Dióbél
királyfi I. rész. Öregapám (Szavak száma: 1129)
Az
én szülőfalum, Malajdok, mindig nevezetes volt arról, hogy ott a tisztességes
nevén kívül minden embernek van valami ragadványneve is. Azért ragadványnév,
mert ez csak úgy ragad az emberre, mint a bogáncs, csakhogy persze nem lehet
úgy lekefélni.
Mondom,
a malajdoki uraságot meg a Tilinkó cigányt kivéve mindenkinek volt valami
figurás neve a faluban. Gyepenhegyes Viszotának hívták a kisbírót, mert mindig
nagyon peckesen járt. A keresztapám neve Rádillik Rigó Pál volt, mert mindenre
azt mondta, hogy “rád illik”. Az alsó szomszédunkat Tányérhátú Csala Ádámnak
hívták, a felsőt meg Úrleszek Takács Mátyásnak.
Az
öregapámnak is volt ragadványneve, de azt büszkén is viselhette. Erős
Törőcsiknek hívták. Én már csak híréből ismertem, nemcsak nagy erejű, hanem
nagy természetű embernek is. Azt mesélték róla, hogy csupa játékból úgy
tördöste szét a lópatkót, ahogy más ember a mákos patkót szokta. Haragjából
pedig akkorát tudott ütni az asztalra, hogy egyszerre kétfelé hasadt a teteje.
Az
ilyen embert persze nemigen haragítgatja meg senki. Noha ő is csak olyan
szegény jobbágya volt a malajdoki uraságnak, mint a többi falunépe,
megsüvegelte még a bíró is. Hét határban nem volt teremtett lélek, aki bele
mert volna kötni Erős Törőcsikbe. Aki idegen pedig belebotlott, az
megemlegette holta napjáig.
Mikor
a nagy Napóleon bent járt az országban a franciával, akkor már hajlott korú
ember volt, de kemény tartású még akkor is, mint egy öreg diófa. Ahogy a
franciák megszállták a falut, menekült, ki merre látott. Neki azonban esze
ágában sem volt menekülni. Éppen a galambokat etette az udvaron, mikor egy
francia lovas nagy lármával bevágtatott a kapun.
Mindig
tárva-nyitva volt az öregapám zsellérkunyhójának a kapuja, most azonban az volt
az első dolga, hogy becsukja.
-
Csukhatod már, mikor idebent vagyok - nevetett a francia a szeme közé, ahogy
lecihelődött a lóról.
Öregapám
persze álmában se hallott soha francia szót, de ezt értette ki a katona
vigyorgásából, s ezért lobbant egyszerre haragra.
-
Micsoda, hát te azt hiszed, hogy idebent vagy! - lobbant egyet a nagy tüzes
szeme a bozontos szemöldöke alatt, azzal galléron kapta a franciát, s úgy vágta
keresztül az alacsony kapu fölött, hogy csak úgy nyekkent a folyókában. Vitte is
az irháját esze nélkül, ahogy föltápászkodott, akárhogy kiabált utána a gazda:
-
Megállj, hé, hadd hajítom utánad a lovadat is!
Két
napig garázdálkodtak a malajdoki határban a franciák, de a házunknak a tájára
se jöttek többet. De még az utcát is elkerülték, amelyikben Erős Törőcsik
lakott.
Hanem
azért mégse ebből a történetből tetszik meg legjobban, hogy milyen erős volt
Törőcsik nagyapó. Azt akkor mutatta meg, mikor az erdejét ki akarta vágni.
Igazság
szerint persze a jobbágyembernek a testi munkáján kívül semmije se volt abban
az időben. A feje fölött az ég az istené, és ameddig az ég alatt ellátott, ház,
föld, legelő, erdő, mező, minden rajtavalóval együtt mind az uraságé. De Erős
Törőcsik felszabadított jobbágy volt. Nagy volt a becsülete az uraság előtt,
nemcsak házacskával emberelte meg, hanem még erdőt is adott neki hozzá. Persze
nem volt az valami rengeteg, csak afféle gyalogerdő a falu alatt. A homokos
gödrök közt mégis úgy zöldellett, mint valami óriás bokréta. Enyhelyet adott a
madárnak, árnyékot a vándornak, rőzsét a szegény embernek. Az egész falu ott
szedte a tűzre való targallyat.
-
Jut is, marad is - mondogatta a nagyapám, s akárhányszor maga segítette föl a
rőzsenyalábot a gallyszedegető gyerekek hátára.
Történt
azonban, hogy egyszer pajkos suhancok gallyszedegetés közben lehámozták a
kérgét néhány fiatal jegenyének. Nagyapót fölharagította a dolog, és bement
panaszt tenni a faluházára. Éppen együtt találta az egész tanácsot, öregbírót,
kisbírót, esküdteket, és jól megmosta a fejüket.
-
A fát csakúgy nem szabad kínozni, mint az állatot - mondta nekik. - Erre is meg
kell ám tanítani a gyerekeket. Ha ti meg nem tanítjátok őket, majd megtanítom
én!
Szóra
szót adtak a falu bölcsei, s az egyikük nagy esztelenül azt találta mondani:
-
Ha olyan nagyon félti kend az erdejét, vigye haza az udvarába!
Erős
Törőcsik nem szólt erre semmit, hanem sarkon fordult, s úgy rántotta meg a
kilincset, hogy a nehéz, vassal szegett ajtóból is vele szakadt egy darab.
-
Adjatok egy fejszét, hadd hozom haza az erdőt - lihegte otthon indulatosan, s
azzal vállára kapta a legnagyobb favágó fejszét, kirobogott az erdőbe.
Akkorra
ott várta már a fél falu, s leste szörnyűködve, mit csinál majd az erős
Törőcsik. A tanácsbeliek pedig körülfogták, békítették, a nyakába estek kérlelő
szóval.
-
Odább, hé! - rázta le őket magáról egy fordulással, azzal fölemelte a fejszét,
és belevágta a szélső tölgyfa tövébe.
Vastag,
öreg fa volt, szinte őr gyanánt állott az akácos szélén, s kevélyen rúgta
vissza az első fejszecsapást. A másodikra azonban nagyot reccsent, s a
harmadikra szörnyű ropogással zuhant rá a szomszédaira.
-
Teremtő Isten! - súgtak össze az emberek ijedten. Erős Törőcsik pedig
nekiszilajodva csattogtatta tovább a fejszét. Nem is vágta, hanem kaszálta már
a fákat, s minél előbbre haladt, annál jobban nőtt szörnyű ereje. Utoljára úgy
tördöste a nagy szálfákat, mint a gyerek a száraz nádat.
Egyszer
aztán egy vadalmafácskára került a sor. Nem is fa volt, inkább cserje. Erős
Törőcsik, ha nekiveselkedik, fél kézzel tövéből kiszakítja. Vak dühében azonban
mellévágott a fejszével. A fácska csak megrázkódott, de baja nem esett, és
ijedt csettegés hallatszott a sűrű lombja közül:
-
Csett-csett, csitt-csitt!
Erős
Törőcsik hirtelen fölkapta a fejét, és odanézett a fára. Parányi kenderike két
fekete szeme csillogott ki ijedten és könyörgően a levelek közül:
-
Te nagy ember, mit akarsz te énvelem, szegény kis madárral?
Erős
Törőcsik megint ráemelte a fejszét a fára, s abban a percben kiugrott a kis
madár az ághegyre. Csöpp szemében haragos tűz égett, minden tollacskája égnek
állt, és pici csőröcskéjét fenyegetően csattogtatta :
-
Bujj-bujj, bujj-bujj - sikoltozta torkaszakadtából.
-
Kinek mondja ez, hogy: bújj, bújj? - szégyellte meg magát a fanyüvő ember,
azzal széthajtva az ágakat, bekukucskált a lombok közé.
Kenderikefészek
volt az ágvillában, négy parányi fióka pihegett benne, azokat bújtatta volna az
édesanyjuk. De biz azok nem bújtak, mert nem ijedtek meg. Mohón kapkodtak a
Törőcsik feléjük nyúló ujjához.
-
Csip-csip, csip-csip! - tátogatták a fülig érő szájacskájukat. Bizonyosan azt
gondolták magukban, hogy no, ez jó nagy hernyó lesz, marad belőle vacsorára is.
Erős
Törőcsik pedig elhajította a fejszét, és lehajtott fejjel ballagott vissza az
egymásra dőlt fák közt.
-
Szerencsétek, hogy már nem bírom a fejszét - lökött félre egy nagy faderekat,
ahogy a szájtátók közé ért. - Másképp egy szálig kivágtam volna az erdőm. Akkor
aztán nem tudom, mivel tüzeltetek volna a télen.
Az
emberek némán húzódtak félre az útból, Törőcsik pedig visszaszólt, ahogy
elhagyta őket:
-
Ezt a kis forgácsot meg hordjátok haza, jó lesz gyújtónak - mutatott rá a
kivágott fákra.
Ilyen
ember volt az öregapám. Sok történetet hallottam még az erősségéről, de azt
hiszem, életében soha nem volt olyan erős, mint mikor egy parányi kenderike
megállította indulata pusztító útjában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése