A szegény ember
tizenkét fia (Szavak száma: 2590)
Volt egyszer egy
szegény ember s ennek tizenkét fia.
Mikor a gyermekek
annyira felcseperedtek, hogy kiki meg tudta keresni a maga kenyerét: a szegény
ember mind a 12 fiát elküldte szolgálatot keresni.
Az anyjuk aztán
mindegyik fia számára kakastejjel sütött tarisznyát és háziczérnával varrt
pogácsát és kinek-kinek odaadta magáét, ez a tiéd, ez a tiéd s igy sorba, mig
mind a tizenkettő ki nem kapta a maga részét.
A tizenkét fiú aztán
elindult országvilágszerte szolgálatot keresni. A mint mennek mendegélnek,
egyszer egy nagy terepély fa alá leültek pihenni s ekkor csak megszólal a
legnagyobbik:
- Testvérek! egyet
mondok, kettő lesz belőle: minek bontaná fel kiki a maga tarisznyáját, először
együk meg közakarattal az egyikét, azután a másikét s igy sorba.
A testvérek
ráállottak s legelőször is a legkisebbikét ették meg s azzal aztán tovább
mentek; de mikor másodszor került evésre a dolog, senkise akarta a maga részét
odadni, hanem kiki felbontotta a maga tarisznyáját s abból evett, csak a
legkisebbiknek koppant a szeme; mert annak, bármennyire kért, egyik sem adott;
mert arra mindegyik irigykedett, mivel mind a tizenkét testvér között az volt a
legszebb és a legokosabb: azért mindegyik csak ennek a vesztére tört.
Kért a
legnagyobbiktól, ki azt mondta neki:
- Akkor adok egy
pogácsát; ha az egyik kézfődet le hagyod vágni.
Kért a másodiktól ki
azt monda neki:
- Akkor adok egy
pogácsát, ha a másik kézfődet le hagyod vágni.
Kért a harmadiktól,
ki azt mondta neki:
- Akkor adok egy
pogácsát, ha az egyik karodat le hagyod vágni.
Kért a negyediktől,
az azt mondja neki:
- Akkor adok egy
pogácsát, ha a másik karodat le hagyod vágni.
Kért az ötödiktől, az
azt mondta neki:
- Akkor adok egy
pogácsát, ha az egyik lábodat térdig le hagyod vágni.
S igy sorba,
mindegyik testvér csak akkor akart egy pogácsát adni, ha valamely testrészét le
engedi vágni.
- Mit volt mit tenni
a legkisebb fiúnak, éhen csak nem halhatott meg: le engedte vágni kezét,
karját, lábát, lábszárát, fülét, orrát, végre még a szemét is kiszurták. S
aztán a tizenegy testvér tovább ment, a legkisebbiket pedig ott hagyták
gyámoltalanul, ki, mivel hogy se járni, se csuszni nem tudott, csak arra felé
gurult, a merre hallotta, hogy megyen a tizenegy testvér.
Csak gurul, csak
gurul, egyszer hogyim se eget se földet nem látott, egy ó-kútba esett. Csak
hentereg a kútban, csak hentereg, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy
ismét lát, hogy keze-lába, orra-füle kinőtt. Eddig is szép volt a fiú, de most
hétszerte szebb, ki aztán valahogy nagy nehezen kimászott az ó-kútból és egy
fél dióhajban, mely ép a keze ügye alá akadt, merített a csodavizből s azzal
aztán tovább ment.
A mint mén mendegél,
egyszer elébe szaladt egy kis egér nagy sirva-ríva.
- Mit sirsz, mit rísz
kis egérke olyan keservesen? kérdi a fiú.
- Oh jó legényke,
hogyne sirnék, mikor az egyik tomporomat összezúzta az egérfogó!
- Ha csak az a bajod,
kisebb gondod is nagyobb legyen; jer ide, majd meggyógyítom én!
S ezzel a szegény
ember fia a csodavizzel meggyógyította a kis egér tomporát.
- No szegény ember
fia, szólt a kis egér, jótét helyébe jót várj. Nesze, itt van ez a kis síp,
csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek; mert én vagyok az egerek
királya.
A szegény ember fia
elvette a kis sipot s azzal tovább ment.
Csak mén, csak
mendegél, egyszer elébe száll egy kis méh nagy sirva-ríva.
- Mit sirsz mit rísz
kis méhecske olyan keservesen? kérdi a szegény ember.
- Oh jó legényke,
hogyne sirnék, hogy ne rínék, mikor ketté van törve az egyik szárnyam, már most
nem repülhetek!
- Ha csak a bajod,
ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál, jer ide, majd meggyógyítom én.
S a szegény ember fia
a kis méhecske szárnyát is meggyógyította a csodavizzel.
- No szegény ember
fia, szólt a kis méh jótét helyébe jót várj. Nesze itt van ez a kis sip s ha
valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek; mert én
vagyok a méhek királya.
A szegény ember fia
elvette a kis sipot s azzal tovább ment.
Csak mén, csak
mendegél, egyszer elő-utó talál egy farkast, mely csak három lábon járt s a
negyediket ugy huzta maga után ordítva.
- Mit orditasz olyan
keservesen ordas pajtás?
- Oh jó legényke,
hogyne orditanék, mikor az egyik lábomat ketté törtem!
- Ha csak ez a bajod,
ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél!... Nosza, jer ide, majd meggyógyítom
én.
S a szegény ember fia
a farkas lábát is meggyógyította.
- No legényke, szólt
a farkas, jótét helyébe jót várj: azért nesze, tedd el ezt a kis sipot s ha
valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént segitségedre leszek.
A szegény ember fia
elvette ezt a sipot is s aztán tizenegy testvére után sietett, kik már szolgálatban
voltak a burkus királynál. A király látta, hogy nem bolond tehén bornyával van
dolga, a tizenkettedik testvért is megfogadta.
A szegény ember fiai
közül a legöregebbik élt a gyanú perrel, hogy majd a legkisebbik testvér igy
panaszt tesz, ugy panaszt tesz a király előtt a rajta elkövetett mocskos
tettért: azért mindenféleképen vesztére tört s most is hivatlanul beállitott a
király színe elébe s azt találja annak mondani:
- Fölséges király!
mondanék én valamit, ha valami bántódásom nem lenne.
- Oh jó Jancsi, mert
igy hitták a szegény ember legnagyobbik fiát, már hogy lenne, csak beszélj.
- Hát csak azt akarom
mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a Miklós, olyan ezermester, hogyha
fölséged azt parancsolja neki, hogy 24 óra elforgása alatt minden gabonáját
learassa, kévébe kötözze, csomóra rakja, haza hozza, kicsépelje, kiszelelje:
igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi, csak akarja.
- Igaz-e az Jancsi?
- Nincs különben.
- Menj, küld be az
öcsédet.
Beküldi Jancsi a
Miklóst, ki mint a peczek, megállott a király színe előtt, kérdvén:
- Mit parancsolsz
fölséges király?
- Azt parancsolom
szidom a lelkedet, hogyha 24 óra elforgása alatt minden gabonámat a legutolsó
szálig le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóra nem rakod, haza nem hozod, ki
nem csépeled és ki nem szeleled: leüttetem a fejedet.
S a király aztán
olyan mérges tekintetet vetett a szegény Miklósra, hogy egy lánczhordával ért
fel, mintha apját anyját megölte volna.
Itt a mi Miklósunk,
mintha pofon ütötték volna, azt se tudta, hogy menjen ki a királyi rezidencziából,
s mikor beért a maga szobájába, két kezére nyugasztotta az állát s egészen
busulásnak adta a fejét.
Mikor ott legjavában
búsul s bánkódik, hogy még az ellenségnek is megesett volna rajta a szíve, még
az is megszánta volna, egyszer eszébe jut, mintha az isten megsugta volna neki,
hogy van neki egy kis sipja, mit az egérkirály adott neki.
Mondom, hogy eszébe
jutott a kis sip, azt elővette s belefújt. A kis fehér egérke honnan honnan
nem, tüstént előtte termett s azt kérdi tőle:
- Mit búsulsz, mit
bánkodol szép Miklós olyan keservesen?
- Hogyne búsulnék,
hogyne bánkodnám, mikor a király azt parancsolta, hogy 24 óra elforgása alatt minden
életét a legutolsó szálig learassam, kévébe kössem, csomóba, rakjam, de még
haza is hozzam, ki is csépeljem és fel is szórjam?!
- Ha csak ez a bajod,
ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le s aludjál szép
csendesen és a többit bizd én rám; mert hijába volnék én egerek királya?! nem
24 óra elforgása alatt, de még ez éjszaka a mit ránk virraszt az isten, el lesz
az a munka végezve.
Ugy is lett. - Miklós
lefeküdt szépen s aludt reggelig, a kis fehér egér pedig a király minden életét
még azon éjszaka learatta, kévébe kötöztette, haza hordatta, kicsépeltette,
felszóratta.
Reggelre kelve megyen
a király a csűrbe, hát látja, hogy minden élete ott áll garmadában, még pedig
olyan tiszta, hogy a között aranyért sem lehetett volna egy szem konkolyt,
csermolyát, avagy vadlencsét találni, mintha szemenkint szedték volna össze.
A király egy szó sem
sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a fejét csóválta s aztán szótlanul
bement a fehér házba.
Itt a királynak alig
melegedett meg a leülőhelye, már ismét előtte állt hivatlanul a szegény ember
legöregebbik fia s azt találja neki mondani:
- Fölséges király!
mondanék én valamit fölségednek, csak valami bántódásom ne lenne.
- Oh jó Jancsi, szólt
neki a király, már hogy lenne, csak beszélj.
-
Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a Miklós, olyan
ezermester,
hogyha fölséged megparancsolja neki hogy egy 24 óra elforgása alatt tizenkét
kontignáczios viaszpalotát épitsen szivárványos mézkútakkal: igaz lelkemre
mondom, bizony megcselekszi.
- Igaz-e ez Jancsi?
- Nincs különben.
- Eredj, küld be a
Miklóst.
Bemegyen a Miklós a
király színe elébe s kérdi nagy alázattal:
- Mit parancsolsz
felséges király?
- Azt parancsolom -
förmedt rá a király - azt parancsolom, hogyha huszonnégy óra elforgása alatt
itt az udvarom kellős közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitesz
szivárványos mézkútakkal: rögtön leüttetem a fejed gombját!
A mi Miklósunk ujra,
mintha pofon cserditették volna, azt se tudta, hogy menjen ki a rezidencziából
s mikor a maga szobájába ért, nem tett egyebet mint, mintha a siralomházban ült
volna, két karjára nyugasztotta az állát s búsult olyan keservesen, hogy még a
halálos ellenségének is megesett volna rajta a szive, még az is megszánta
volna.
A mint ott legjavában
búsul és bánkódik, egyszer, mintha az isten sugta volna neki, eszébe jut, hogy
van még neki egy kis sipja, melyet a méhkirálytól kapott. Miklós aztán elővette
a kis sipot és belefút.
Ime, egyszerre mint
varázslat előtte terem a kis aranyos méhecske s azt kérdi tőle:
- Mit búsulsz, mit
bánkodol olyan keservesen szép Miklós?
- Hogyne búsulnék,
hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt parancsolta: hogyha
huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvar kellős közepén tizenkét
kontignáczios viaszpalotát nem épitek szivárványos mézkutakkal: leütteti a
fejem gombját?!
- Ha csak ez a bajod,
ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; hát miért volnék én méhek királya,
he?!... csak te feküdjél le, pihend ki magad s nem 24 óra elforgása alatt, de
még ez éjszaka, mit az isten a fejünkre hoz, kész lesz a tizenkét kontignáczios
viaszpalota és a szivárványos mézkútak, csak te aludjál békén, csak te pihend
ki magad.
Ugyis lett. - Miklós
lefeküdt szép csendesen s aludt, a méhkirály pedig még azon éjszaka elkészittette
a király udvara kellős közepén a tizenkét kontignáczios viaszpalotát és a mézkútakat.
Reggelre kelve aztán
kitekint a király az ablakán, hát nem tudott hová lenni a csudálkozás
miatt; de hogy is ne! mikor előtte állt a tizenkét kontignáczios viaszpalota és
a szivárványos mézkútak!
De alig jött magához
a csudálkozás miatt, már mint harmadszor is előtte állt a szegény ember
legöregebbik fia a Jancsi, ki azt találja mondani a királynak:
- Fölséges király!
mondanék én valamit fölségednek, csak valami bántodásom ne lenne?!
- Oh jó Jancsi, szólt
hozzá a király, már hogy lenne, csak beszélj.
- Hát csak azt akarom
mondani, hogy ez a mi legkisebb fiúnk a Miklós olyan ezermester, hogy ha
fölséged megparancsolja neki, hogy egy 24 óra elforgása alatt a kerek föld
minden farkasait a város végére gyüjtse egy rakásba: sose lássam a fényes
mennyországot, hogy ha meg nem cselekszi, csak akarja.
Ennek hallatára
csakugy repesett a király szive örömében s elgondolta, hogy milyen szép
farkasbőrrel bélelt subát készittet magának is, a feleségének is és tán meg a
leányának is kitelik s azonfelül még a juhaiban s egyéb jószágaiban sem
tesznek pusztitást azok a csunya fenevadak.
- Igaz-e az Jancsi?
- Nincs különben.
- Ugy, küld be az
öcsédet.
Beküldi a Jancsi a
Miklóst, ki a király szine előtt megállott mint a peczek s azt kérdi aztán
tőle:
- Mit parancsolsz
fölséges király?
- Azt parancsolom,
szidom a lelkedet bestelélek - förmedt rá a király nagy mérgesen - azt parancsolom,
hogyha egy 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait össze nem
tereled a város végére: leüttetem a fejed gombját!
A Miklóst, mintha
pofon ütötték volna, nagy szomoruan, lesütött fejjel bandukolt ki a királyi
rezidencziából; de még otthon sem tett egyebet, mint a két karjával
feltámasztotta az állát s búsult keservesen, mint a ki a siralomházban van.
Egyszer a mint ott
legjavában búsul és bánkódik, eszébe jut, hogy, ho, van még neki egy harmadik
sipja is, melyet ép a farkasok királyától kapott.
Miklósnak sem kell több,
ízibe előveszi a sipot valahonnan a csuhájából és bele fújt.
Ime! egyszerre, mint
varázslat, előtte termett a farkaskirály, ki azt találja tőle kérdezni:
- Mit búsulsz, mit
bánkodol olyan keservesen szép Miklós?
- Hogyne búsulnék,
hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt parancsolta: hogyha 24
óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére össze nem
gyüjtöm: csúf halállal múlok ki.
-
Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél... hát ki vagyok
én he? nem-e
a farkaskirály? azért csak ülj fel a hátamra s menjünk ki a város végére s ott
aztán, itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj bele, majd meglátod, hogy a kerek
föld minden farkasai te körödbe gyülnek. Majd csattogtatják a fogukat te reád,
de te semmitől se tarts, mert téged nem bántanak.
Ugy is lett. - Miklós
felült a farkaskirály hátára, ki ízibe a város végére paripázott vele, hol
aztán a kis sípba bele is fújt.
Ime egyszerre minden
oldalról csakugy csörtetett elő a sok farkas, hogy jobban se kellett s ugyancsak
csattogtatták a fogukat a mi Miklósunkra, de azért egy se bántotta.
Mikor a farkasok mind
együtt voltak, megszólal a farkaskirály s azt találja mondani a mi
Miklósunknak:
- No Miklós, nesze
itt van ez az ostor s hajtsd vele ezt a farkascsordát a királyi rezidenczia
felé; mert éhesek a farkasok, mert éheznek tizenegy gonosz bátyád húsára és
vérére.
A mi Miklósunk kezébe
kapja az ostort, és a sok farkast mind, mind a királyi rezidenczia felé
terelte.
Meglátja a király az
iszonytató farkas csordát, mely az egész utczát, tért, királyi rezidenczia
udvarát elözönlötte, pedig még a végét be se látta, szörnyüképen megijedt s
intett a Miklósnak.
- Jól van már fiam
Miklós; jól van már, elhiszem, hogy ezermester vagy, csak a farkasokat tereld
vissza, mert, minden pereputyostul együtt megesznek!
De a farkaskirály
csak biztatta a Miklóst ilyeténképen:
- Hajts, hajts,
többet igér, többet ád; - hajts hajts, többet igér, többet ád.
És Miklós ujra
szoritani kezdte a farkasokat, melyek már az egész rezidenczia udvarát elözönlötték.
- Édes fiam Miklós,
lekiáltott a király az ablakból, tizenkét kas pénzt adok, csak a farkashajtással
hagyj fel!
De a farkaskirály még
mindegyre biztatta a mi Miklósunkat.
- Hajts hajts, többet
igér, többet ád; hajts hajts, többet igér, többet ád.
És Miklós annál
jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már azok az ablakokra és falakra
is kezdtek felugrándozni.
Kérésről a király
könyörgésre forditotta a dolgot.
- Édes Miklós fiam!
jaj, neked adom a fele-királyságomat, csak a farkasoktól szabadits meg!
De a farkaskirály még
mindegyre biztatta:
Hajts, hajts, többet
igér, többet ád; hajts hajts többet igér, többet ád!
És Miklós annál
jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már a rezidenczia szobáit is
elözönlötték.
- Édes Miklós fiam!
könyörgött a király, jaj, neked adom fele-királyságomat és egyetlenegy
leányomat is, csak a farkasoktól szabadits meg!
A sok farkas a
tizenegy gonosz testvért kihuzta a szobából s ott a király szeme láttára
diribről darabra tépték.
- No Miklós, szólt a
farkaskirály, most már elég: azért fúj csak bele annak a sípnak a kisebbik
lyukába!
Miklós aszerint
cselekedett és a sok farkas, mintha soha se lett volna egy is, eltünt. Miklós
aztán megkapta a királykisasszonyt és a fele-királyságot és a király holta után
az egész birodalom felett ő uralkodott. Majd anyját, apját is elhozatta és még
most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése