226. mese

Az aranyhaju ikrek (Szavak száma: 4510)

Egy rongyos faluban volt egy szegény ember, ki feleségével már sok esztendőket eltöltött, és semmi magzatjuk nem volt; kérték tehát az istent, hogy adna nekik valamely magzatot, a ki öregségökben gyámoluk lehetne. Isten meg is hallgatta könyörgésöket, és az öreg ember felesége világra hoz két magzatot egy fiu gyermeket és egy leányt, és mind a kettőnek arany haja volt. Itten mi tevő legyen az öreg apa? mivelhogy szegény volt, gondolkozott, kit hivjon el kereszt­komájának; sokakat eljárt, de senki sem akart elmenni, hanem inkább kiszidták, hogy az a gyalá­zatos vén asszony még öregségében is teherbe esett. Mindezt igen nagy fájdalommal hallotta az öreg ember, és szomoruságában nem tudta hová forduljon; s ime, utjába akad egy gazdag kereskedő, ki oly búsnak látván a szegény embert, kérdezi tőle: mit szomorkodol, öreg apám? Ez pedig felele: hogyne szomorkodnám, mikor feleségem két magzatot szüle a világra és nincsen a ki őket keresztelőre is akarná vinni. Erre a kereskedő felele: tudod-e öreg, én szivemből el fogok menni feleségemmel együtt keresztkomádnak, mert semmi gyermekem, de hol lakol? Én, felele a szegény ember, lakom egy rongyos házban; meg fogja ismerni, édes jóakaró uram, egy eperfa van a ház előtt, és a kamra oldala ki van dülve, a ház oldala meg van támogatva és van egy kutyám, melynek a neve Cerberus, és mindig az eperfa alatt fekszik. Elment azután az öreg ember sietve, és azt mondá feleségének, hogy akadott már komára; s a kereskedő más nap meg is jelent fele­ségestül. Látván a két kisdedet, elcsudálkozott, hogy micsoda ritka szépség legyenek a világon, tehát elvitték keresztelni és a fiut nevezték Rudolfnak, a leányt Jozéfának. Ezek a szegény apjok munkás keresménye által naponként nevekedtek s voltak már tiz esztendősek, a kereskedő felfogta mind a kettőt örökből és mivel nem akart bajlódni az ő nagy gazdagságával, egyiknek adta egyik boltját, másiknak másikát, oly föltétellel, hogy a mit nyernek, maguk hasznára fordit­hatják, csakhogy a tőkepénz ne csorbuljon. A két növendék örült az ily szerencsének, ők tehát folytatták a kereskedést, és kevés idő alatt már hatszáz forint nyereséget csináltak. Egyszer olyan szomoru idő adta elő magát, hogy se vásárló, se munka nem volt, tehát hogy vigabban muljék az óra, felele Rudolf az ő hugának Jozéfának: menj és hozz egy tuczat kártyát, hogy mulathassuk magunkat, és gyakoroljuk a játékban; mindent jó tudni. Jozéfa nem akarta szegni bátyja kivánságát, tüstént elment és visszatért a kártyával. Felele Rudolf: kezdjünk a játékhoz abban a pénzben, melyet már magunk szereztünk, de ugy hogy akármelyikünk nyeri el a másikét, vissza­adja. Mondja erre Jozéfa: én nem bánom, én reáállok. Kezdenek a kártyához és kevés idő alatt elveszti az ő részét Rudolf, és mondja: már én kedves hugom, nem játszhatom, mert mind el­vesztettem, hanem add vissza. Huga a föltételt szentül megtartván, visszaadta. Kezdenek játszani ujra, és Jozéfa mind elveszti. Itten mondja bátyjának, hogy mind mind elvesztette, hanem adná vissza. Felele Rudolf: talán elment az eszem, hogy visszaadjam, és hiába töltsem az időt; biz én nem adom. Erre megszomorodott Jozéfa és mondja bátyjának, hogy micsoda föltétellel kezdettek játszani, de Rudolf erre semmit se hajtván, hanem elég az, hogy ő elnyerte; vesz tehát huga a tőkepénzből három forintot és kezdik megint a játékot; Rudolf lesz szerencsétlen, Jozéfa szerencsés, mert mind a maga, mind a bátyja pénzét elnyerte. Itten Rudolf kérte vissza tőle az elnyert pénzt; felele huga: te sem adtad vissza, én sem fogom visszadni. Rudolf erre meg­hara­gudott s azt mondta, hogy elfogja őt átkozni, hogy őt se ég, se föld be nem fogja venni. Mivel­hogy ezen iesztő szavakkal semmire se ment Rudolf, kezdte őt átkozni, és egyszerre a föld meg­nyilván, Jozéfát elnyelte a mélység és egészen lement a halak királyáig, a ki is néki pártját fogta.

Egyszer az ő gondviselő atyjuk elment a boltba látogatásukra és kérdi: hol vagyon Jozéfa? Rudolf mondá, hogy piaczra ment volna, s ennek ugyan hitelt adott az öreg kereskedő; de mivel éjszakára sem jött haza, tehát gyanuság esett Rudolfra, hogy hová lett az ő huga. Mi volt Rudolf­nak mit tenni, megvallotta, hogy játszott a hugával pénzre oly föltétellel, hogy a ki elnyeri, az tartozzék ismét visszaadni. Ő elnyerte először az én pénzemet, és visszaadta; ujra kezdettük a játékot, én elnyertem az övét, és többé vissza nem adtam, a hugom tehát a tőkepénzből vett három forintot és igy mind azt a pénzt, melyet én tőle nyertem, mind pedig a mit bolti portékából nyertem, a kártyán tőlem elnyerte s nem akarta visszaadni, mivel én sem adtam vissza, tehát eltette pénzemet, s én őt elátkozám, hogy se ég, se föld be ne vegye; erre megnyilott a föld és én nem tudom hová lett. Felele az öreg boltos: no, te átkozott, hogyan tehetéd azt testvér hugoddal? Mivel te elátkozád őt, én is elátkozlak tégedet, hogy se ég, se föld be ne vegyen, s addig mindig jőj, menj, mig hugodot vissza nem hozod. Ekkor megnyilt a föld és Rudolf elveszett; és lement egészen az alsó Indiába.

Mén, mén, mendegél, s nem talál egyebet, mint a nagy pusztaságot, s nem is tudta hová vegye utját. Imé egy palotát vesz észre maga előtt, s megkettőzteti lépéseit, hanem kapui be voltak zárva. Jár ide s tova körülötte, kukucskál be a rostélyán, bent az udvarban lát sétálni egy öreg em­bert; az öreg ember is meglátja őt és csudálja az ő szépségét és kérdezte, hogy hol vette itt magát és mit keresne. Ő mondá: öreg apám, én szolgálatot keresek. Te szép gyermek, én az udvarban semmi szolgálatot nem tudok, hanem ha a király, ki a palotában lakik, fog neked szolgálatot adni; azért is meg fogom jelenteni. Fölmegy az öreg ember a királyhoz, mond a királynak: fölséges király itten a palotán kivül van egy aranyhaju szép gyermek a más világról, a ki szolgálatot jött keresni, ha fölséged tudna neki rendelni. Erre a király: küldd fel öreg, azt az aranyhaju ifjat hozzám. Mikor fölment hozzá: kérdezte, hogy bánt-e lóval valaha vagy sem. Hogyne bántam volna. Mindjárt őt felöltöztette fullajtárruhába, de néhány esztendő mulva ugy megnőtt, hogy lóra nehéz volt, szerencséjére meghalt egy öreg igás kocsis, ki a szakácsasszonyoknak két lóval a konyhára vizet, fát, mit hordott; s a két ló ugy leesett lábáról, hogy ki sem mehetett az istálóból, s mondá neki a király: már most te leszesz igás kocsis avval a két lóval; hizlald annyira, hogy szolgálhass, a mit a szakácsasszonyok parancsolnak; ha jól viseled magad, többet adok kezed alá. Itten a fiu mentől hamarább a lovakat annyira fölhizlalta, hogy kivihette a kutra inni, azért a király felhivatta a gyereket és mondá: hallod-e te fiu, ezeket a lovakat éjszakára kivihetnéd a tenger partjára, talán hamarább megjavulnának attól a zöld mezőtől. Itt a fiu estve kivitte a lovakat a tenger partjára és ott legeltette kötőfékszáron egész tiz óráig; akkor tekintett a vörös tengerre, s látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya, ki mindjárt reá kiáltott: hallod-e, ne is bujj már, gyere hozzám, igyál, egyél és beszélgess velem. Azután lefeküdtek és elaludtak; és a világ szép asszonya még hamarább fölébredt, mint a fiu, akkor megrugja neki a talpát: hallod-e kelj fel, hozd el a te két lovadat. Akkor oda viszi, itt a világ szép asszonya kez­­kenőjével megtörölgeti a két lovat, olyan két rézszőrü paripa lett belőle, hogy gyönyörü volt reá nézni. Itt a világ szép asszonya csak elfordult, összecsapódott a tenger vele. Itt a fiu viszi haza felé a két lovat: a többi kocsisok, mihelyt meglátták, mindjárt fölmentek a királyhoz: fölséges uram! nem jó gyermeket fogadtunk az udvarba. Itt a király kérdezi: miért? Azért, fölséges király, hogy olyan két rézszőrü paripát lopott az éjszaka, hogy ha gazdája találkozik, felséged udvarán legnagyobb gyalázat eshetik miatta. Lehetetlen! Nincs különben.

Itt a fiu beköti lovait, a király hivatja őt: hallod-e fiu, hogy merted te azt a lopott jószágot udvaromba hozni; ha itt annak gazdája találkozik, még micsoda szégyent vallhatok érette? Fölséges király, a lótól ne féljen, mert én a lovat nem loptam, hanem én a lónak a szénát vágva szoktam adni, a vizet fonttal mérni, az abrak árát nem szoktam zsebembe rakni, mint a többi kocsisok; ha nem hiszi fölséges király, jőjön le, nézze meg a lovat, rajta a maga bélyege. A király lemegy, látja, hogy az ő bélyege rajta, s a fiut megajándékozza egy tuczat aranynyal. A fiu meg­örült, hogy van elég pénze; második estve is következik, megint kivitte a lovat ugyan arra a helyre, s ott legeltette kötőfékszáron egész tizenegy óráig. Ekkor tekint a vörös tengerre, látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya; bujna a fiu, de nem tud hová. Hallod-e, ne is bujj már, csak gyere hozzám, jobb lesz, egyél, igyál, beszélgess velem. A fiu odament, és mulattak ők ketten, lefeküdtek, hanem a fiu fölébredt, megtapogatta, itt a világ szép asszonya ugy pofon csapta, hogy szikrázott a szeme. Hallod-e, ne bánts, még van idő erre, utóvégre is a tied leszek. Ekkor a fiu megszégyelte magát, ujra elaludt, reggel hamarább fölkelt a világ szép asszonya, megrugja neki a talpát: hallod-e, kelj föl, eredj hozd el a te két lovadat. A fiu odaviszi a két lovat, a világ szép asszonya kezkenőjével megtörölgeti: olyan két ezüstszőrü paripa lett belőle, szintugy tündöklött. Ekkor a világ szép asszonya elfordult tőle, összecsapódott a vörös tenger, odalett a világ szép asszonya, a fiu maga maradt. Itten viszi haza a két lovat, a többi ko­csi­sok meglátták, fölmentek a királyhoz. Fölséges király! nem jó gyermeket fogadtunk. Mondja a király: miért? Azért hogy olyan két ezüstszőrü paripát lopott, hogy ha annak gazdája találkozik, fölséged élete is elveszhet. Lehetetlen! Már nincs különben. Itt a fiu beköti a lovakat istálóba; hivatja a király: hallod-e, fiu, hol vetted azt a lovat? hogy merted udvaromba hozni azt a lopott jószágot? holott ha ennek gazdája találkozik, életem is elveszhet. Fölséges király, a lótól ne féljen, mert én a lovat nem loptam, hanem én a szénát a lónak vágva szoktam adni, a vizet fonttal szoktam mérni, az abrak árát nem szoktam zsebembe rakni, mint a többi a kocsisok; ha nem hiszi fölséged, jőjön le, a maga bélyege rajta. A király lement, hát látja, hogy az ő bélyege rajta. Akkor a fiut megajándékozta egy tuczat aranynyal. Itt a fiu megint megörült, hogy elég pénze van, és otthon maradt harmad napig. Harmadik estve is következik, megint kiviszi a két lovat a tenger partjára, ott legelteti egész tizenkét óráig kötőfékszáron; akkor tekint a vörös tengerre, látja, hogy ketté nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya, megint reákiált: hallod-e, fiu, ne is bujj, csak gyere hozzám, jobb lesz, egyél, igyál, beszélgess velem. A fiu hozzá megy, esznek, isznak, és mulatnak; hallod-e, fiu, ha te azt akarod, hogy a tied legyek, te az enyém: én velem soha senkinek ne dicsekedj, hogy “nekem ilyen meg ilyen szeretőm van”; mert ha én rólam legkisebbet is szólasz valakinek, soha sem leszek a tied. Akkor lefeküdtek és elaludtak, reggel hamarább fölkelt a világ szép asszonya, megrugja a fiu talpát; kelj föl, eredj, hozd el a két lovadat. Oda viszi lovát, megtörli kezkenőjével a világ szép asszonya, hát olyan szép aranyszőrü paripa lett belőle, hogy fényessége mindjárt elvette a fiunak szeme fényét. Akkor csak elfordult tőle a világ szép asszo­nya, összecsapódott a vörös tenger és odavan. A fiu összeköti az aranyszőrü paripát, viszi haza felé, meglátják a többi kocsisok, fölmennek a királyhoz: fölséges király! nem jó gyermeket fogadtunk. A király azt mondja: miért? Azért, fölséges király, hogy olyan két aranyszőrü paripát lopott az éjszaka, hogy fölségednek, ha gazdájok találkozik, az országa is elvesz. Lehetetlen! Az nincsen máskép. A fiu istálóba vitte a lovat, a király csak arra hagyta, gondolván magában: annak a fiunak valami mesterségének kell lenni.

Itt a királynak volt egy öreg parádés kocsisa, ki már ötven esztendő óta szolgálta, és felhivatta mindazt, mind a fiut. Hallod-e, már te eleget szolgáltál, azért se rám, se erre a fiura ne neheztelj; e napságtól fogva ő lesz az én parádés kocsisom, te pedig avval a két lóval igás kocsis és szol­gálsz a szakácsasszonyok körül a mi szükséges. Itt a fiu lett a parádés kocsis, az öreg kocsis pedig igen megharagudott reá: kutya ilyen adta fatyja! most jött ide és már kiturt helyemből. Már a fiunak olyan jó dolga volt, hogy csak akkor ült a ló farához, mikor a király parádéra ment. Különben a többi kocsisokkal ebédelt, vacsorált, de mivel haragudott reá az öreg kocsis, azt találta mondani: majd meglássátok, hogy ez a fiu még király leszen, elveszi a királykisasszonyt. Itt a fiu azt feleli: de ördög vigye királykisasszonyotokat, nem kell nekem; mert az én szere­tőm­nek nyomába sem hághat. Itt a haragos kocsis mindjárt fölment a királyhoz: fölséges király! igy van a dolog: azt találták egymás közt mondani a többi kocsisok, hogy majd meglássátok, még az a fiu király lesz; s a fiu azt felelé: de ördög vigye királykisasszonyotokat, nem kell nekem; mert az én szeretőmnek nyomába sem hághat. Azon a király igen megharagudott, hivatta a fiut maga eleibe: hallod-e, fiu, mit mondottál estve a többi kocsisoknak? Mit fölséges király? hiszen én nem is beszéltem velök. Már ne is tagadd; mondd meg; jobb lesz. Mi volt mit tenni, kénytelen volt megvallani. A király itt a fiut mindjárt siralomházba tétette, hogy holnap nyolcz órakor fel­akasztatja; még akkor éjtszaka meg is csinálták a fiunak az akasztófát. Elkövetkezvén az idő, a fiu kivánkozott a király eleibe: adjon neki annyi grácziát, hogy csak egyszer beszélhessen vele. Gráczia, fiam; mit akarsz? Már látom, fölséges király, hogy meg kell halnom, legalább oda csináltass akasztófát, a hová én avval a két lóval jártam, a tenger partjára. Itt a király meg is engedte, hogy arra a helyre csináltatott az akasztófa. Mikor a nyolcz óra már elmult, kikisérte a fiut karon fogva két hóhér. A fiu azt mondja a két hóhérnak: ha ti engemet ugy tudnátok felkötni, hogy mikor ott hagytok, le se essem, meg se fuljak, megajándékoználak kettőtöket egy véka aranynyal. Ezen a két hóhér igen megörült, s ugy kötötték fel őtet, hogy le sem esett, meg sem fult. Mikor már ott hagyták, szépen leszabadult a fiu a fáról; ott sir már a fa alatt, földbe is bujna, csak lehetne, akkor tekint a vörös tengerre, látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya, megint reá kiált: hallod-e fiu, ne is bujj már, csak gyere ide: jobb lesz; megmondottam, hogy igy jársz, most kicsinbe mult, hogy megmaradt életed; ne dicsekedjél velem, mert mind te, mind én elkárhozunk; hanem azt te meg nem állhattad. Eddig szabadon járhattam, amerre akartam, hanem most haza kell menni a magam városába, s az mind addig lesz fekete gyászba huzva, mig te veled ott nem beszélek; az pedig soha sem lesz, mert jóllehet te oda jösz valaha, de meg sem ösmerjük egymást, ha egy tálból, egy pohárból eszel, iszol is velem. Akkor csak elfor­dult tőle a világ szép asszonya és összecsapódott vele a vörös tenger és odalett; a fiu bujdosásnak adta magát.

Megy, mendegél annyira, hogy egyszer talál annyi hangyát, hogy még csak meg sem tudott közöttök mozdulni; csak megállt közöttük: uram, én istenem, mit csináljak ezekkel, belőlök sem egyet agyon ütni, sem eltapodni nem akarok. Ekkor a hangyák királya csak megszólal egyszer hozzája: hallod-e fiu, látom, hogy jó szivvel vagy hozzám és népemhez, látom, hogy sem egyet agyon ütni, sem eltapodni nem akarsz; ne is bántsd, mert még jótét helyébe jót várj; ha megszo­rulsz valaha, csak azt mondd: hangyák királya, add nekem erődet, én is odaadom enyimet, s olyan hangya leszesz, mint én vagyok; és ha ember akarsz lenni, csak azt mondd: hangyák királya, add vissza erőmet, én is visszadom a tiedet; s olyan ember leszesz, mint voltál. Itt a fiu igen megörült, hogy ő jó mesterséget kapott; avval utnak indult, ott hagyta a hangyákat, hogy már avval a mesterséggel akármerre elmehet; annyira megy, mendegél, hogy egyszer megint talál annyi sast, hogy meg sem tud mozdulni közte, csak megáll: ugyan mit csináljak velök, sem egyet agyon ütni, sem eltapodni nem akarok. Itt a sasok királya csak megszólal: hallod-e fiu, látom, hogy jó szivvel vagy népemhez és magamhoz, sem egyet agyon ütni nem akarsz, sem eltapodni; ne is bántsd; jótét helyébe jót várhatsz; ha valaha megszorulsz, csak azt mondd: sasok királya, add ide erődet, én is odaadom enyimet, olyan sas leszesz, mint én vagyok; akár mindig szállva járhatsz; a hol ember akarsz lenni, olyan leszesz, mint voltál. Itten a fiu igen megörült, hogy már két jó mesterséget kapott; már nem fél, akármerre menjen a világba. Avval ott hagyja azokat is; megy, mendegél, talál egy csárdát, a melyben lakott egy öreg ember, tán már kétszáz esztendőt is ért; beköszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám uram! Jól jártál fiu, hogy apádnak vallottál, mert ha ezer lelked van is, itt kellett volna veszned; hanem micsoda járatban vagy? Én bizon abban vagyok, hogy keresem a halak királyát, ha tán hirét vette volna valaha, ujságot mondani felőle. Oh fiu, már én éltem kétszáz esztendőt, hanem a halak királyának soha hirét se hallottam, nemhogy ujságot tudnék felőle mondani. Hanem te hiába is mégy; maradj itten, ugy sincs semmi cselédem. A fiu azt mondja: ha veszni indultam, ha elveszek is, még sem maradok. Itt az öreg ember azt mondja neki: hallod-e, fiu, én jót akarok, károdat nem kivánom, mert itt s itt van száz juhász, annak száz kutyája, olyanok, mint egy borju; egyébfelé nem mehetsz, ha ezer lelked lesz is, el kell veszned. Már mindegy, akár ott veszszek, akár itt; avval csak utnak indul a fiu, ott hagyja az öreget.

Egyszer, a mint megy, megy, mendegél, meglátja juhászok közt a tüzet, csak ugy csillámlik közöttök és a kutyákat: uram, én istenem! mit csináljak? ha igy emberi képben megyek oda, ugy széjjelszaggatnak, hogy a szél sem kap egy szemet poromból; ha hangya leszek: valamelyik rám tapod, ugy is el kell vesznem; ha sas leszek, valamelyik juhász meglát, agyon üt, ugy is el kell vesznem; de akármit ad isten, mindegy: sasok királya! add nekem erődet, én is odaadom enyimet. Mindjárt lett belőle egy sas; avval csak fölkerekedett, szépen oda ereszkedett a juhászok háta mögé; semmiféle állat észre nem vehette. Sasok királya! add vissza erőmet, én is visszadom tiedet; ekkor lett olyan ember, mint azelőtt. Az öreg számadó, ki már három száz esztendőt ért, csak akkor vette észre, mikor oda köszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám! Hozott a szerencse, fiu; ezer volt a szerencséd, hogy ezek a kutyák észre nem vettek. Hogy jöttél ide, micsoda járatban vagy? Én biz, öreg atyám, keresem a halak királyát, ha valaha hirét hallotta volna, vagy tudna felőle valamit mondani. Oh fiu, már éltem három száz esztendőt, de hirét sem hallottam, nem­hogy tudnék neked valamit mondani felőle; hanem te hiába is keresed, maradj meg itt, légy tanyás; egyéb dolgod nem lesz, hanem itt a tanyánál fogsz mindig lenni. Mondja a fiu: már nem bánom, meg is maradok. Itt pedig az a száz juhász a világ szép asszonyának volt a juhászai, és a kit ők őrzöttek százan egy falka juhot, egyéb hasznát nem vette, mint fejtek tőle minden reggel egy zsétár tejet, és abban a tiszta tejben fürdött a világ szép asszonya; és csak olyan volt, mintha vizben mosdott volna, valamig a fiura nem került a sor, hogy neki kellett bevinni a tejet mosdani. És a melyet ő bevitt, mikor benne megmosdott a világ szép asszonya, ugy meggyengült minden teste, mintha másant született volna a világra. Akkor a fiu csak kiment a tanyára, s már beszélt is vele és egyik sem tudta, hogy még valaha ugy összejőnek. Itt más reggel más viszi be a tejet, a világ szép asszonya előtte megmosdik annak, a ki bevitte, ha olyan tej-e az, mint a milyent tegnap vittek; hanem bizon nem olyan volt az. Hallod-e, barátom, mondd meg annak a fiunak, a ki tegnap behozta a tejet, hogy holnap is abból hozzon; igen nehezen várom. Harmadik reggel megint beviszi a tejet a fiu, ott előtte megmosdik a világ szép asszonya benne, akkor megint ugy megujult a teste, mintha másant született volna. Hallod-e, fiu, ne menj ki udvaromból, lakjál itt velem; de a fiunak nem kellett az: hogy ide benn nem maradhat, mert ő tanyás, neki ki kell menni a tanyára. A mint kiballagott, azt mondja a számadónak: ugyan öreg atyám, van-e itt csárda közelében? Hallod-e, fiu, minek? Annak, hogy szeretnék a parasztok közt mulatni és tánczolni. Hallod-e fiu, minek mennél te oda, mikor itthon mindenféle van, mulathatsz és tánczolhatsz eleget. Nem ugy szeretném én; én csak szeretnék a parasztok közt mulatni. Mondja a számadó: ne menj, mert itt hamis emberek vannak, valahol agyon ütnek. De hogy bántanának, ha én nem bántok senkit? No ha ugy van, csak eredj. Akkor a fiu ott hagyta a tanyát estve; pedig nem oda ment, hanem egyenesen be a városba a világ szép asszonyának kapujára, hol be nem mehetett, mert már becsukták. Csak ott gondolkozik, hogyan menjen be; egyszer azt mondja: hangyák királya! add nekem erődet, én is odaadom enyimet. Lett belőle mindjárt hangya; bebujt szépen a kapu alatt, föl a garádicsokon a szoba ajtajára, hol a világ szép asszonya feküdött a legkedvesebb szobaleányával és bemászott a kulcslyukon az ágyra és jól megcsipte a világ szép asszonyát, ki is felsivalkodván nem jól vetetted az ágyat! kiáltja szobaleányának. Akkor gyertyát gyujtottak, nem volt egyéb egy hangyánál. Igy volt másodszor is, harmadszor is, de már ekkor a világ szép asszonya odakapott és a hangyát beszoritotta a markába, és egy butelliába eresztette, és kitette az ablakba. Bezzeg! most akadt meg a hangya. Ha hangya leszek, hát itt kell elveszni ha emberré változom, ugy is megtudják, hogy én voltam. Azonban megviradt az idő. Már akármit ad isten, de kár volna itt hangya képében elveszni: hangyák királya, add vissza erőmet, én is visszaadom a tiedet. Ekkor olyan szép juhászlegény kerekedett ki a butelliából, hogy a világ szép asszonya ott fekvésében mindjárt belé szeretett. Szivemnek szép szerelme! én a tied, te az enyim; ne menj sehová, maradj itt nálam. De a fiunak nem kellett egyéb, csakhogy megszabadulhatott, akkor szónak sem állt, ki egyenesen a tanyára, és mondja az öreg számadónak: öreg atyám, én meg­elégedtem a szolgálattal; most visszamegyek, a honnan jöttem. Hallod-e, fiu, ha kedved nincs, ha magam fia volnál, sem tarthatnálak erővel, azért csak eredj isten hirével. Akkor elindult ő vissza­felé s annyira ment, hogy egyszer oda ért a tenger partjára, a hol a világ szép asszonya kijárt; és látja, hogy a habból a tengerbe olyan garádics változik eleibe, mintha kőből rakták volna; itten gondolta: akármit ad isten, lemegyek én rajta; el is indult és mindaddig ment, mig le nem ért az alsó Indiába, akkor összecsapódott a vörös tenger s ő oda alá maradt; annyira járt már, hogy éhen, szomjan majd elveszett.

Egyszer talál egy kis szép gyümölcsös kertet, hol volt mindenféle gyümölcs és minden fa alatt egy-egy arany nyoszolya. Itt gondolta magában, mivel már nagyon éhes volt: nem bánom, akármit csinálnak velem; fölment egy arany körtefára, jóllakott, akkor lejött és ott sétált az arany nyoszolyák között; az pedig volt a halak királyának az udvara, ki szerencséjére, nem volt oda haza, hanem országát járni. Egyszer látja a fiu, hogy jön a halak királynéja a kertbe a kastélyából. Mihelyt meglátta, térdre esett előtte és ugy panaszolta dolgát: fölséges királyné, mi türés, tagadás, én jóllaktam az arany gyümölcsből, mert nem állhattam az éhséget. Mondja a királyné: arra való az, fiam; ha jóllaktál, ne félj, nem lesz semmi bajod; akkor megfogta a fiu karját és fölvezette a szobájába, ott ujra inni, enni adott neki. A fiu, a mint jóllakott, lefeküdt; egyszer jön a halak királya estve nyolcz órakor, s mihelyt bement az ajtóig mondja feleségének: idegent érzek. Mi volna, nincs itt semmi. Már ne is tagadd, csak hozd elő, jobb lesz. Mi türés, tagadás, egy idegen országi gyerek akadott ide, enni és inni adtam neki. Akkor mondja a király: hozz nekünk is, vacsoráljunk. Mikor asztal mellé ülnek, mondja a király: hallod-e, fiu, gyere hozzánk; vacsorálj velünk. Köszönöm, fölséges király, már nekem elég volt. No, csak gyere, a mennyi kell egyél, igyál. A fiu fölkelt és oda ült az asztalhoz, evett, ivott, aztán megint lefeküdt. Itten a király és felesége hozzá fognak a kártyához pénzre játszani. Ekkor mondja a király: fiu! gyere velünk játszani. Dehogy megyek fölséges király! mikor most is az elől bujdosok. Erre nem szól a király semmit, hanem hivja másodszor is, harmadszor is; a fiu mindig azt feleli. A király tehát meg­kérdezi, hogy mi dolog lehet az, hogy az elől bujdosna. Itt a fiu elbeszéli az ő esetének minden történetét az öreg boltosról, a ki nekik keresztapjok volt, és a kártyajátékról, melyet a hugával tett; hogy azt megátkozta, és ugy elveszett, hogy senki nem tud felőle semmit; és oda van, most is őt keresem. Itt a halak királynéja összecsapta mindjárt kezét, elszaladt a más udvarba, a halak királyának öcscséhez, kinek felesége volt a legény huga. Fölséges princzeszné! itt van a maga bátyja. Itten a leány mindjárt térdre esett és nem mehetett a bátyjához, hanem a királyné a fiut karon fogva vitte hugához; itt a mint megismerték egymást, ugy siránkoztak, hogy majd megszakadt a szivök.

Itt vannak együtt egy kevés ideig; egyszer azt mondja hugának a fiu: hallod-e édes hugom, mondd meg az uradnak, hogy jőjön el, nézze meg a mi országunkat, mert ha nem jön, ugy is elviszlek tégedet. Akkor mindjárt megraktak tizenkét társzekeret aranynyal, ezüsttel, s elindultak haza felé hárman, de mikor haza értek, az atya és anya olyan öreg volt már, hogy ki sem birtak menni a házból, és öreg volt a boltos is már feleségestől. Mikor az atyja házához mentek, beköszön a fiu: jó estvét, öreg atyám uram! Hozta a szerencse fölséges királyfit; hogy volnék én magának apja? Ugyan öreg atyám, nem adhatna szállást nekünk hármunknak az éjtszaka? Szivesen adnék, de az én házam nem arra való. Hej, öreg atyám, meghálunk mi a pitvarban is. Beszálltak ők hárman és ott virradtak fel a pitvarban. Itt reggel bemegyen öreg atyjához: ugyan öreg atyám, mit kiván a szállásért? Mit kivánnék a fölséges királyfitól! én nem kivánok semmit. Öreg atyám, nem akarom azt hiába hagyni. Akkor hat társzekér aranyat és ezüstöt leraktak a pitvarába; és második estve elmentek az öreg boltoshoz. Jó estvét, öreg boltos atyám! Hozta a szerencse fölséges királyfit. Adhat-e szállást az éjszakára? Szivesen, királyfi, mert nekem is jól esett néhánykor, mikor én kereskedtem. Itt már a boltos jó vacsorát adott nekik, ágyat is jót; ott virradtak fel. Reggel mondja a fiu a boltosnak: mit kiván a szállásadásért? Mit kivánnék fölséges királyfitól! Semmit. De nem veszem én hiába. Ugy két társzekér aranyat és ezüstöt leraktak a boltos házába és maradott maguknak négy szekérrel; kiindultak a városból és menvén egy darabig, az ur isten koldus ruhában eleikbe került, s az ut mellett, a merre ők mentek, ott kérege­tett, mint a koldus szokott; ők csak marokkal hányták a pénzt, hogy az öreg föl sem győzte szedni. Másodszor, harmadszor is eleikbe került és mindig annyit leszórtak, hogy nem győzte fölszedni az öreg koldus, ki maga az ur isten volt, és azt mondja nekik: mit kivánnának az ur istentől, ha valamit tudnék segiteni. Mondja a fiu: én nem kivánnék egyebet: van nekem egy öreg apám, öreg anyám, és egy öreg boltos, feleségestől, csak azok mind a négyen olyan fiatalok lennének, mikorra oda érünk, mint mi. Ekkor csak elveszett előlök a koldus és ők vissza­for­dultak. Mikor haza értek, a négy öreg olyan fiatal lett, mint ők hárman. Akkor elbeszélte atyjá­nak, hogy hol járt, hogy ő volt az, de nem akarta magát kimutatni, igy ezek után a leány a halak királyának öcscsével megesküdött és együtt éltek örömek között.