Az örökbefogadott
testvérek (Szavak száma: 5293)
Hol volt, hol nem
volt, volt egyszer a világon egy nagy meseország, ennek a kellős közepén egy
nagy erdőség, a nagy erdőség kellős közepén egy nagy virágos rét, a nagy
virágos rét kellős közepén egy nagy bársonysziget, a nagy bársonysziget kellős
közepén egy nagy ezüstfolyó, a nagy ezüstfolyó kellős közepén állott egy
ó-kút, melyből meritettem az operencziából hozott mesémet; s mindannak, ki arra
figyelmesen nem hallgat, avagy kéretlenül belekottyan, annyiszor üssön az
istennyila hordájára, a mennyi fövény van a Dunában és a Tiszában.
Volt egyszer hát a
világon egy szegény ember s ennek annyi gyermeke, mint erdőn a fa, mint égen a
csillag; ugyhogy szegény ember már komát se talált a maga falujában.
No ha nem talál,
gondolta magában, nagy a világ, majd csak akad valahol valaki.
Ezért a szegény ember
vetett a szatyorba vagy két sült krumplit s elindult országvilágszerte komát
keresni. De nem kellett neki messze mennie, mert egy olyan gazdag kalmárral
hozta össze az isten, kinek annyi gyermeke sem volt, mint kákán a csomó.
- Hová hová szegény
ember? kérdi a gazdag kalmár.
- Elmegyek komát
keresni.
- Sose fáradj, ha
elfogadsz, leszek én.
- El biz én, nemcsak
egy, de két kézzel is, mert a szülötte falumban, bár nem bántam volna, ha
czigány, vagy pogány lett volna is, nem akadt senki sem.
Igy lett a szegény
ember komája a gazdag kalmár, ki aztán a két legkisebbik gyermeket, kik egy
hassal jöttek a világra, s az egyik fiu a másik pedig leányka volt, örökbe
fogadta s mint tulajdon magzatjait fel is nevelte.
Mikor, mikor nem, azt
már egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, hogy egy bizonyos
napon, minekutána sem a kalmár, sem a felesége nem volt odahaza, a két testvér,
kik már 16-16 tavaszt értek meg, kártyázni kezdtek.
Csak játszanak csak
játszanak, annyira hogy a fiú mind elnyerte a huga pénzét. Ez félre vonta a
száját és sírva fakadt.
- No csak ne sírj,
szólt neki a fiú, inkább visszaadom a pénzedet s még az enyémből is adok.
S ugy tőn, miként
mondá; visszaadta a huga pénzét. Aztán megint a játszáshoz fogtak; de most,
hogy hogy nem, fordult a koczka, mert a szerencse szárnyon jár, a kire száll,
az jóljár, a kis leány lett a nyertes s a bátyjától még az utolsó fityinget is
elnyerte; de a leány, nem ugy mint a fiú, nem adta vissza a pénzt, hanem
megtartotta magának.
- Add vissza a
pénzemet, kéri a fiú.
- Nem adom, szólt a
leány.
- Add vissza, ugy-e
én visszaadtam?
- Mit bánom én, elég
bolond voltál!
- Add vissza, hisz
testvéred vagyok.
- Nem adom.
- Ha nem adod, ugy
erőnek erejével is elveszem!
- Most már azért sem
adom!
Igy szórúl szóra,
többre többre, a két testvér összeveszett, hajba kaptak s a leány szidni,
átkozni kezdé a bátyját s megtagadta, hogy nemis testvére.
- No testvér, ha te
engem megátkoztál és megtagadtál, én is megátkozlak téged: mindaddig sose
szülhess magzatot, mig én két ujjamnak a melledre tevésével az alól föl nem
oldozlak.
Erre a szóra egy hét
fejű sárkány elragadta a leányt és annak se hírét se nevét nem hallották többé.
De azon órától fogva a fiúnak sem volt otthon maradása, mert egy az, hogy
felnevelő szüleitől is félt, más az, hogy a testvérét is szerette volna
fölkeresni: ezért utilaput kötött a talpára, összebeszélt Szél Pállal s
elindult országvilágszerte bujdokolni.
Ment mendegélt aztán
hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy királyi
rezidencziához ért. Bemegyen a királyhoz s köszön neki, a mint dukál:
- Adjon Isten, jó
napot felségednek!
- Fogadj isten,
szolgalegény! Hát mi járatban vagy?
- Szolgálatot
keresek, hogyha megfogadna fölséged.
- Ép jókor jöttél
fiam, kocsisra van szükségem: azért ha kedved tartja, megfogadlak s egyéb
dolgod nem lesz, mint három rosz lovat őrzesz. Reggel ide meg ide, ebbe meg
ebbe a szigetbe átviszed a vizen, de ugy, hogy se hidon ne menj, se vizben ne
úsztass s mégse legyen a lovaknak még csak a kis körme se vizes, este pedig
azon az uton és módon hazahozod.
No jól van, a szegény
ember fiából kocsis lett. Reggel idejekorán kivezeti a három rosz lovat, ráül
az anyakanczára s viszi a viznek.
Mikor ép a viz
partjára ért s mikor ép azon kezdett gondolkozni: hogy vigye ő át e három lovat
úgy a vízen, hogy se hídon ne menjen, se ne usztasson s mégse legyen a lovaknak
mégcsak a kis körmük se vizes: megered a három ló s ugy átmentek a vizen, hogy
még a kis körmük se lett vizes; de nemis csoda, mert mind a három ló, olyan
igaz, mint hogy élek ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, tátos
volt.
Miklós aztán - mert
közben légyen mondva, igy hítták a szegény ember fiát - kihuzta a kötőféket a
lovak fejéből, békót vetett a lábukra s eleresztette a selyemréten legelészni,
maga pedig lefeküdt az aranyalmafa tövébe, hogy majd szundít egyet.
De mielőtt elaludt
volna, valami énekszó ütötte meg a fülét, körülnéz, hogy ugyan mi lehet az, hát
látja, hogy tizenhárom hattyú repül feléje s azok énekelnek olyan szépen. Majd
mikor közelibe értek, leszálltak a selyemrétre, ép mellette, megrázkódtak s
leánynyá változtak.
Szép volt mind a
tizenkét leány, mert egysem volt köztük kivető, de a tizenharmadik volt a
legeslegszebb, ki kivált a többi közül, odament Miklós mellé s leült a
selyemfűre.
- Itt vagy, szívem
szép szerelme, szép Miklós, szólt a tündérkirályné, már rég lesem érkeztedet,
már rég vágyik szívem utánad: azért én fogadást teszek neked, hogyha te egy
esztendő elforgása alatt, már míg e királynál szolgálsz, senkinek, de
senkinek, még magának a királynak sem, el nem árulsz, hogy itt voltam s hogy
idejárok hozzád: itt van gyenge fehér kezem, férj és feleség leszünk s ez a
selyemrét, rajta az aranyalmafák is a tieid s enyimek lesznek. De ha te engem
valakinek elárulsz, legyen az maga a király is, nem látsz engem többet e
selyemréten, de még másutt sem.
A mi Miklósunk
égre-földre igérte, hogy ugy hallgat mint hal a vizben és senkinek egy árva
szót sem szól. S ki volt most boldogabb mint a mi Miklósunk, mert kinek volt
szebb szeretője mint neki, mert ezt a nagy szerencsét még álmában sem merte
hinni, hogy rá egy tündérkirályné vesse az ő tekintetét. Minden istenadtanap,
mikor a lovakat kivitte a selyemrétre s szabadon legeltette, megjelent előtte
hattyu képében a tündérkirályné, kisérve tizenkét szobaleányától, majd
megrázkódván, emberi alakot vett fel magára s aztán ott szerelmeteskedtek,
élvén a szerelem édes csókjaival.
De itt lelkem
teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a király a cselédei számára
nagy bált adott s ugy tíz óra felé maga is lejött a vigadó népség közé, hát
egészen megütődött azon, hogy Miklóst sehol se látja a szobában, majd kérdi:
- Hát az én kedves
kocsisom Miklós hol van?
- Ott ül az
ajtószögben, szólt egy a többi közül.
Odamegy a király, hát
látja, hogy Miklós ott szomorkodik egyesegyedül mint valami árva.
- Hát Miklós, kérdé a
király, mi dolog az, hogy te se nem eszel, se nem iszol és se nem tánczolsz,
mikor szól a muzsika?
- Hahó fölség, szólt
Miklós, azért nem tánczolok én, mert nincs illő tánczosném.
- No ne szomorkodjál,
majd mindjárt küldök én! S ezzel a király fölmegyen s mondja a leányának:
- No leányom, eredj
le a bálba, tánczolj a tátoslovak kocsisával, mert igen szomorú.
A királykisasszonynak
se kellett ezt kétszer mondani, mert egy az, hogy a talpa is nagyon viszketett,
más az, hogy Miklóssal tánczolhatott, mert hiába, szép ficzkó volt ez a mi
Miklósunk, s a királykisasszony szíve sem volt ám kőből.
Izibe felöltözködik,
lemegyen a bálba s híja Miklóst tánczolni, mondván:
- No Miklós, itt
vagyok, jöszte velem, tánczoljunk együtt!
- Bizony nem
tánczolok én, vetette oda Miklós csakugy félvállról, mert százszor különb
szeretőm van nekem, mint a királykisasszony!
A királykisasszonyt
mintha pofon ütötték volna, félrevonta a száját és sírva ríva ment föl
királyatyjához panaszra.
- No leányom, kérdé a
király, mit sírsz, mit rísz olyan keservesen?
- Hogyne sírnék,
hogyne rínék, felelt a királykisasszony, mikor Miklós azt mondta, hogy bizony
nem tánczol ő velem, mert ő neki százszor különb szeretője van, mint én!
- Igazán ezt mondta?!
- Nincs különben!
- No ne sirj, édes
leányom, majd megkeserüli ezt a mondatát, hiszem azt az egyet!
S ezzel a király nagy
mérgesen lement a bálba.
- Állj elő, Miklós!
- Jelentem alásan,
itt vagyok.
- Igaz-e, hogy azt
mondtad a leányomnak, hogy bizony nem tánczolsz te vele, mert neked százszor
különb szeretőd van, mint az én édes leányom, he?!
- Mi tűrés tagadás
fölség, biz én azt találtam neki mondani; mert jőjjön felséged holnap ilyes meg
ilyes időtájban a szigetre, saját szemével meggyőződhetik, hogy nincs különben
a dolog; mert az én szeretőm tündérkirályné.
A király erre nem
szólt semmit, hanem másnap, hogy vajjon mi van a dologban, átment a szigetre,
hát látja, hogy egy tündérkirályné, fehér mint a galamb, piros mint a kinyilt
rózsa, szép mint a hasadó hajnal, csakugyan ott szerelmeteskedik Miklóssal,
tizenkét szobaleánya pedig ugyancsak labdázgat a selyemrét füvén az
aranyalmával.
A tündérkirályné csak
ekkor vette észre, hogy el van árulva.
- No Miklós, szólt a
legényhez, isten hozzád! Vagy látsz engem valaha, vagy soha, azt csak a jó
isten tudja, de nekem innen, minthogy elárultál, örökre távoznom kell s többet
ne várj a selyemrétre az aranyalmafa alá, mert nem nő ki eztán hattyúszárnyam,
csakhogy hazarepülhetek!... Te pedig tudd meg, fordult a királyhoz, hogy ennek
a fiúnak még a haja szála se mozduljon meg; mert nem te neked plántáltam én ide
ezt a selyemrétet s nem neked ültettem rája az aranyalmát termő fát, hanem
ennek a kedveért!
S ezzel a
tündérkirályné és a 12 szobaleány megrázkódván, hattyuvá változtak s
elrepültek.
Volt szép
tündérkirályné, nincs szép tündérkirályné. Volt, nincs! Miklósnak csak ekkor
esett le az álla, csak ekkor vakarta a fejét ott is, a hol nem viszketett s
szörnyen elbúsulta magát.
Azért nyakába
akasztotta a világot azzal a szándékkal, hogy mindaddig megyen, mig a szép
tündérkirálynét fel nem találja.
Ment mendegélt aztán
hetedhét ország ellen még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy malomhoz,
a tündérek malmához ért, melyet a nyájasság folyója hajtott.
Beköszön ide, szót
szólván:
- Isten jó nap,
molnármester!
- Fogadj isten,
Miklós! Már hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Szép tündérországot
keresem, nem hallotta-e hirét bátyám uram?
- Nem hallottam-e?
hát hogyne hallottam volna, mikor én őrlök lisztet a számukra! De te Miklós,
mig a világ lesz, ilyes állapotban oda soha el nem juthatsz, mert messzebb van
az ide mint ég a földtől, pedig ez már csak jól elvan, ugy-e? De azért ne
búsulj, majd segitünk a dolgon, mert jár ide a malmomba egy griff madár, mely a
lisztet viszi el. S két zsákot visz egyszerre: azért majd az egyikbe, hogyha
kedved tartja téged pakollak be, a másikba pedig ugyan oly nehézségű lisztet
rakok; mert a két zsák lisztnek egyforma nehézségűnek kell lenni, különben el
se vihetné.
Ugyis lett. - Miklóst
szépen belepakolták az egyik zsákba, majd a másikba ugyanannyi nehézségű
lisztet raktak. Itt jön a nagy griff madár, belevágja az egyik zsákba az egyik
körmét, másikba a másikat, felkapja a levegőégbe; de nem repülhetett eléggé
gyorsan, mert most sokkal nehezebb terhet vitt, mint máskor. Pedig egy nagy
fekete felhő közeledett feléje, pedig még messze van szép tündérország! A griff
madár mindig gyorsabban gyorsabban repült, de a fekete felhő mégis utolérte s
hogyim hullt az eső, mintha kannából öntötték volna, az egyik zsák, a melyikben
a liszt volt, sokkal nehezebb lett mint a másik, ezért a griff madár egyik
oldalát mindig lejebb, lejebb huzta, ugy hogy még repülni is alig tudott.
Most mit tegyen a
griff madár, a két zsákot úgyse vihette el magával szép tündérországba, ezért a
könyebbiket, már a melyikben volt a mi Miklósunk, letette egy nagy vadon erdőségben,
a másikkal pedig tovább szállt.
Igy maradt hoppon a
mi Miklósunk, ki aztán elővette csillagos bicskáját, a zsákot felhasitotta,
kibujt belőle s elindult a nagy vadon erdőségbe.
A mint mén mendegél,
egyszer, egy alvó gyermekre talált. Megrugja ennek a lábát, hogy ébredjen föl.
A gyermek egyszerre talpon volt s hogy meglátta Miklóst, csak elkezdi:
- Csakhogy már
egyszer megérkeztél, édes gazdám, mert már régen várakoztam reád. Ha nem mondod
is, ugyis tudom, hogy hova igyekezel, de majd leszek én a kalauzod, majd
elvezetlek én téged oda, hová a szived vágyakozik, csak utánam jöjj.
Miklós követte a
gyermeket, ki őt egy nagy kovácsmühelybe vezette be.
- Itthon-e a gazda,
kérdé a gyermek?
- Itt vagyok, szólt a
mester.
- No hát készitsen
nekünk huszonnégy pár vasbakancsot és vaskeztyűt, tizenkét párt a gazdám
számára, tizenkét párt pedig az én részemre.
De mig a kovács a 24
pár vasbakancsot és vaskeztyűt elkészítette, addig, a mi Miklósunk és a
fegyverhordozó szolgája - mert a gyermeket azzá tette - bementek a kovács
szobájába, hol az asszony mindjárt sürgölődött-forgolódott a vendégek körül s
enni-inni valót rakott ki eléjök.
Itt a kis
fegyverhordozó térűl-fordul, kimegyen a szobából, a kovácsné pedig - ki közbe
légyen mondva - boszorkány volt s kinek a mi szép Miklósunk igen megtetszett,
ezért saját ragyavert képű leányát szerette volna rá tukmálni - utána a
gyermeknek s kérdőre vonta ilyeténképpen:
- Ugyan kis szógám,
nem mondanád meg nekem, hogy hová igyekeztek?
- Már mért ne
mondanám meg, hisz se károm se hasznom benne! hát mámi, látja-e ezt a nagy
hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha látja, hát oda igyekezünk
mi, mert annak a hegynek a tetejére jár minden istenadta nap tejbe förödni a
tündérkirályné, ki az én gazdám szeretője.
A vén asszony aztán
rávette a gyermeket, hogy majd mikor annak a nagy hegynek a tetejére érnek, még
pedig oda, hol a szép tündérkirályné tejben szokott fördeni, s majd mikor már
annak érkeztére várnak: kis fúvóval, melyet át is adott a gyermeknek, bocsásson
az urára egy kis szelet s majd mikor eltávozik a szép tündérkirályné, egy kis
üvegcsében lévő szerrel kenje meg annak a halántékát; mert ha mindezeket
megcselekszi, a tündérkirályné ha eddig szerette Miklóst, de aztán hétszerte
jobban szereti. És három nap egymásután azonképpen cselekedjék. De erről egy
teremtett léleknek se szóljon semmit, mert majd a gyermeknek igy lesz dolga,
ugy lesz dolga.
A gyermek, hogy hogy
nem, ráállott a vén banya beszédére s mind a kis fúvót, mind a kis üveget
zsebre tette.
No jól van, ez abba
maradt. A kovács aztán csakhamar elkészitette a huszonnégy pár vasbakancsot és
szintannyi vaskeztyűt, miket Miklós és a fegyverhordozója magukhoz vevén,
elindultak annak az irdatlan nagy hegynek a mászására; de mikorára a tetejére
értek, mind a huszonnégy pár vasbakancs és vaskeztyű elkopott. De mindezekkel a
mi Miklósunk nem sokat törődött, csakhogy már egyszer oda fenn volt. E hegynek
a tetején terült el a szép tündérkirályné mulatókertje, a hová szokott ő járni
minden istenadta nap tejben förödni.
Keresztülmentek aztán
három erdőn: az első volt réz, a második ezüst, a harmadik pedig aranyerdő, és
ekkor a selyemrétre értek. Ennek a kellős közepén állott egy aranyalmafa, az
aranyalmafa alatt aranykád, ebben pedig ma-fejt fris édes tej, a melyben
szokott fördeni a szép tündérkirályné.
Hej régtől fogva ide
igyekezett már Miklós, s hogy ideért, lefeküdt az aranyalmafa alá s várta a
tündérkirályné megérkeztét.
A mint ott legjavában
forgatná az elméjében, hogy be soká jön, be soká jön a kedvese: a kis fiú a
nála levő fúvóból egy kis szelet eresztett rá, melytől az ugy elaludt, hogy tán
az itéletnapig se ébredt volna fel.
Ime pedig ehun repül
a tizenhárom hattyú s hogy az aranyalmafa alá értek, megrázkódtak s leánynyá
változtak. A tündérkirályné csak ekkor vette észre, hogy itt az ő Miklósa. Odamegyen
hozzá, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem
érzi s majd végig hosszig siratgatja, mondván:
- Ébredj, szivem szép
szerelme! ébredj, szivem szive szép Miklós! kelj föl mély álmodból, aranyos
bimbóm! mert még csak kétszer jöhetek el, többet el nem jövök.
De Miklós nem ébredt
föl, hanem aludt mint a tej, a tündérkirálynénak pedig haza kellett már menni,
ezért a szeretőjét még egyszer megcsókolván, megrázkódott, hattyunak vált s
elrepült tizenharmad magával.
A kis fegyverhordozó
aztán megkente Miklós halántékát azzal a szerrel, a mi az üvegcsében volt s az
menten fölébredt, mondván:
- Ejnye, kis szógám,
be jól aludtam s be szépet álmodtam! Azt álmodtam ugyanis, hogy itt volt,
eljött a tündérkirályné hattyuképében, majd megrázkódván, leánynyá változott,
ideült, aztán mellém; költögetett, de nem ébredtem, csókolgatott, de nem
éreztem, majd végig hosszig siratgatott, mondván: “Ébredj, szivem szép
szerelme, ébredj, szivem szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos
bimbóm; mert még csak kétszer jöhetek el, többet el nem jövök.” Ugy-e Jancsi -
mert igy hitták a kis fegyverhordozót - ugy-e, hogy csak szép álom volt ez?
- De nem volt az
álom, édes gazdám, mert csakugyan itt volt a tündérkirályné, ki bár szép
szavával, szólitgatott, édes csókkal ébresztgetett, hangos sirás-rivással
költögetett, de te mégse ébredtél föl.
- Ne beszélj, Jancsi;
igaz volna-ez?
- Nincs különben.
Miklós csak ekkor hült
el, de nem tudta a dolgot magának megmagyarázni, hogy mért nem ébredt föl s
azért elhatározta magában, hogy másnap a világért se fekszik le, nehogy újra
álom szállja meg.
Itt elkövetkezik a
másik nap is, Miklós, a mint mondá, nem dölt le az aranyalmafa alá, hanem ott
járkálgatott alatta le s fel.
Csak járkálgat, csak
járkálgat, egyszer a mi Miklósunk arczát valami gyenge fuvalat üti meg, mire
csak elkezd a szemhéja nehezedni, két térde összecsuklott s majd szép csendesen
leterülvén a selyemfüre, elaludt.
Megint az az átkozott
fegyverhordozó bocsátott rá egy kis szelet a fuvóból s újra ettől aludt el.
Ime pedig ehun repül
a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd megrázkódnak s emberi alakot
vesznek magukra. A tündérkirályné aztán kivált a többi közül, odamegyen
Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de
nem érzi s majd végig hosszig siratgatja, mondván:
- Ébredj, szivem szép
szerelme! ébredj, szivem szíve, szép Miklós! kelj föl mély álmodból aranyos
bimbóm! mert csak még egyszer jöhetek el, többet nem jövök el!
De Miklós nem ébredt
föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán hogyim látta, hogy Miklósba
sehogysem verhet lelket, azt még egyszer megcsókolván, megrázkódott, hattyúnak
vált s elrepült tizenharmad magával.
A kis fegyverhordozó
aztán odament Miklóshoz, megkente a halántékát azzal a szerrel, a mit a vén
banya adott neki s ime a gazdája menten fölébredt, mondván:
- Ejnye kis szógám,
be jól aludtam és be szépet álmodtam. Azt álmodtam ugyanis, hogy tizenhárom
hattyú leszállt hozzám, majd megrázkódván, emberi alakot vettek magukra, -
köztük volt az én szeretőm is, ki ideült mellém, költögetett, de nem ébredtem,
szólitgatott, de nem hallottam, csókolgatott, de nem éreztem, majd aztán végig
hosszig siratgatott, mondván: “Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem
szíve, szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak
egyszer jöhetek el, többet el nem jövök!” Ugy-e Jancsi, hogy csak szép álom
volt ez?
- De édes gazdám, nem
volt az álom - bár az lett volna! - mert csakugyan itt volt a tündérkirályné
tizenharmad magával, ki bár szép szavával, édes csókkal, mézes beszéddel és
hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél föl.
Miklós csak ekkor
hült el, csak ekkor szomorodott el, hogy hát itt volt a szeretője és ő mégse
ébredt föl. No de, vigasztalta magát, eljön még egyszer s inkább tűvel
szurkálja magát de mégsem alszik el.
De csinálhatott az ő
szegény feje akármit, mert mikor eljött az a bizonyos óra, mikor a
tündérkirályné érkeztére vártak, gyenge fuvalat ütötte meg a mi Miklósunk
arczát s erre csak elkezd a szemehéja, mintha két malomkő lett volna, egyre
nehezedni, két térde összecsuklott s szép csendesen leterülvén a selyemfüre,
elaludt.
Ujra az az átkozott
fegyver-hordozó bocsátotta reá azt a gyenge fuvallatot a kis fúvóval, mitől az
ugy elaludt, hogy akár itéletnapig se ébredt volna fel.
Ime pedig ujra ehun
repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd megrázkódnak s emberi alakot
vesznek magukra. A többi közül aztán kivált a tündérkirályné, odamegyen
Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de
nem érzi s majd végig hosszig siratgatja, mondván:
- Ébredj, szivem szép
szerelme! ébredj, szívem szíve, szép Miklós! kelj föl mély álmodból aranyos
bimbóm! mert most utoljára vagyok itt s többet nem jöhetek el.
De Miklós nem ébredt
föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán hogy im látta, hogy a
Miklósba, ha mindjárt bicskával hasogatnák is, mégse lehet lelket verni, a
fegyverhozó felé fordult s azt találja annak mondani:
- Mondd meg az
uradnak, hogy köszöntetem szépen s ha a kisebb szegről a nagyobb szegre
akasztotta volna a fegyverét: nem kellene többé neki idegen földön árván bujdosni!
S ezzel a
tündérkirályné még egyszer s most igazán utoljára megcsókolta Miklóst, majd megrázkódott,
hattyunak vált s elrepült tizenhármad magával.
Alig távozott el a
tündérkirályné, a kis fegyverhordozó azonnal felébresztette a gazdáját,
megkenvén halántékát azzal a bizonyos szerrel, mit a kovácsnétól kapott.
- Ejnye kis szógám,
szólt Miklós, be jól aludtam s be szépet álmodtam! Azt álmodtam ugyanis, hogy
tizenhárom hattyú közeledett felém, s mellettem szálltak le, majd megrázkódván,
emberi alakot vettek magukra. Köztük volt az én szeretőm is, ki ideült mellém,
szólitgatott, de nem hallottam, költögetett, de nem ébredtem, csókolgatott, de
nem éreztem, s végre aztán végig hosszig siratgatott, mondván: “Ébredj, szívem
szép szerelme, ébredj, szivem szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos
bimbóm; mert most utoljára vagyok itt s többet nem jövök el!” Ugy-e kis szógám,
hogy szép álom volt ez?
- De nem volt az
álom, szólt a kis fegyverhordozó, bár az lett volna! - mert csakugyan itt volt,
a tündérkirályné tizenhármad magával, ki bár szép szóval, édes csókkal, mézes
beszéddel és hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél föl, s
végre hozzám fordult s azt mondta nekem, hogy mondjam meg neked: köszöntet
szépen s ha a kisebb szegről a nagyobb szegre akasztottad volna a fegyveredet,
nem kellene többé neked idegen földön árván bujdosni utána.
Miklósnak csak ekkor
esett le a hályog a szeméről, csak ekkor látta át, hogy mért nem ébredt föl,
hogy a kis szógája csinált neki valamit: azért jó kardját elvevén tőle,
rárivalkodott nagymérgesen, mondván:
- Hát te beste fia,
mit csináltál velem, hogy föl nem ébredtem, he?!
- Kegyelem, gráczia
fejemnek, szólt a kis fegyverhordozó, én semminek sem vagyok oka, mert engem a
tündérek kovácsnéja ámitott el! s az adta ezeket a szereket, hogy ezzel a kis
fúvóval bocsássak rád gyenge fuvallatot és ebből a kis üvegből, majd ha
eltávozik a tündérkirályné, kenjem meg a halántékodat.
De Miklós annyira el
volt keseredve, hogy tán saját édes testvérének sem kegyelmezett volna meg:
azért kihuzván jó kardját, véget vetett a kis fegyverhordozó életének.
Aztán lemászván a
nagy hegyről, ujra nyakába akasztotta a világot s ismét bujdosásnak adta a
fejét.
Ment mendegélt aztán
hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken
is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl,
innenen innen, egyszer egy nagy völgybe ért, hol egy királyi rezidencziára
akadt, melynek az ablakából egy szép királyné nézett ki, ki senki más nem volt,
mint a sárkány által elragadott édes testvére, Ilonka.
Mind Miklós, mind az
Ilonka azonnal felösmerték egymást. Miklósnak sem kell több, izibe felszaladt a
tizenkét fehér márvány garádicson, megfogta az arany kilincset s benyitotta a
puszpángfa ajtót, de a testvére nem szaladt eléje, mert nem lehetett, mert hét
esztendeje már annak, hogy magzatát az átok következtében nem szülhette el.
Miklós aztán
fölfektette a hugát az ágyra, két ujját a mellére tette s ime az fájdalom
nélkül azonnal egy hét esztendős, aranyhajú, aranyfogú gyermeket szült, ki
mihelyest a világra jött, járni és beszélni tudott; de nem is csoda, mer a fiú
tátos volt.
- No anyám, szólt a
kis tátosfiú, ne félj, ne sirj többé, mert majd megszabaditlak én téged attól a
hét fejű csúnya féregtől; mert jól tudom, hogy miben áll az ereje, azért add
csak ide a pincze kulcsait. Van a pincze hetedik gádorjában egy kőhordó, a
kőhordóban vashordó, a vashordóban rézhordó, a rézhordóban ezüsthordó, az
ezüsthordóban aranyhordó, aranyhordóban kristályhordó, kristályhordóban
gyémánthordó, ebben pedig életbor s ha én ezt kieresztem, az a csunya féreg
rögtön elveszti roppant nagy erejét.
Ugyis lett. - A
sárkánykirályné a sok kulcs közül, előkereste a pincze kulcsait, melyeket az
aranyhajú tátosfiú a kezébe vevén, mindhárman lementek a pinczébe, hol a
hetedik gádorban csakugyan ott állt a kőhordó.
A kis tátosfiú aztán
honnan honnan nem, elővett egy nagy kalapácsot, melylyel egy nagyot ütött a
kőhordóra, mondván:
- Kőabroncs
szakadjon, kőhordó pusztuljon!
És a kőhordó
csakugyan diribról darabra tört, majd ismét felkapta a nagy kalapácsot, s a
vashordóra is ráütött, mondván:
- Vasabroncs
szakadjon, vashordó pusztuljon!
És a vashordó is
diribról darabra tört, majd harmadszor is felkapta a nagy kalapácsot s a rézhordóra
is ráütött, mondván:
- Rézabroncs
szakadjon, rézhordó pusztuljon!
És a rézhordó is
diribról darabra tört, majd negyedszer is felkapta a nagy kalapácsot s az
ezüsthordóra is ráütött, mondván:
- Ezüstabroncs
szakadjon, ezüsthordó pusztuljon!
És az ezüsthordó is
diribról darabra tört, majd ötödször is felkapta a nagy kalapácsot s az
aranyhordóra is ráütött, mondván:
- Aranyabroncs
szakadjon, aranyhordó pusztuljon!
És az aranyhordó is
diribról darabra tört, majd hatodszor is felkapta a nagy kalapácsot s a
kristályhordóra is ráütött, mondván:
- Kristályabroncs
szakadjon, kristályhordó pusztuljon!
És a kristályhordó is
diribról darabra tört, végre hetedszer is felemelte a nagy kalapácsot s a
gyémánthordóra is ráütött, mondván:
- Gyémántabroncs
szakadjon, gyémánthordó pusztuljon.
És a gyémánthordó is
diribról darabra tört s kizúdult belőle az életbor, melyből a kis tátosfiú
ízibe merítvén egy kupával, megfördött benne s ettől a testét sehol sem fogta a
fegyver.
Majd kezébe vette a
kupát, jót huzott belőle, aztán a bátyjának nyujtotta, hogy az is igyék belőle,
majd az anyját is megkinálta, hogy az is szörpentsen egy pár cseppet s a mi
kevés még megmaradt, azt maga itta ki.
S ettől az italtól
mind a kis tátosfiú, mind a mi Miklósunk, mind ennek a huga hétszeres erőt
nyertek.
Mikor dolgukat emigy
elvégezték a pincze hetedik gádorában, feljöttek a szabad ég alá, hát ihun
vánczorog haza a hétfejű sárkány nagy betegen, hogy alig van jártányi ereje is,
mert csakugy húzta-vonta maga után a lábát, mintha nemis az övé lett volna,
mintha ugy kérte volna kölcsön.
- No kutya, szólt
hozzá a tátosfiú, ugy-e te se kinzod már többé édes anyám drága világát s nem
gyötörsz eztán egy lelkes állatot sem?!
- Csak az életemnek
kegyelmezz, csak azt hagyd meg, könyörgött a sárkány.
- Annak a világát,
minthogy mégis apám voltál, nem oltom el; hanem jer a háromszáz hatvanhatodik
szobába, hagy peczkeljelek ott ki világcsufjául!
És a tátosfiú ugy
tőn, miként mondá. - A hétfejű sárkányt bevitte a háromszáz hatvanhatodik
szobába s ott felszegezte a falra; egy szeget a jobbik szárnyába, másikat pedig
a balba vert és a harmadikat a farkába. Mikor ezzel is készen volt, becsukta a
nagy vasajtót; hetet forditván a kulcscsal, majd kilencz lakatot vetett föl.
Mikor ezzel is készen
volt, fölkereste jó bátyját s azt mondja neki:
- No bátya, mivel
világra jöttömet neked köszönhetem, jöszte velem, majd megmutatom én neked,
hogy hol van a tündérkirályné!... Látod-e azt a nagy hegyet, mely itt elöttünk
az eget támasztja? No ha látod, annak a kellős közepén alszik a te szeretőd
átok miatt örökálmot; de majd felköltjük, csak te a szavamra hallgass; mert ha
nem a szerént cselekszel, sose látod többé a verőfényes napot, hanem te is
lefekszel örökálmot aludni a tündérkirályné mellé: azért hát jól ide hallgass!
Hát csak azt akarom mondani, hogy majd bevezetlek én téged ennek az irdatlan
magas hegynek a gyomrába. A merre csak megyünk, egyébre ne ügyelj, mint mindig
csak az én nyomomba hágj; mert ha csak egyszer is félre lépsz, ajtó zárul
utánunk s mind én mind te csak ugy megleszünk átkozva mint az a tündérkirályné.
Majd az utunkban a
merre megyünk mindenféle csuszó-mászó állatok, kigyók és békák hevernek; de
jól vigyázz, hogy valamelyikre rá ne hágj, mert ha csak egy is elsikoltja
magát, azt olybá vehetjük, mintha a halálharangot csenditették volna meg
felettünk. Mikor aztán egyszer eljuthattunk a hegy gyomrába, tizenhárom
fölvetett ágyra akadunk, melynek mindegyikében egy-egy szép leány fekszik. Hogy
aztán melyik a tiéd, azt mondanom sem kell, mert majd megmondja néked a te
szíved, s ha meg lelted, feküdjél mellé s csókold meg háromszor. Az első csókra
megmozdul; a másodikra lélekzetet vesz és a harmadikra: fölkel és fölébred.
Aztán abban a szobában, hol a 13 szép leány fekszik, van egy rácsos almáriom,
nyisd ki annak az ajtaját, s vedd ki belőle az aranyvesszőt, melylyel legyincsd
meg a szép leányokat, egyet-egyet háromszor, mondván: “Ébredjetek, keljetek
föl, mert itt a virradat.” S azok mind egymásután ugranak föl. Mikor ezt is
elvégezted, a legelső kigyót vagy békát, mely elédbe jön, üsd meg szintén
háromszor, mondván: Ébredjetek, keljetek föl s bujjatok ki kígyó-béka
bőrötökből. S azok egymásután vetik le a kigyó- vagy bőrruhát, s emberi alakot
vesznek magukra; mert ezek is egytől fogva a legutolsóig, mind-mind elátkozott
tündérifjak és tündérkisasszonyok. - Most, miután megtudtad, a mit tudnod
kellett, én most szurkos fáklyáért megyek, de ebben a szempillantásban mindjárt
itt termek.
S ezzel a kis
tátosfiú terült fordult, s honnan honnan nem, elég az hozzá, háromszáz
hatvanhat mázsa szurkos fáklyát hozott az ölében, melynek feleközepét a
bátyjának adván, elindultak a nagy hegyfelé.
Mikor a nagy hegy
lábához értek, sok futkározás és keresés után egy helyütt megütötte a sziklát a
tátosfiú, mondván:
- Nyilj ajtó
előttünk!
S abban a
szempillantásban, kicsapódott a sziklaajtó s usdi be rajta. Sötét volt a
lyukban, hogy szinte harapni lehetett volna, de hát mire való volt az a
tengernyi szurkos fáklya, ha nem arra, hogy világositsanak vele? A szurkos
fáklyákat aztán egymásután kezdték meggyujtogatni s utjok egyszeribe
megvilágosodott.
A kis tátosfiú ment
elől, a mi Miklósunk pedig utána, ki szünetlenül csak arra ügyelt, hogy az
öcscse nyomába hágjon. A merre csak mentek, mindenféle kigyók-békák
csúsztak-másztak a lábaik alatt, s ugyan kellett ám vigyázni, hogy valamelyikre
rá ne tapossanak, hogy az el ne sikolthassa magát, mert különben csakugyan az
olyan lett volna nekik mint a halálharang kongása; de hála istennek, mégse
léptek egyre sem. Nagy fáradtság, csuszás és mászás után végre a hegy gyomrába
értek, hol egy kerek tágas szobára akadtak, melyben feküdt a 13 szép leány
örök-álmat, közepütt aludt a tündérkirályné szűz anyameztelenül, csak hosszú
aranyhaja volt a takarója, mely mint valami selyemlepedő egészen beboritotta.
A kis tátosfiú aztán,
mintha a föld nyelte volna el, eltünt, szép Miklós pedig magára maradt, ki
aztán izibe levetkezett s odafeküdt a tündérkirályné mellé. Mikor aztán
megcsókolja a tündérkirálynét először, az megmozdult.
Megcsókolja másodszor
is, az egyet nagyot sohajtván, lélekzetet vett.
Megcsókolja
harmadszor is, az fölkelt, fölébred s fölnyitván szemeit, hát kit lát maga
mellett, senkimást mint kedves szeretőjét, szép Miklóst, kiért már olyan sokat
szenvedett s kiért még csak az imént is átok alatt örökálmot aludt.
Szép Miklós aztán
fölkelt a tündérkirályné oldala mellől, odament a rácsos almáriomhoz,
kinyitotta annak az ajtaját, s kivette belőle az aranyvesszőt, melylyel, sorrul
sorra járván az alvó szép leányokat, mindegyiket három-háromszor
meglegyintette, mondván:
- Ébredjetek,
keljetek föl, mert itt a virradat!
S azok egymásután
ugráltak föl, kipkedtek-kapkodtak a ruhájuk után, mely kinek-kinek a feje alá
volt téve; szégyelték magukat, hogy egy férfi előtt peczéren állnak.
Mikor szép Miklós
ezzel is készen volt, azt a kigyót avagy békát, mely legelőször jött elébe,
megütötte az aranyvesszővel szintén háromszor, mondván:
- Ébredjetek,
keljetek föl, kígyó-béka ruhátokból bújatok ki s öltsetek emberi alakot; mert
itt a szabadulás órája!
S azok megrázkodván,
kibújtak kígyó-béka ruhájukból s emberi alakot öltének.
Erre megszólalt a
szép muzsika, rárántotta a banda s ime, egy gyönyörü tündérpalotában találta
magát a mi Miklósunk, kit aztán a tündérek bevittek a fürdőszobába, tejbe megförösztötték,
aranytörlőbe megtörülték, aranyhaját szépen kifodorították, biboros-bársonyos
köntöst adtak rá, s az érdem koronájával mint szabaditó királyukat
megkoronázták. Jobb felül állt a kis tátosfiú, bal felül pedig a felesége, a
szép tündérkirályné.
Igy lett a szegény
ember fiából tündérkirály s vén apjára aztán csakugy dült az áldás, hogy jobban
se kellett s szegény feje azt se tudta, hogy honnan jön, pedig a fia öntötte a
fejére a bőség-szaruját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése