Az örökifjúság vize
(Szavak száma: 4443)
Volt egyszer a
világon egy király s ennek három fia. A királynak az egyik szeme mindig
nevetett, a másik pedig mindig sírt.
Mikor a három fiú már
annyira fölcseperedett, hogy már a legény sorba is beillettek volna:
összebeszéltek, hogy megkérdik az édes atyjukat, hogy mért nevet az egyik szeme
mindig, a másik pedig mért könyezik? Mondom, hogy rájöttek e gondolatra,
beküldték királyatyjukhoz a legöregebbiket.
Bemegyen a
legöregebbik királyfi a fehér szobába, hát az apját ép fölöstökömnél találta.
- Fölséges
királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád
azt meg nekünk, hogy mért sír az egyik szemed mindig s mért nevet a másik?
E kérdésre a király
mitse válaszolt, annyit se, hogy: “bá”; hanem nagy mérgesen felkapott egy nagy
kést, mely ép az asztalon hevert s a fia után vágta.
Megijed a királyfi,
utczu vesd el magad, kiszaladt a fehér házból. A nagy kés a küszöbben állott
meg.
A két ifjabb
királyfi, már mint a középső és a legkisebbik, ott várakozott a kertben bátyjok
érkeztére; de nem kellett azután sokáig várniok, mert imhol jön nagy
lelkendezve a legöregebbik királyfi.
- No mit mondott...
no mit mondott, kérdezték egyszerre ketten is.
- Hát csak azt
mondta, hogy egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert nem érkezik rá
beszélni, mert ép a fölöstökömnél találtam; hanem eredj be te középső, tán te
szerencsésebb leszesz.
Bemegyen a középső
királyfi a fehér szobába, hát az apja még most is ott ült az asztalszegben a
fölöstökömnél.
- Fölséges
királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád
azt meg nekünk: hogy mért sír az egyik szemed mindig, mért nevet a másik?
Dühbe jön a vén
király, ennek se válaszolt egy kukkot sem, hanem nagy mérgesen felkapott egy
nagy kést, mely ép ugy kezeügyében az asztalon állott s a fia után vágta.
Megijed a királyfi,
megoldja a lába kerekét s ki a szobából. A nagy kés az ajtóban állott meg.
A két testvére,
mármint a legöregebbik és a legfiatalabbik, még most is ott sétáltak a kertben
le s fel; testvérük érkeztére vártak; de nem kellett azután sokáig várniok,
mert imhol jön nagy lelkendezve a középső királyfi.
- No mit mondott...
no mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?
- Hát csak azt
mondta, a mit neked: egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert én is még a
fölöstökömnél találtam, két urnak pedig, hogy beszéljen is, egyék is, nem
lehet szolgálni, hanem eredj be te öcsém, hátha te szerencsésebb leszesz mint
mi ketten itt, la?
De azt, mind a
legöregebbik mind a középső, nagy bölcsen elhallgatták, hogy mint vágta a nagy
kést mindkettőjük után édes atyjok.
Bemegyen a
legkisebbik, a legszebbik királyfi is a fehér szobába. Ez is az apját még az
asztal mellett találta.
- Fölséges
királyatyám! kezdé beszédét a legkisebbik királyfi, nem felelnél egy
kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: mért sír az egyik szemed mindig és
mért nevet a másik?
Erre is megharagszik
a vén király, felkap egy nagy kést, mely ép a kezeügyében volt s utána vágta a
fiának. A nagy kés a királyfi lábakásájában állt meg; de ez nem futott ki a
fehér szobából, hanem kihuzván a nagy kést a lábából, visszatette az asztalra,
mondván:
- Fölséges
királyatyám! most is azt kérdem, hogy mért sír az egyik szemed mért nevet a
másik?
- No kedves fiam,
teljék szived kivánsága, már neked megmondom, mert te vagy mindhárom fiam
között a legbátrabb és legvitézebb, mert te nem futottál ugy el, mint az a
másik kettő. Hát azért nevet az egyik szemem, mert tibennetek leli minden
gyönyörűségét; azért sír pedig a másik, mert már megvénültem, mert már kenyerem
javát, ételem savát-borsát megettem, mert már közelebb vagyok a sírhoz, hisz az
egyik lábam már ugyis a koporsóban.
Hanem itt meg itt
buzog fel az örökifjúság vize; s ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke,
s ha én az elsőből, nem többet, csak egy kortyot is ihatnám, a másodiknak pedig
vidámitó énekét hallhatnám: akkor kedves fiam, ez az egyik szemem is csak ugy
nevetne mint a másik.
Minekutána a
legkisebb királyfi mindezt végig hallgatta, bement a kertbe két bátyjához.
- No mit mondott,
kérdik egyszerre ketten is?
- Hát biz királyatyám
nem szólt egyebet, mint: azért nevet az egyik szeme, mert minden gyönyörűségét
mibennünk találja; azért sír pedig a másik, mert már megvénült, megöregedett s
innen-onnan kiköltözik ez árnyék világból. De itt meg itt buzog fel az
örökifjúság vize, s ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke, s ha ő az
elsőből nem többet csak egy kortyot is ihatnék, a másodiknak pedig vidámitó
énekét hallhatná: akkor testvéreim, az egyik szeme is csakúgy nevetne mint a
másik. Azért kedves testvéreim, ez szóm és mondásom hozzátok, hogy menjünk be a
mi királyi atyánkhoz s adjuk tudtára, hogy mi elmegyünk, s ha csak lehet hozunk
az örökifjúság vizéből, de még a szépen szóló aranypintyőkét sem hagyjuk ott.
S a három királyfi e
szerint cselekedett. - Felnevelő apjoktól keserves könyhullatások között
elbúcsúzván, elindultak országvilágszerte az örökifjúság vize és a szépen szóló
aranypintyőke fölkeresésére.
Itt a két
legöregebbik testvér királyatyjuk számnélküli ménesei közül kiválasztottak két
legjobb, legtüzesebb aranyszőrű paripát; a legkisebb pedig, a mint egy rosz
tesznye csikó mellett elment volna, ez arczul üté a királyfit a farkával,
mondván: “Engem válaszsz szép királyfi” s az csakugyan ezt a fótos csikót
választotta.
A két öregebbik
királyfi meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát öcscsük választásán; de az
nevet legjobban, a ki utoljára nevet; mert a rosz, tesznye csikó olyan igaz
mint hogy élek, hisz ott voltam a hol mondták, ugy láttam mint most - tátos
volt.
Aztán mindhárman
elindultak egy úton, de alig mentek egy jó darabra, a két öregebbik testvér
előre vágtatott és a legkisebbet elhagyták. Mikor már szem-benemlátta
távolságra előre haladt a két öregebbik királyfi, megszólal a tátos ló,
kérdvén:
- Mit szomorkodol,
mit bánkódol, kedves gazdám; tán azon busulsz, hogy azok a gyönyörű mákvirágok
itt hagytak? Nem baj az kedves gazdám, csak szerencse; hagy menjenek ők a magok
utján, mink is a magunkén, hisz ugyse messze mennek azok, mert a legelső
csárdában, a melyet elő-utó találnak megpihennek.
S ott tizenkét
zsivány várakozik rájuk, kik barátruhában vannak felöltözve s kártyáznak egymás
közt. Majd a két bátyád is leül közibük kártyázni s az lesz a dolog vége, hogy
minden pénzüket, lovukat, szerszámukat, de még a rajtuk való ruhát is elnyerik
tőlük; ugyannyira, hogy még a bor árát sem tudják kifizetni: ezért a csapláros
mindaddig nem ereszti el őket, mig a bor-, széna- és zab árát le nem dolgozzák.
De hogy mi is azonképpen ne járjunk, mi ne jobbra, hanem balra tartsunk.
Mikor a maga
mondókáját bevégezte a rosz csikó, megrázkodott s olyan aranyszőrű, hat lábú,
széltől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipa lett belőle, hogy csak párját
kellett volna keresni, vagy ha keresték volna is, mégse találták volna.
- No kedves, most
ülünk egymáshoz, én te hozzád, te pedig én hozzám: azért ülj fel csak a
hátamra, s hogy menjek veled: ugy-e mint a gondolat, ugy-e mint a villámlás,
vagy a hogy a legsebesebb röptű madár szállhat?
- Csak ugy édes
lovam, válaszolt neki a királyfi, hogy sem én bennem, se te benned hiba ne
essék!
S aztán a hatlábú
tátosparipa felszállt a levegőégbe, s mentek mendegéltek hetedhét ország ellen,
még az operencziás tengeren is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú
disznó túr, tulonnan túl, innenen innen; egyszer egy nagy vadon erdőbe, hol se
eget se földet nem láttak, egy kis gunyhó előtt leszálltak.
Bemegyen a királyfi a
gunyhóba, hol egy olyan vén asszonyra talált, ki még az országútnál is öregebb
volt. Köszön neki:
- Adjon isten jó
napot, édes öreg anyám!
- Ha öreg anyádnak
nem szólitottál volna, hamm! mindjárt bekaptalak volna!... Hát hol jársz itt
ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Az örökifjúság
vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes
öreg anyám?!
- Hallani, csak
hallottam, de hogy hol van, azt nem tudom megmondani; hanem, ha ezen a nagy
hegyen keresztül mészsz, kis domb alatt, kerek erdő tövében lakik az én néném,
ha csak ez nem tud felőle, ugy senki a világon!... De nem azt mondom én
királyfi, hanem azt, hogyha már az örökifjúság vizeért mészsz, ne itt van ez a
butykos s hozz ebben nekem is, mert ládd, én is szeretnék még egyszer 18 éves
lenni.
A királyfi elvette a
butykost és a nyeregkápájára kötötte. Ez a vén asszony megajándékozta a
királyfit egy aranypatkóval, hogy tegye el, tán még hasznát veheti. A királyfi
ezt is elvette, s megköszönés után, belepakolta a montli-zsákba s azzal tovább
ment.
A tátosparipa egyet
ugrott, kettőt szökött, már túl volt az irdatlan magas hegyen, s a kerek erdő
tövében levő kis gunyhó előtt szállt le.
Bemegyen a királyfi a
gunyhóba, hát itt még öregebb, még vénebb asszonyra akadt, mint az első volt.
Köszön neki.
- Adjon isten jó
napot, édes öreg anyám!
- Fogadj isten, édes
fiam! s ha öreg anyádnak nem szólítottál volna: hamm! mindjárt bekaptalak
volna! Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Az örökifjúság
vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes
öreganyám?
- Hallani csak
hallottam, de hogy hol és miképpen lehetne rájuk szert tenni, azt nem tudom
megmondani. Minek tagadnám, mikor inkább hasznom mint károm lenne belőle,
hogyha elhozhatnád; hanem ezen az irdatlan magas hegyen keresztül menve, mely
itt előttünk az eget támasztja, kis domb alatt kerek erdő tövében lakik az én
néném. Ha csak ez nem tud felőlük, ugy senki a világon! De egyet mondok
királyfi, kettő lesz belőle, ne itt van ez a butykos, tedd el, s hozz nekem is
benne abból az örökifjúság vizéből. Aztán ne, itt van ez az aranytörlő is, tedd
el ezt is, mert tán még hasznát veszed.
A királyfi mind a
butykost, mind az aranytörlőt elvette, s megköszönvén a hozzája való
szívességet, tovább ment.
Itt a tátosparipa
csak egyet ugrott, kettőt szökött, már túl volt azon az irdatlan magas hegyen,
mely az eget támasztotta, s a harmadik kis gunyhó előtt állt meg.
Bemegyen a királyfi
ebbe is, s itt már olyan vén asszonyra akadt, hogy annak az orra szüntelenül
a száját, ez pedig a fülét csókolta.
Köszön neki.
- Adjon Isten jó
napot, édes öreg anyám!
- Fogadj isten, édes
fiam! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm! mindjárt bekaptalak
volna!... Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Az örökifjúság
vizeért és a szépen szóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes
öreganyám?
- Hahó királyfi,
dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz Tündérszép Ilona várában fellelheted
mind a kettőt, mert valósággal ott van. S ha ezen az irdatlan magos hegyen,
mely itt elöttünk az eget támasztja, keresztül mégy, a kék tengerre akadsz.
Ennek a tengernek a hetvenhetedik szigetében áll Tündérszép Ilona vára
aranykacsa lábán, s minthogy a vár kivülről szüntelen forog, mint a fergetyü,
bizony nem mehetsz abba be a földről, hanem ha van olyan tátoslovad, mely a
tetején is beugrik, akkor bemehetsz, csak arra az egyre vigyázz, hogy mind
mikor beugratsz, mind mikor kiugratsz, ugy felkösd a lovad farkát, hogy egy
szál se maradjon szabadon; mert ha csak egy szál is hozzá csapódik a vár rezes
tetejéhez, az megszólal, s a tündérek se irgalom se kegyelem, szanaszét
tépnek. Mikor már egyszer bent leszesz, a vár kellős közepén vagyon Tündérszép Ilona
hálószobája, keresd föl ezt, eredj be hozzá. Ő ekkor ép alszik, s mindent
tehetsz vele, csak megne csókold, mert ha megcsókolnád, tüstént fölébredne s
bizony nem tudom én, hogy mit cselekednék veled. Tündérszép Ilona ágya se a
földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben van, s virághágcson
kell hozzá fölmenni. Eredj fel rajta s hajtsd kétfelé hosszu arany haját,
melylyel, mint valami selyemlepedővel, takaródzik, s feküdjél mellé, de mint
mondám: mindent tehetsz vele, csak meg ne csókold. Az ágya felett függ aranyos
kalitkában a szépenszóló aranypintyőke, melynek a száját, hogy meg ne
szólaljon, egy aranyhajszállal tekergesd be. A szobája két szegletében buzog
fel két forrás; az egyikben van az örökifjúság vize, a másikban pedig a halál vize.
Merits mind a kettőből, s hozz az én számomra is az örökifjúság vizéből ebben a
butykosban; mert ládd, még egyszer én is szeretnék 18 éves lenni, ha pedig
abból nem többet, csak egy kortyot is ihatnék, azzá válnék. Ne, itt van ez az
aranylóvakaró is, tedd el, mert majd hasznát veszed még.
Mikor a vén asszony
ekkép befejezte a maga mondókáját, a királyfi elbúcsuzván tőle, el vitte mind a
butykost, mind az aranylóvakarót. Aztán felült jó tátoslovára, mely csak egyet
ugrott, kettőt szökött, s már túl volt azon az irdatlan magas hegyen, mely az
eget támasztotta.
Hogy keresztül ment a
királyfi az irdatlan magas hegyen, a kék tenger partjára ért. Itt a tátosló
felszállt a levegőégbe, s vitte a királyfit mint a fergeteg. Annyira, annyira,
hogy egyszer mégis elértek a kék tenger hetvenhetedik szigetébe. Mikor ideért a
királyfi, leszállt a lováról s annak a farkát ugy felkötötte, hogy egy szál
szőr se maradt szabadon. Mikor ezzel is készen volt, ujra ráült, fel a
levegőégbe s beugratott Tündérszép Ilona réztetejű vára kellőközepére. Aztán a
királyfi előkereste a butykosokat és a korsókat, miket magával hozott s be
egyenesen Tündérszép Ilona hálószobájába.
A tündérkirályné
csakugyan mint a vén asszony mondá, se a földön se az égben, hanem föld és ég
között a levegőégben feküdt, s mély álomba volt merülve. A királyfi aztán
fölmenvén a virághágcson, a tündérkirályné aranyhaját kétfelé hajtotta s mellé
feküdt. S azzal mindent csinált, csak megcsókolni, nem csókolta meg. Majd
fölkelt és egy aranyhajszállal betekerte a szépenszóló aranypintyőke száját, s
aztán levette a szegről. Majd ismét lemenvén a virághágcson, a butykosokat és
a korsókat megtöltötte az örökifjúság vizéből, de egy korsóval a halál vizéből
is meritett.
Mikor mindezekkel
készen volt, ugy a hogy bejött, kiment a szobából, majd ismét felkötvén jó
tátoslova farkát, ráült s ki akart ugratni a várból. De, hogy hogy nem, a
tátosló farkát a nagy sietség, vagy mi miatt, nem jól találta felkötni, mert
egy szál lószőr szabadon volt, s így midőn ép a vár teteje felett ugratna, az
egy szál lószőr megcsapta annak a tetejét.
Az egész vár, mint a
harang, megcsendült, a tündérek pedig egyszerre talpon voltak s utána a
királyfinak.
S már-már utolérik,
ha a tátosló meg nem szólal, mondván:
- Ejnye, kedves
gazdám, be viszket a jobb fülem töve: tekints csak hátra, kit látsz magadután
jőni?
Hátratekint a
királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt lehuzza a lóról.
- Végünk van kedves
lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!
- Ehj, dehogy érnek,
dehogy, csak a lókefét vesd el!
Elveti a királyfi a
lókefét s ebből olyan ágasbogas erdő keletkezett, mint a milyen sűrű volt a
lókefe.
Mig a tündérek ez
ágasbogas erdőn keresztülvergődtek, addig a királyfi ujra tulvolt árkon-bokron.
Itt a tátosló balfüle
ujra viszketni kezdett; annyira annyira, hogy végre mégsem állhatta szó nélkül.
- Ejnye, kedves
gazdám, be viszket a balfülem: tekints csak hátra, kiket látsz magadután jőni?
Hátratekint a
királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt utoléri s bizon leveszik a
lóról.
- Végünk van kedves
lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!
- Ehj, dehogy érnek,
dehogy, csak az aranytörlőt vesd el!
Elveti a királyfi az
aranytörlőt, s ebből olyan nagy tenger keletkezett mint a világ.
Mig a tündérek
keresztülvergődtek a tengernyi vizen, addig a királyfi ujra jó darab földet
hagyott maga után.
De itt a tátosló
mindkét füle viszketni kezdett; annyira-annyira, hogy végre mégsem állhatta szó
nélkül.
- Ejnye, kedves
gazdám, be ég a két fülem, tekints csak hátra, kiket látsz magadután jőni?
A királyfi harmadszor
is visszatekintett, hát látja, hogy a sok tündér csakugy rajzik utána, s bizony
mindjárt leveszik a lóról.
- Végünk van;
mindjárt utolérnek a tündérek!
- Ehj, dehogy érnek,
dehogy, csak a lóvakarót vesd el!
Elveti a királyfi az
aranylóvakarót s ebből olyan ágas-bogas aranyerdő keletkezett, mint a milyen
sűrű volt a lóvakaró.
A mint az ágas-bogas
erdőhöz értek a tündérek, ezen már sehogy sem tudtak keresztülvergődni; ezért
mit volt mi tenniök, kénytelen kelletlen vissza kellett fordulniok.
Igy szabadult meg a
tündérektől a királyfi, ki aztán mikor elért ahhoz a gunyhóhoz, a melyben a
legvénebb asszony lakott, betért hozzá s az alighogy pár kortyot nyelt
le az örökifjúság vizéből, tüstént abban a szempillantásban megifjodott s 18
esztendős szűz leánynyá változott.
Aztán a királyfi
betért a középső testvérhez is, kit szintén megifjitott, de végre a harmadik
vén asszonyt sem kerülte el, mert ennek is átadta a butykost, ebben pedig az
örökifjúság vizét. Alig ivott a vén asszony pár kortyot e csodavízből, megrázkodott
s olyan szép 18 esztendős hajadonná változott, hogy nemcsak hanem ugyancsak.
A királyfi aztán
ettől is elbucsuzván, ment mendegélt hazafelé, hetedhét ország ellen, még az
operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a
kis kurta farkú disznó tur, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy korcsma
előtt megállott.
Bemegyen a királyfi a
kocsma udvarára, hát látja, hogy két bátyja még most is ott dolgozik lánczra
verve, s ugyancsak hasogatják a fát. Innen a korcsmába ment. A barátruhába felöltözött
12 zsivány még most is ott kártyázott a hosszú asztal mellett. Hiják a
királyfit, hogy üljön közibük, de az mintha nemis hallotta volna, a
korcsmároshoz fordult, kitől két bátyját, ezeknek lovait és szerszámait
kiváltotta. Aztán mindhárman hazafelé indultak; de itt a két öregebbik testvér
összesugott, s azon tanakodtak, hogy és mikép veszitsék el az öcscsüket; mert
milyen nagy szégyen lesz az nekik, hogyha hazaérnek és öcscsük elbeszéli
otthon, hogy mi történt velük.
Addig sugtak, addig
búgtak, mig egyszer csakugyan kifőzték a taplót, s megállapodtak az öcscsük
elvesztésén, mert a mint egy ó-kút mellett elhaladtak volna, hirtelen
lerántották a lóról, kezét-lábát elvágták s bevetették az ó-kútba, az
aranypintyőkét pedig és a két korsó vizet magukhoz vették, hogy azokat ők
hozták szép tündérországból, Szép Ilona várából.
S mikor aztán a két
öregebbik testvér hazaért, kinek volt nagyobb szája mint nekik, kik dicsekedtek
jobban fel, mint ők, hogy és mint jártak szép tündérországban, mi mindent nem
láttak ott, miket emberi nyelv ki nem beszélhet; - de az aranypintyőke nem
szólalt meg és a két korsó viz közül nem tudták megmondani, hogy melyikben van
az örökifjúság vize, avagy a halálvize: ezért a vén királynak még annakutána is
csak ugy sirt az egyik szeme és csakugy nevetett a másik szeme, mint
annakelőtte.
Itt a legkisebbik
királyfi a mint sürgölődött-forgolódott az ó-kútban, egy kevéske vizbe talált
behenteregni s ime ettől a csodaviztől mind a keze, mind a lába ujra kinőtt,
majd megmosdván benne, ha eddig szép volt, eztán hétszerte szebb lett. Aztán
nagy ügygyel-bajjal kimászott a kútból, egy szolgalegény képében beállitott ura
atyja udvarába. Senkise ösmerte meg. A király pedig megfogadta igáslovak
kocsisának.
Itt a vén király,
nagy jutalom igérése mellett, országszerte kihirdette, hogy az, a ki a szépenszóló
aranypintyőkét szólásra birja hozni, és a két korsó víz közül ki tudja azt
választani, hogy melyikben van az örökifjúság vize, ilyen nagy, olyan nagy
tisztséget nyer el. Itt az egész birodalomból senki sem mert jelentkezni, csak
az igáslovak kocsisa. Az összegyűlt uri népek még kinevették, hogy ez a
jött-ment fajankó, ugyan már, hogy tudná véghez vinni azt a nagy csodát.
De alighogy meglátta
az aranypintyőke a kocsisképében felöltözött királyfit, azonnal megszólalt és
a ki annak az énekét hallotta, ha mindjárt apja-anyja feküdnék is a teritőn,
mégis nevetni kellett neki.
Aztán a legkisebbik
királyfi kezébe vevén a két korsót, s mindjárt kitalálta, hogy melyikben van az
örökifjúság vize, melyből alighogy pár kortyot lenyelt a vén király,
megrázkodott s olyan huszonnégy éves ifjúvá változott, hogy csak párját kellett
volna keresni. Bezzeg aztán nem sirt többé az egyik szeme, hanem mind a kettő
nevetett, csak mikor a legkisebbik, legkedvesebbik fia jutott az eszébe,
akkor eredtek meg a könyei.
De itt
lelkemteremtette, mi történik a dologból, mi nem, Szép Ilona fölkerekedett a
várából, nagy hadat gyüjtött és a mi mesebeli királyunk országára csapott.
Majd mikor ahhoz a
városhoz ért, hol maga a király lakott, megállt annak a végén, sátort veretett
s azt az egész táborával körülvétette, majd követ által beüzent a királynak,
hogyha azt a fiát, a ki az ő várát meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad s
mindenkit, minden irgalom és kegyelem nélkül, kardélre hányat.
Megijed a király ezen
a szörnyű izeneten s hivatja két fiát, kiknek tudtul adja, hogy mit üzent a
tündérkirályné, Szép Ilona.
Legelőször a
legöregebbik királyfi ment ki.
De azt el is felejtem
mondani a szóbeszéd között, hogy a tündérkirályné az ő sátorától kezdve a
királyi rezidencziáig aranyhidat veretett, melyet vörös bársonynyal terittetett
be.
Mondom, legelőször a
legöregebbik királyfi ment ki, de ez nem mert az arany hidra lépni, nehogy kárt
tegyen abban a drágalátos vörös bársonyban; hanem szép csendesen a hid mellett
kutyagolt.
S mikor elérkezett a
tündérkirályné elé, az azt találja kérdeni tőle:
- No királyfi, hát te
voltál az én váramban?
- Igen is, én voltam,
fölséges tündérkirályné.
- Hogyha megfelelsz
arra, a mit kérdek, ugy elhiszem, hogy csakugyan te voltál.
- Megfelelek.
- Hát mondd meg azt
nekem: hogy áll az én váram?
- Csakugy, mint más
vár - a földön.
- Jól van. Hát hogy
áll az én kutam?
- Csakugy, mint más
kút - a földben.
- Jól van. Hát hol
áll az én ágyam?
- Csakugy mint más
ágy - a földön.
- Hazudsz beste lélek
hunczutja; mert te sose láttad nem hogy az én váramat, kutamat és ágyamat, de
még a környékén se voltál!... Huzzátok le, parancsolta Szép Ilona a katonáinak,
s vágjatok rá ötven botot!
És a katonák szépen
lefülelték a legöregebbik királyfit, s olyan ötven botot hegedültek rá, hogy
míg élt se felejtette el, hanem mindig a szájában maradt az íze.
S a legöregebbik
királyfit aztán, emigy kielégitve, visszaküldte a tündérkirályné azon üzenet
mellett, hogyha azt a fiát ki nem küldi, a ki az ő várát meglopta, kő kövön nem
marad s mindenkit, minden irgalom és kegyelem nélkül, kardélre hányat.
Most a király a
középső fiát küldte ki; de ez se mert végig menni az aranyhidon, hanem a hid
mellett kutyagolt mindaddig, migcsak el nem érkezett a tündérkirályné színe
elébe, ki ettől is azt találta kérdeni, szót szólván:
- No királyfi, hát te
voltál az én váramban?
- Igen is, én voltam,
fölséges tündérkirályné.
- Hogyha három
kérdésemre megfelelsz, akkor elhiszem, hogy te voltál. Legelőször is tehát azt
kérdem: hogy áll az én váram?
- Csakugy mint más
vár - a földön.
- Jól van. Másodszor
azt kérdem tőled: hol áll az én kutam?
- Csakugy áll mint
más kút - a földben.
- Jól van. Harmadszor
azt kérdem tőled; hogy áll az én ágyam?
- Csakugy mint más
ágy - a földön.
-
Hazudsz, beste lélek hunczutja: mert te nemhogy az én váramat, kutamat és
ágyamat láttad volna, de még a hirét se hallottad!... Huzzátok le, parancsolta
a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot.
És a katonák szépen
lekapták a királyfit a húsz körméről, s olyan ötven botot hegedültek rá, hogy
az azt mig élt se felejtette el, hanem még a halálos ágyán is eszébe jutott.
A középső királyfit
is visszaküldte az atyjához azon üzenettel, hogyha azt a fiát, a ki az ő várát
meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad, s minden irgalom és kegyelem nélkül
még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez, mert azt is a
kősziklához vereti, vérét a föld issza, husát pedig a kutyával eteti.
Ezen a szörnyű
kegyetlen üzeneten annyira búbánatnak eresztette a fejét a király, hogy se
étele, se itala, se nappala, se éjjele.
Megszánta az apját a
legkisebbik királyfi s bement az apjához s azt kérdi tőle:
- Fölséges uram! nem
felelne egy kérdésemre, nem mondaná azt meg nekem: hogy mért adta a fejét
annyira a búbánatnak, hogy se étele, se itala, se éjjele, se nappala?
- Mit kérded oh jó
szolgám, mikor ugyse segíthetsz a bajomon?!
- De hátha még is.
- Node, mivel oly hű
tisztem vagy, hogy mindent a kezedre bizhatok, mintha, tulajdon magzatom, a
véremből való vér, a testemből való test volnál, hát megmondom: Már hogyne
búsulnék, hogyne bánkodnám olyan nagyon, mikor a tündérkirályné azt üzente
nekem: “hogyha azt a fiamat ki nem küldöm, a ki az ő várát meglopta: kő kövön
nem marad s minden irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó
portékának sem kegyelmez, mert még azt is a kősziklához vereti, vérét a föld
iszsza, husát pedig a kutyával eteti.” Ezért fől az én fejem, kedves szolgám!
- Ha csak ez a baja felségednek, válaszolt a legkisebb
királyfi, sose bánkodjék és búsuljon olyan nagyon, csak azt engedje meg, hogy azt a
rosz csikót, mely ott a szemétdombon legelész, felkantározhassam, én pedig
királyi köntöst ölthessek magamra; majd kimegyek én a tündérkirálynéhoz, majd
megfelelek én neki, csak bizza reám fölséged azt egész dolgot.
- Szivesen fiam,
szivesen, akár egy egész ménes közül választhatsz, akár tizenkét királyi
köntöst is felölthetsz, csakhogy aztán szavadnak ura légy!
Itt a legkisebbik
királyfi magára ölti a biboros-bársonyos királyi köntöst, kiereszti aranyhaját,
szép görbe szablyát köt az oldalára, majd mikor mindezekkel készen volt, ráült
az aranyszőrű tátosparipára s fel egyenesen az aranyhidra, végig nyargal
a vörös bársonypokróczon, hogy csakugy csengett alatta a ló érczpatkójától az
aranyhid, hogy jobban se kellett.
Szép Ilona az
aranyhid végén várta a királyfi érkeztét s mondogatta magában:
- Ez ő, ez a váram,
kezem, szívem megrablója!
Mikor a királyfi Szép
Ilona elé ért, meghajtotta előtte magát, ki azt találja ettől is kérdezni, szót
szólván:
- No szép királyfi,
valld meg igaz lelkedre, te voltál-e az én váramban?
- Én voltam.
- Hogyha három
kérdésemre megfelelsz: akkor elhiszem, hogy csak ugyan te voltál.
- Megfelelek.
- Legelőször is tehát
azt kérdem tőled: hogy áll az én váram.
- A kék tenger
hetvenhetedik szigetében, még annak is a kellős közepén, aranypulyka lábon áll
a te várad, s kivülről szüntelen kering mint a fergetyű.
- Jól van. Másodszor
tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én kutam?
- Hogy áll? hát a
hálószobád mindkét sarkában buzogván fel két forrás, két kút van a szobádban az
egyikben van az örökifjúság vize, a másikban pedig a halál vize.
- Jól van. Harmadszor
tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én ágyam?
- Se a földön, se az
égben, hanem ég és föld között a levegőben áll, s virághágcsón lehet fölmenni.
- Ugy hát, te vagy az
én kedves férjem!
S ezzel a királyfi és
a tündérkirályné megölelték, megcsókolták egymást, s azt mondták egymásnak:
- Én a tiéd, te az
enyém, ásókapa se választ el egymástól!
Rögtön papot, hóhért,
vaskalapot hivattak, a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette,
de soha meg nem ütötte s volt léh meg léh, boldog volt az a kinek egy kanállal
juthatott.
Igy a nagy
szomorúságból nagy vigaszság lett, s csak a két öregebbik királyfi
szomorkodott, hogyim kitűnt az, hogy biz ő kelmék nem hogy Szép Ilona várában
lettek volna, de még a hirét se hallották.
De hiában, elébb-utóbb kiüti a
zsákból a szeg magát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése