magát a mennyországban tőle.
Tilinkó
azonban nem jött vissza hálálkodni. Levetette a szűrét, megtömte szalmával,
fölvette a vállára, s szó nélkül illant el a kertek alatt. Helyette az anyám
szaladt be nagy lelkendezve.
-
Szalmát visz a cigány.
-
Szabadságot adtam rá neki - legyintett apám.
-
Az ám, csakhogy béget a szalma - mosolygott édesanyám.
Apámat
elfutotta a méreg, s erővel hozta vissza Tilinkót, aki egyre azt hajtogatta:
-
Jussom volt a báránhozs, nekem adta gazsduram.
A
bárány csakugyan a szalma közt pihegett, nem lehetett letagadni. Igaz,
Tilinkónak esze ágában se volt a tagadás, sőt még neki állt feljebb.
-
Hát ez a becsület, hé? Hogy mered elvinni a bárányt, amikor én csak a szalmára
adtam engedelmet? - förmedt rá édesapám.
Tilinkó
pedig méltóságosan felelte:
-
Nini, hisen a báránka benne volt a salmában, mint a faddsu meg a hegedihúr a
pinkesdi báránban.
-
No, ez egyszer neked van igazad, Tilinkó - nevette el magát édesapám. S olyan
oldal szalonnát akasztott a vén kópé vállára, hogy kitelelhetett rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése