A száz pár körtve és
alma (Szavak száma: 2306)
Volt egyszer a
világon egy fuvaros, ki itt meg itt, ezen meg ezen az uton haladva ugy elakadt,
hogy se előre se hátra, se jobbra, se balra. Most már mitévő legyen, hova
tudjon a lelke lenni, mikor sehonnan se mutatkozik segitség; embert még
aranyért sem lehetett volna látni.
A mint ott legjavában
évődik s veszti a lelkét, egyszer, honnan, honnan nem, egy szőrös ördög termett
előtte, ki senki más nem volt mint maga Plutó ő felsége.
- Hallod-e te szegény
ember, szólt az ördög, akkor kisegitlek a hinárból, hogyha megigéred, hogy
nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy
van-e a világon, vagy nincsen.
- Jól van, legyen a
te szived szándéka szerént, neked adom a házamból azt a legkedvesebb jószágomat
a miről én még mitse tudok.
A fuvaros aztán
elszámlálta az ördögnek, hogy mije van, a riska tehéntől és a két pókos lótól
kezdve a legutolsó kerékszegig; de az ördög csak a fejét rázta, hogy ez sem az,
az sem az.
- Nekem tudtommal
egyebem nincsen, azért a mi ezeken kivül találtatik a házamnál, neked adom.
- Add ki hát irásban,
kösd le a lelkedet, ird alá nevedet s kezed keresztvonásával erősitsd meg, hogy
nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz.
A szegény fuvaros
aztán az ördög által elkészitett kontraktust aláirta, keze keresztvonásával
megerősitette, hogy annak odaadja azt a legkedvesebb jószágát, miről ő mitse
tud.
Az ördög aztán zsebre
tette az irást, megfogta a kocsi rúdját s félkézzel ugy kirántotta, mintha soha
el nem lett volna akadva abban a feneketlen kátyuban.
- No szegény ember,
most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb jószágod, miről mitse tudsz:
azalatt az idő alatt, mig te odajártál, a felséged egy kis fiút szült, s ez az
a legkedvesebb jószágod, kiről mitse tudtál. Most elmehetsz haza békével, de
18 esztendő mulva elmegyek a fiúért s elviszem magammal.
S ezzel az ördög
megfordult az egyik sarkán s ugy eltünt, mintha soha ott nem lett volna, - a
szegény ember pedig nagy szomoruan hazafelé bandukolt, ki, hogy az ördögöt
mégis valahogy kijátszsza, kitanittatta a fiát s papnak szánta.
De mikor a fiú már a
17 esztendőt is meghaladta s a 18-ikba fordult: a szegény ember meg a felesége
mindig sirással fogadták, hogy ha megjött az iskolából. A fiú csak elnézte egy
darab ideig, de már nem állhatta szó nélkül, s kérdést intézett az apjához és
az anyjához.
- Ugyan, tubus
szüléim, nem felelnének egy kérdésemre?
- S mi lenne az
kedves fiam? kérdé egyszerre az apja is, anyja is.
- Az biz nem egyéb,
csak az, hogy mi dolog az, hogy én valahányszor megjövök az iskolából, mindég
sirva-ríva találom kigyelmeteket?
- Hahó kedves fiam,
szólt az apjuk, mi türés-tagadás, már csak megmondjuk az igazat, hogy mért
omlik a mi szemünk könye, valahányszor kijösz az iskolából: az biz nem egyébért
folyik, mint, egyszer ebben meg ebben az erdőben, ezen meg ezen az úton jőve
elakadtam, még pedig olyan helyen, hogy máskor ott koczogva is eljöttek a
lovaim, akkor pedig mégse mozdultak. Hiába vettem ki a lőcsöt, hiába
ütöttem-vertem a szegény pára jószágokat, hiába vesztettem velük a lelkemet,
mert biz azok, ha mindjárt tüzes taplót kötöttem volna is a fülükbe, nem mozdultak,
- segitség pedig sehonnan sem érkezett. A mint ott legjavában küzködöm, egy
emberforma vetődik elém, ki azt találja nekem mondani: “Hallod-e te szegény
ember, akkor kisegitlek a hinárból, hogyha megigéred, hogy nekem adod a
házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon
vagy nincs.” - Én jó bolond létemre semmi roszat nem gyanitva, szavamat adtam s
még rádásul irásban lekötöttem a lelkemet. Az a legkedvesebb jószágom pedig
kiről mitse tudtam, senki más nem volt, mint te. S mikor az az átkozott csalfa
emberforma, ki senki más nem volt, mint maga az ördögök királya, zsebre tette
az irást, felém fordult, azt mondta nekem, hisz ugy az eszemben van, mintha
csak tegnap történt volna: “Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva
elmegyek a fiúért s elviszem magammal.” És az az óra kedves fiam, melyben
elszakasztanak a szivünktől, mindennap közelebb-közelebb jön; mert mára 18-ik
esztendőbe fordultál. Ezért omlik a mi két szemünk könye, ezért siratunk téged
éjjel-nappal kedves fiam, hangos zokogással.
- Ha csak ez a bajuk
tubus szüléim, kisebb gondjuk is nagyobb legyen ennél, mert majd elmegyek én a
pokolba, majd fölkeresem ott Plútó ő felségét, majd elvégzem én vele a dolgot s
hacsak lehet, elhozom a kontraktust, hisz hát kárjába tanultam volna ki annyi
iskolát?
Aztán a szegény ember
fia magára öltötte a papi ruhát, hona alá csapta a szent könyvet, kezébe vette
a füstölőt és a szentelt viztartót, s elindult a pokol felé.
Ment mendegélt aztán
hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer a mint
egy nagy vadon erdőben levő magas hegyen keresztülment volna, egy hires zsivány
útját állta; de hogyim látta az az istentől elrugaszkodott, hogy kivel van
dolga, félreállt az útból.
- Hová-hová lelki
atya? kérdi a zsivány.
- Elmegyek a pokolba
a kontraktusomért, felelt neki a kis-pap.
- No ha már
odamégysz, nézd meg az én helyemet is, hogy hol fekszem én holtom után? s ha
erre találsz visszajőni, megvárlak itt ezen a helyen.
No jól van, ez abba
maradt. A szegény ember fia aztán tovább folytatta a maga útját;
annyira-annyira, hogy egyszer mégis elért a pokol kapujáig. Bemegyen rajta s
ekkor meggyujtotta a füstölőt, az ördögök pedig, a kiket elő-utó talált, mintha
az istennyila kergette volna őket, futottak a tömjén szagától, mert az olyan
volt nekik, mintha büdöskővel füstöltek volna az orruk alá.
A kis-pap egyre
tovább haladt, az ördögök pedig egyre tovább futottak a tömjénszag elől,
orrukat, szájukat bedugván, egy se mert szemközt állni vele; mert az volt a
boldog, a ki legelől futhatott.
A szegény ember fia
minden háboritás nélkül egész Plutó ő felsége királyi rezidencziájáig eljutott
s hogy ideért, rányitja ő felségére az ajtót s minden szó nélkül elkezdi
füstölni az ördögöket.
- Ki vagy, mi vagy,
mit akarsz, mit kivánsz?? kiáltott rá a pokol királya.
De a kis-pap
mindezekre semmitse válaszolt, hanem egyre füstölt a tömjénnel.
- Jaj, csak azzal a
kénkőfüsttel hagyj fel, mert mindjárt szörnyethalunk! mit akarsz, mit kivánsz?
De a kis-pap még
ekkor se felelt az ördögök királya kérdésére, hanem elővette a szentelt vizet s
el kezdte vele locsolni az ördögöket, kik hogyim nem volt menekülés, az orditás
és bőgéshez fogtak, mert az olyan volt nekik, mintha kővel hajigálták volna őket.
- Mit akarsz, mit
kivánsz, mindent megadunk, csak azzal a kőhajigálással hagyj fel! kiáltott a
király.
- Akkor felhagyok,
hogyha idadod a kontraktus-levelemet, még aztán megmutatod ennek meg ennek a
hires zsiványnak a helyét a hol ő majdan fekszik.
Plutónak az anyja ott
feküdt a kuczkóban vasszegeken s ez kikiáltott a fiának.
- Vesd oda annak a
kutyának azt a levelet s mutasd meg annak a hires zsiványnak leendő
fekvő-helyét; mert mindjárt agyonver azzal a kövekkel!
A pokol királya aztán
odadta a szegény ember fiának a kontraktust s megmutatta a hires zsivány fekvő
helyét.
- Nézd, szólt Plutó,
itt fog ezen az éles beretva-ágyon feküdni, alatta és felette pedig
lobogós-lángos tüz ég egész ezer esztendeig.
A szegény ember fia
aztán zsebre tevén a kontraktust, kijött a pokolból s hazafelé forditotta a
szekere rúdját. A hires zsivány pedig azon a bizonyos helyen megvárta a kis-pap
érkeztét s azt kérdi tőle:
- No megnézted-e azt
a helyet, a hol én holtom után fekszem?
- Meg, válaszolt a
pap.
- S mivel lesz az ágyam
feneke kirakva?
- Éles borotvával.
- Mi lesz a fejem
alatt a vánkus?
- Égő zsarátnok.
- Mi lesz a takaróm?
- Lobogós láng.
- S mennyi ideig kell
ott nekem senyvedni?
- Ezer esztendeig.
- Hát nincs
szabadulás a számomra?
- Van; hogyha azt
megcselekszed, a mit mondok: kit ütöttél legelőször agyon?
- Az apámat.
- S másodszor?
- Az anyámat.
- Megvan-e az a
botod, a melylyel az apádat agyonütötted s mi fa az?
- Megvan, itt van a
kezemben. Mi fa, mi fa? ez biz nem egyéb, mint tőről vágott almafa.
- Hát az a botod
megvan-e, a melyikkel az anyádat agyonütötted s hát az mi fa?
- Az otthon van s ha
jól emlékszem, tőről vágott körtvefa.
- Hát látod-e azt a
nagy hegyet, mely itt előttünk az eget támasztja?
- Látom.
- No, ha látod, eredj
föl annak a tetejébe, s ültesd el ott mind az almafa- mind a körtvefa-botot
tővel lefelé s térden csúszva ebből a forrásvizből mindaddig hord a szádban
azoknak a tövére a vizet s mindaddig öntözgesd, mig mind az almafa, mind a
körtvefa ki nem hajt, virágot nem hoz s gyümölcsöt nem terem. Ha pedig egyszer
kizöldül, kivirit, gyümölcsöt hoz a két gyilkos szárazfa: éjjel-nappal sose
hunyd be a szemedet, mert ha a gyümölcséből, nem többet csak egyet is ellopnak,
minden munkád, minden fáradtságod dugába dőlne s ujra megint elszáradna a fa,
lehullna róla a levél és gyümölcs. S mindaddig ki nem viritanának, mig azt a
munkát, melyet elvégeztél, előlről nem kezdenéd; még ismét térden csuszva abból
a bizonyos forrásból a szádba vitt vizzel mindaddig nem öntözöd, mig mind a
kettő ujra ki nem hajtana, virágot nem hozna s gyümölcsöt nem teremne.
S ezzel a kis-pap ott
hagyta a zsiványt, ez pedig tüstént abban a szempillantásban fölment arra az
irdatlan magas hegyre s a leghegyében mind a körtvefa-, mind az almafa-botot
elültette egymás mellé, aztán két térdére esett s ezen csúszva elmászott ahhoz
a bizonyos forrásvizhez melyet a kis-pap mondott neki. Mikor odaért
telemeritette a száját s térden állva, térden csúszva felmászott ismét arra az
irgalmatlan magas hegyre s megöntözte mind a körtvefa-, mind az almafabot
tövét; - aztán ujra térdre esett, ujra elcsuszott a forrásvizig s telemeritvén
a száját, ismét azon az úton és módon felmászott a hegy tetejére s megöntözte a
szájában hozott vizzel mind a körtvefa-, mind az almafa-bot tövét. Ez igy ment
hét álló esztendeig, egyik nap csakugy mint a másik nap. Hét esztendő
elmultával aztán mind a körtvefa-, mind az almafa-bot kihajtott, kivirágzott
vörös levéllel, fekete virággal s piros gyümölcscsel.
Mikor a két gyilkosfa
meghozta a maga gyümölcsét, a zsivány nem tett egyebet, mint éjjel-nappal ott
ülvén a két fa tövében, soha be nem hunyta a szemét, hanem szünetlenül csak a
gyümölcsfákat őrizte.
De itt lelkem
teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer, hogy-hogy nem, a zsivány
eltalált aludni; egy fekete varju pedig a szomszéd fáról csak ezt várta. S
hogyim látta, hogy a hires zsivány se holt, se eleven: rárepült az almafára s
egy szép piros almát leszakasztott róla; - erről aztán a körtvefára szállt s arról
is szintén leszakasztott egy körtvét s aztán mind a két gyümölcscsel elrepült.
Itt lelkem teremtette
mind az almafáról, mind a körtvefáról tüstént abban a szempillantásban minden
levél s minden gyümölcs lehullván, elszáradtak, a töveikből pedig hangos
sirás-rívás és jajveszéklés hallatszott.
A híres zsivány csak
a nagy sirásra-rívásra ébredt föl s tüstént megösmerte, hogy az, a ki az almafa
tövéből jajveszékel, senki más, mint tulajdon nemző apja, az pedig a ki
körtvefa tövében sir-rí, senki más, mint tulajdon szülő anyja s ekkor mind a
sirás-rívás, mind a jajveszéklés olybá tetszett neki, mintha a szivében egy
nagy kést ütöttek volna.
- Ne sirj anyám, ne
jajveszékelj apám, szólt a zsivány, igaz hogy megloptak, de majd máskor jobban
vigyázok; könyeimmel öntözlek, szájamból itatlak, de mégis muszáj ujra
kihajtanotok.
S csakis igy nem
hallatszott többé a nagy sirás-rívás és a keserves jajszó, csakis igy
hallgatott el mind a körtvefa, mind az almafa.
A hires zsivány aztán
a két térdére esett s ezen csúszva ujra elmászott ahhoz a bizonyos forráshoz,
majd tele meritvén a száját a vizből, azon az úton és módon visszament a magas
hegyre s megöntözte mind az almafát, mind a körtvefát. Ez igy ment hét álló
esztendeig, egyik nap ugy mint a másik nap. Hét esztendő elmultával aztán, mind
a körtvefa, mind az almafa kihajtott, kivirágzott gyümölcsöt hozott, csakhogy a
levele: vörös volt, a virága fekete: s a gyümölcse: vérpiros.
Mikor a gyümölcsfák
megtermették a maguk gyümölcsét: a hires zsivány nem tett egyebet, mint odaült
a két fa tövébe s éjjel-nappal őrizte.
Itt lelkem teremtette
egyszer egy hatlovas üveges-aranyos hintó vágtatott el a két gyümölcsfa alatt,
de már ekkor érett volt ám mind a körtve, mind az alma s csakugy piroslott,
hogy jobban se kellett. Meglátja a piros almákat és körtvéket a kocsiban ülő
püspök, ki senki más nem volt, mint a szegény fuvarosnak a fia, parancsolja a
huszárjának, hogy ugorjék le a bakról s hozzon neki abból a gyümölcsökből vagy
egy párt.
A huszárnak sem
kellett ezt kétszer mondani, izibe lepattant a bakról, oda szalad az almafa és
körtvefa alá, hogy majd szakit egyet-egyet róluk, s odaviszi az urának; de a
mint ép hozzá akar nyulni, megrázkódik egy falevél s megszólal:
- Ne szakits mi
rólunk oh jó ember; mert nem te ültettél ide, nem te öntöztél szájban hordott
vizzel!
A huszár a világért
se nyult többé a gyümölcshöz, hanem visszaszaladt a püspökhöz s mondja neki:
- Nagyságos uram! biz
én nem hoztam se a körtvefáról, se az almafáról, mert a hogy ép szakitani
akartam volna róluk, megrázkódik egy levél s megszólal, mondván: “Ne
szakits mi róluk oh jó ember; mert hisz nem te ültettél ide, s nem te öntöztél
szájban hordott vizzel!” S ezért biz én isten látja a lelkemet nem mertem a
gyümölcshöz nyulni.
- Jól tetted édes
fiam, szólt a püspök, kinek csak ekkor jutott eszébe, hogy micsoda alma- és
körtvefa az. Ezért leszállott az üveges-aranyos hintóból, odament a két fa alá,
hát a tövében ott ül ám a vén ősz zsivány.
A püspök aztán
megáldoztatta a zsiványt megszámlálta a gyümölcsöket a fákon. Mind a körtve,
mind az almafán száz-száz pár gyümölcs volt. S mikor a legutolsó gyümölcsre
került a sor, s mikor azt is a többi közé számitotta, azok megrázkódtak s fehér
galambképében elrepültek. Ott repült közöttük a vén ősz zsivány lelke is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése