A három
királykisasszony (Szavak száma: 1074)
Volt egyszer a
világon egy király s ennek három szép leánya. Minthogy a király már vén ember
volt, megunta a királykodást: ezért férjhez akarta adni a leányait, hogy majd
kinek-kinek kiadja a maga jussát; elosztja a királyságot három leánya közt.
De mielőtt ezt tette
volna, meg akarta tudni, hogy melyik leánya szereti legjobban, mert majd ennek
adja a legszebb országot: ezért a leányait maga elé hivatta s kérdi a
legnagyobbiktól:
- No kedves leányom,
hogy szeretsz te engem?
- Én atyám ugy
szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát!
- Jól van édes
leányom, okosan feleltél. Hát te, hogy szeretsz engem? kérdi a középsőtől.
- Én atyám ugy
szeretlek, mint a nyári szellőt.
- Jól van leányom, te
is okosan feleltél. Hát te kis leányom, hogy szeretsz engem? kérdi a
legkisebbtől.
- Én atyám ugy
szeretlek mint az emberek a sót.
A legkisebbik leánya
feleletén szörnyűképpen megharagudott a király, azt mindenéből kitagadta, hogy
ő neki nem leánya, hogy ő nem nemzette a világra; de még ez nem volt elég,
hanem sarkig érő hosszu haját a kezére tekerte, tizenkét szoba földén végig
hurczolta, és a legutolsó szoba garádicsáról mint valami kutyát, lerugdosta,
hogy ő vele többé nem lakik egy fedél alatt, hanem menjen a pokolba, annak is a
fenekére.
A szegény
királykisasszony sírva-ríva, mint isten árva madara, elzűlött, elvadult és egy
nagy vadon erdőben huzta meg magát, hol egy nagy odvas fára akadt, melybe bele
bujván, ez volt neki a királyi rezidenczia! Majd szedett egy vagy két kötény
száraz harasztot, melyből ágyat csinált magának, s ez volt neki a fölvetett
selyemágy. S ha megéhezett, keresett magának az erdőben holmi vadalmát,
vadkörtét, galagonyát, csipkét, kökényt, s ezek valának a királyi ételek s
mégse halt meg éhen. Ha pedig megszomjazott, keresett magának valami fris
forrást, ivott belőle s ez volt neki a királyi ital s mégse halt meg szomjan.
Igy élt évrül évre
ebben a rengeteg nagy vadon erdőben.
De uramfia, mi
történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer a szomszéd
királyfi ott vadászgatott abban a rengeteg nagy vadon erdőben, hát messziről
látja, hogy nagy odvas fába valaki beszaladt.
Odamegyen a királyfi
az odvas fához s bekiált a lyukon.
- Hej, ki van itt?
Semmi válasz.
- Hej, ki van itt?
Ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy vigyen a
fene!
Semmi válasz.
- Még egyszer kérdem:
ki van itt; ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy,
vigyen a fene; mert mindjárt belövök a lyukon!
Mit volt mit tenni a
királykisasszonynak, kibújt az odúból nagy rongyosan; mert a mi ruhácskája
volt, biz az már háromszor is leszakadhatott róla, meg aztán se tűje, se
czérnája, hogyha elszakadt is valami, megvarrhatta volna.
Itt a királyfinak
annyira megtetszett a szép leány, hogy hazavitte s feleségül vette.
S mikor a mézes-mákos
hetek elmultak, kérdőre vonta a feleségét, hogy vallja ki, hogy mi annak az
oka, hogy az apja oly szörnyen nagyon kegyetlenül bánt vele?
- Mi tűrés tagadás
kedves férjem, biz annak nincs egyéb oka, mint egyszer az atyánk arra a fura
gondolatra jött, hogy sorra kérdezzen bennünket, ki, hogy szereti őt. A
legöregebbik néném ezt mondta: “Én atyám úgy szeretlek, mint a galamb a
tisztabuzát.” - A középső testvérem meg ezt mondta: “Én atyám ugy szeretlek, mint
a nyári szellőt.” Végre én tőlem is megkérdezte, hogy szeretem őt s én azt
találtam mondani: “Én atyám ugy szeretlek, mint a sót.” - Ezért a feleletemért
szörnyűképen megharagudott királyi atyám, mindenéből kitagadott, megvetett,
hogy én nem vagyok leánya, hogy ő nem nemzett a világra; de még mindez nem volt
elég, hanem a hajamat a kezére tekerte, 12 szoba során végig hurczolt, majd a
legutolsó garádicsáról, mint valami kutyát, lerugdosott. Én aztán az erdőben
húztam meg magamat s mindaddig ott voltam, mig csak te kedves férjem meg nem
szabaditottál e kinos élettől.
- Igaz-e ez édes
feleségem? kérdé a király.
- Nincs különben.
- No, ugy nekem egy
gondolatom támadt: majd én meghivom királyi atyádat ebédre, külön főzetek neki,
lesz papos ebéd, hanem ételt-italt só nélkül rakatok elébe.
Ugyis lett. - A vén
királyt a szomszéd király, már mint a veje, meghítta ebédre. Az el is jött s
fogadják nagy tisztességgel mint ahogy egy királyt illik, bevezetik a fehér
szobába s mindjárt az első székbe ültették.
Itt eljön a dél, el
az ebéd ideje. A vén királynak külön teritenek külön szobába s mikor az
asztalon volt a leves, mondják, hogy tessék ebédelni, tessék az asztalhoz ülni.
Az le is ült s a szájába vesz egy kanál levest, de se íze, se sava, csak
kifordult a szájából. De a vén király nem szólt semmit, gondolta magában,
hogyha a levesből nem eszik is, majd eszik a másik ételből; de biz ebbeli
gondolatja sem lett idős, mert a másik tál ételben sem volt egy szikra só sem.
A vén király ebből sem evett. Felhozzák a harmadik tál ételt is, ebben sincs
egy szikra só sem. A király már bosszankodni kezdett s hogyim éhes volt, a
kenyerezéshez akart látni; de a mint a szájába tett egy falatot, csak kifordult
belőle; mert ez is sótalan volt.
S ekkor a vén király
megharagszik, hogy ő belőle vén léttére csúfot akarnak űzni; mert sótlan
étellel traktálják s nagy mérgesen bemegyen a királyhoz s mondja:
- Öcsém! nem tudom a
dolgot mire vélni, mert vagy a szakácsod evett bolond gombát vagy én, de minden
ételed olyan ízetlen és olyan sótalan, hogy csak kifordul a számból s nem nyelhetem
le a világért sem.
- Megengedjen
fölséged, de mink azt hallottuk, hogy fölséged nem szereti a sót: ezért külön
főzettem a számára só nélkül.
- Már, hogy a
patvarban ne szeretném! ki hallott ilyen bolondot!
- Hát igazán szereti
fölséged? hisz én azt hallottam, hogy a legkisebbik leányát, azért, mivel erre
a kérdésére: “Hogy szeretsz kedves leányom?” igy válaszolt: “Én atyám úgy
szeretlek, mint a sót” - elűzte, elkergette fölséged az atyai háztól?!
- Akkor cselekedtem a
legbolondabbúl, de most szánom-bánom bünömet s tán a felekirályságomat is
odadnám annak, a ki még egyszer vissza tudná adni a leányomat!
Ekkor az ifjú király
karon fogva bevezette a vén király leányát, már mint a feleségét s volt bezzeg
öröm meg öröm s olyan vigságot csaptak, hogy egy kis lakzival ért fel; de már
ebben nem só nélkül, hanem sóval főzték az ételeket. A vén király aztán
legkisebbik leányát ismét a kegyelmébe fogadta, s hogy a hibáját némileg jóvá
tegye, ennek adta birodalma legszebb országát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése