Dióbél
királyfi II. rész. Apám (Szavak száma: 1477)
Volt
ragadványneve az édesapámnak is. Csakhogy ő már nem Erős Törőcsik volt, hanem
Okos Törőcsik. Neki a nagy eszéről meséltek olyan történeteket, mint
öregapámnak a nagy erejéről. Ezek közül nekem mindig az tetszett legjobban,
ahogy a Pukkancs Bavina borbélyt kifigurázta.
Bavinának
hívták a mi falunk cseh borbélyát. Hosszú, vékony, nyakigláb ember volt,
úgyhogy maga is elfáradt, mire végignézett magán. Más ugyan nem is nézegetett
rá, mert szívtelen, kapzsi, magának való ember volt.
Egyszer
ez a Bavina télidőben fát akart venni a piacon. Hát hiszen volt ott rőzsés
kocsi tízével, de Bavinával senki se akart szóba állni. Akárkitől kérdezte,
hogy hogy a fa, mindenki azt felelte neki:
-
Az úrnak sehogy se, mert az úr mindenkit rászed. Menjen az erdőre, van ott gally
elég, szedjen magának.
Utoljára
aztán édesapámmal állt alkuba a borbély. Édesapám akkoriban afféle szamaras
ember volt, aki mindent végzett, amiben a szamárkája segíthetett neki. Vizet
hordott, téglát hordott, zsákot hordott, s ha egyéb dolga nem volt, kiment a
szamárkával az erdőre, föltette rá a fanyerget, s megrakta hulladék targallyal.
Most
is ilyen istenadta, maga szedte tüzelőt árulgatott édesapám, mikor Bavina
odatoronykodott mellé.
-
Hogy ez a marék szemét?
-
Nem szemét az, kérem szépen, hanem csupa finom tűzrevaló. Nem is egy marékkal
van, hanem egy szamárháttal. Az ára pedig egy ezüsthúszas.
A
cseh nagyot szítt a fogán, és azt kérdezte:
-
De egy húszasért minden fa az enyém, ami a szamár hátán van?
-
Hát persze - bólintott rá apám.
-
Az utolsó darab is?
-
De még a legutolsó is - mosolyodott el édesapám, hogy ilyen figurás kedvét
látta ennek a harapós borbélynak.
Azzal
megfogta a szamárka kötőfékjét, bevezette a borbély udvarába, lehányta róla a
gallyat, és tartotta a markát a pénzecskéért.
-
Ohó - azt mondja neki Bavina -, vegye csak le a nyerget is, mert az is
hozzátartozik a szamár terhéhez!
-
Ne figurázzon az úr a szegény emberrel - nézett föl édesapám meghökkenve a
borbélyra.
-
Nem figurázok én - vigyorgott Bavina, mintha harapni akarna -, úgy alkudtunk,
hogy ami fa a szamár hátán van, mind az enyém a húszasomért. Márpedig a
szamárnyereg fából van, igaz‑e?
-
Igaznak igaz - facsarodott el az édesapám szíve, mikor a borbély a nyerget is a
gallyak közé hajította. Még a szamárka is megcsóválta nagy, kócos fejét, és
nagyon fölháborodva mondta, hogy iha-há. Ami bizonyosan annyit tett
szamárnyelven, hogy szégyelld magad, Bavina mester!
Vagy az is lehet, hogy azt tette:
-
Ne búsulj, édes gazdám, nyereg nélkül is csakolyan kenyeres pajtásod vagyok én neked,
mint nyereggel.
Ez
aztán ebben elmúlt, s a borbély rég elfeledkezett már a szamaras emberről,
mikor egy délután csak bebukik ám az ajtón az édesapám deres feje.
-
Jó napot, mester! Hogy méri a borotvát?
-
Öt pénz - mondta foghegyről Bavina, ahogy ráismert apámra.
-
Megborotvál annyiért?
-
Meg is nyúzom.
Apám
elgondolkozott egy kicsit, aztán behuppant a műhelybe.
-
Hát kettőnket mennyiért borotválna meg? Engem meg a cimborám?
-
Tíz pénz - fenegette Bavina a borotvát a fenőszíjon. De aztán gyanakodva
hozzátette, hogy előre kell ám fizetni.
-
Ehol van e! - olvasta le apám a tíz pénzt, és elvetette a széken magát urasan.
- Először engem tisztítson föl az úr, mert a társam késik egy kicsikét.
Meglett
az gyorsan, olyan sima lett az apám tüskés álla, mint a pólyás babáé. Mikor
aztán jól kigyönyörködte magát az ablakpárkányon álló légyköpte tükörben,
kiszólt az utcára:
-
Jöhetsz már, cimborám!
Abban
a percben bedugta az ajtón a rettentő bozontos fejét a szamárka, és beköszönt
szép hangosan, mint aki tudja, mi az illendőség :
-
I-ha-ha-há, i-há, i-há! - nevetett csúfondárosan, s még a fülét is billegette
hozzá.
Bavina
kiejtette a kezéből a borotvát ijedtében, de édesapám sietett neki föladni.
-
Csak lásson hozzá hamar, mester, mert sürgős az utunk. Sietünk az erdőre fáért.
De szépen megborotválja ám!
-
Kicsodát? - hebegte a mester.
-
Hát a szamárkámat - veregette meg apám szeretettel a szamárka tarkóját. -
Tudja, már ki is fizettem az árát.
-
De hiszen kelméd a cimborájáról beszélt! - fakadt ki Bavina.
-
No, igen - bólintott apám. - Nincs nekem jobb cimborám a szamárkánál. Hozzám
tartozik, mint a fához a nyereg.
-
Ne figurázzék kend! - tette össze a kezét Bavina.
-
Eszembe sincs! - húzta föl édesapám a seprőforma szemöldökét. - Én csak azt
kívánom, amire megalkudtunk. Aztán ha jól fölgondoljuk, nagy dicsőségére lesz
az az úrnak, ha híre megy, hogy szamarat borotvált.
-
Tudja mit, Törőcsik! - rázta a hideg egész hosszában a borbélyt. - Inkább
visszaadom a tíz pénzt, csak menjen kend isten hírével.
-
Az már beszéd - dugta zsebre apám a krajcárkáit -, mert így legalább
leborotválkoztam a nyergem árát.
De
jól szolgált az én édesapám esze akkor is, ha nagy urakkal volt dolga. Maga az
uraság is sokszor szót értett vele mindenféle ügyes-bajos dologban. Akár az
aratókkal volt baj, akár a dézsma körül volt valami hiba, mindjárt mihozzánk
szalajtotta az uraság a hajdút:
-
Hívjátok csak Okos Törőcsiket, majd igazságot tesz az mindjárt.
Pedig
volt a kastélyban káplán is, íródeák is, hopmester is, csupa tanult ember.
Rossz néven is vették az uraságnak, hogy olyan nagyra tartja a tudatlan
jobbágyot. Nemcsak maguk közt morgolódtak, egyszer nyíltan is a szemére
térítették borozgatás közt.
-
Hogy lehet az, nagyságos uram, hogy annyiszor elejbünk teszi azt a tahó
parasztot? Hiszen még deákul se tud a jámbor.
-
Az bizony lehet, urak - mosolyodott el Malajdoki Tamás -, de azért mégis ésszel
van tele a feje búbjától a lába ujjáig. Tanulhatnának attól egyet-mást még az
ilyen nagy tudományú emberek is.
Felzúdult
erre a három úr, mint a darázs, ha füstöt vetnek neki. Az uraság maga is
megbánta a nagy őszinteséget. Tréfával akarta elütni emberei bosszúságát.
-
Tegyünk egy próbát, urak! - emelte koccintásra a poharát. - Idehozatom vasárnap
ebédre Okos Törőcsiket, hadd látom, ki tudtok-e rajta fogni!
Szívük
szerint volt az uraknak a dolog, nagyot ittak rá. El is jött vasárnap az
édesapámért az üveges batár, de ő bele nem ült isten világáért, csak úgy utána
ballagott. Azt mondta, nincs ő megsántulva, hogy kocsin járjon.
-
Lenyelem a fejem, ha csúffá nem tesszük a parasztot - súgta oda a hopmester az
uraságnak, ahogy apám beballagott az ebédlőterembe, és szép illedelmesen
megállt az ajtóban.
-
Ne félj, Törőcsik - bátorította nyájasan az uraság -, csak azt akarják
kipróbálni az urak, mekkora a tudományod.
-
Nem félek én, nagy jó uram, az Úristenen kívül senkitől a kerek világon -
emelte fel nyugodtan a fejét a jobbágy.
-
No, ha már éppen a jó Istenről beszél kend, éppen arról akarok én kérdezni
valamit - kapott a szóba a kastélykáplán. - Hát azt tudja kend, ugye, hogy az
Úristen mindent megtehet?
-
Nem tehet biz az, tisztelendő atyám - vágott közbe alázatosan az édesapám.
Lett
erre nagy zúgás, maga Malajdoki Tamás is összeráncolta a homlokát, a
tisztelendő pedig hangosan kérdezte:
-
Hát mit nem tehet meg az Úristen, hé?
-
Hegyet völgy nélkül ő sem teremthet - volt az alázatos felelet.
-
No, ebben igazad van, fiam - húzódott hátra mosolyogva a tisztelendő úr. - Hát
csakugyan igaz az, hogy a jó pap holtig tanul.
Most
aztán az íródeák állt elő. Ez olyan kérdést adott föl, amire maga se tudott
volna hirtelenében felelni.
-
Azt mondja meg kend nekem, ha kend olyan nagyeszű ember: hol van a világ
közepe?
-
Éppen itt, ahol állok - felelt meg apám -, ha nem hiszi az úr, mérje utána.
Az
íródeák úgy ellépkedett, mintha mindjárt meg akarná lépni a világ közepét.
Annál hányivetibben állt elő a hopmester.
-
No, paraszt, én könnyűt kérdezek tőled. Olyant, amit minden ember tud. Azt
mondd meg nekem, mi a különbség köztem meg a lovam közt.
-
Semmi se, uram - felelt apám gondolkodás nélkül.
Lett
erre olyan nevetés, hogy a tisztelendő úr is megbékült, az íródeák is, csak a
hopmester kapkodott a kardjához:
-
Ne bántsuk azt a gyíklesőt, barátom - legyintette vállon az uraság -, inkább a
kést-villát forgassuk ahelyett.
Azzal
leültek a csupa ezüsttel fölterített diófa asztalhoz, a jobbágy éppen a
földesúr mellé, aki mindjárt kínálta is szíves szóval.
-
Fogj hozzá, szolgám - merítette a drága jó suhantott levesbe az ezüstkanalát -,
minden becsületes ember megeszi a levesét.
Ette
volna ám szegény apám, ha kanala lett volna, csakhogy ezt elfelejtettek neki
adni. Mégpedig szántszándékkal felejtették el, ahogy az urak nevetésre görbült
szájáról látta. Erre aztán ő is elnevette magát, kétfelé tört egy kalácscipót,
kiszedte a fehér belét, a hajával meg úgy bekanalazta a leveskét, hogy ő
hamarább készen lett vele, mint a többi az ezüstkanállal. Akkor aztán szépen
kétfelé szakította a levestől megpuhult cipóhajat, és utánaküldte a levesnek.
-
Minden becsületes ember megeszi a kanalát - hunyorított oda az uraságra.
De
senki se tudott ott többet enni a nagy nevetéstől, s attól fogva senki se
vetette szemére a földesúrnak, hogy mindenféle tudományos népnél többre
becsülte Okos Törőcsiket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése