2012. június 4., hétfő

196. mese


Az aranyhajú hercegkisasszony (Szavak száma: 2839)
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt is, nem is, de csak mégis meg kellett annak esni, volt egy fiatal herceg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül nem hallott még olyat. A homlokán nap volt, a mellén hold, a két orcáján meg két gyönyörű csillag, a szép aranyhaja a sarkát érte, ha ki volt bontva, mikor járkált, aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, aranykönyű hullott a szeméből.
A herceg sokszor órahosszát elgyönyörködött benne, hogy milyen szép; ebből aztán az lett, hogy addig-addig gyönyörködött, míg bele nem szeretett. Márpedig hiába szeretett bele, mert testvér testvért csakugyan nem vehet el, így hát a herceg azt gondolta ki, hogy lefestette magának egy nagy táblára, azt a nyakába akasztotta, elindult, hogy addig megy, míg egy olyan szép leányra nem akad, akkor aztán azt elveszi feleségül, de míg nem talál, mindig bujdosik.
Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi városba. Nagyon el volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot, arra leült pihenni. Az a palota pedig a királyé volt, akkor is ott nézett ki a király az ablakon, meglátta a szép képpel a herceget, azt gondolta, valami képáruló, gondolta, hogy megveszi tőle, leküldte érte az inasát, felhívatta. Felment a herceg; a király kérdezte tőle, hogy miféle kép az. A herceg elbeszélte, hogy az az ő testvérje, hogy most azért vándorol, hogy annak párját találjon, de még eddig bizon hiába volt minden fáradozása.
A király - aki még maga is csak legény volt -, amint meghallotta, hogy van olyan élő teremt­mény az ég alatt, mint az a kép, mindjárt elhatározta, hogy ő azt veszi el, akár törik, akár szakad, ha fél országába kerül is. Meg is mondta a hercegnek is, hogy mit határozott magában, kérte mennyre-földre, hogy ne menjen most tovább, vezesse vissza őt a maga országába, azután majd elmehet - nem bánja - feleséget keresni. Hajlott a herceg a jó szóra, visszament a királlyal. Mikor a palotájához értek, akkor is ott sétált a gyönyörű kisasszony a kertben, az aranyfolyosó mindenütt folyt utána, amerre járt. A király, amint meglátta, még jobban bele­szeretett, odament hozzá, elmondta neki, hogy mi járatban van, elmondta, hogy még akkor megszerette, mikor csak festve látta. A hercegkisasszony is nagyon megszerette a szép királyfit, mert az is olyan szép volt, hogy ritkította párját, rá is állott az ajánlatra, mindjárt gyűrűt váltottak; azután még egy darabig együtt mulattak, akkor a király elbúcsúzott, elment; marasztalta ugyan a herceg is, a kisasszony meg még jobban, de ő azt mondta, hogy már csak elmegy, elkészül a lakodalomra, meg násznépet is hoz: “Mert úgy már csak mégse esküdhetünk össze, mint két sátoros cigány, hogy lakodalmunk sem legyen.”
Elment hát a király haza, megtette a nagy készületeket a lakodalomra. Volt neki egy vén bo­szor­kány édesanyja, akiről mind a világ azt tartotta, hogy minden éjjel a Szent Gellért he­gyé­re jár, de el is lehetett hinni, mert olyan vén volt, hogy tán a Mátra talyicskázását is meg­érte, amellett álnok, istentelen volt még a fiához is. Ez a gonosz vénasszony mikor meghallotta, hogy a fia megházasodott, nagyon megharagudott érte, mert volt neki egy szobaleánya, aki tudott rá valamit, annak ígérte meg, hogy ha el nem árulja, elveteti fiával. Most hát azon ijedt meg nagyon, hogy a szobaleány megharagszik, besúgja a gonoszságát, akkor pedig vége neki, hanem mégis lekenyerezte a leányt, hogy ne szóljon senkinek, majd fordít ő egyet a dolgon.
Mikor aztán menni akart a fia a menyasszonyáért, mondta neki, hogy ő is elmegy, majd a maga hintójában hozza haza. A király meg megköszönte neki, hogy öreg létére az ő kedvéért olyan nagy útra szánja a fejét, hej, pedig ha tudta volna, hogy mi szándékkal indul el az anyja, majd másképp köszönte volna meg!
Elindultak hát szép békességben, el is értek a herceg országába, ott a fiatal pár megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra szólott. A királynak olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni; a feleségét úgy szerette, hogy még a helyét is megfújta, ahová leült.
Mikor vége volt a lakodalomnak, elindultak hazafelé. A menyasszony a vén királyné hintójá­ban ült a vén királynéval meg a szobaleányával, a herceg, a király és a többi lakodalmas legények pedig a hintó körül lovagoltak. Mikor már jó messze haladtak, egyszer visszakiáltott a király a feleségének:
- Jól betakarózz, kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
Hallotta a szép menyasszony, hogy mondott valamit az ura, de nem értette, hogy mit. Kérdezi az anyósától:
- Mit mondott az uram?
- Azt, hogy vágjuk le a hajadat tőből.
Kért, könyörgött szegény, hogy ne tosszák meg attól a szép hajától sírt, hogy csak úgy peregtek le az aranykönyűk az arcán, de nem használt semmi a vén gonosz királynénak, bizony levágta az.
Megint mentek egy darabig, megint eszébe jutott a királynak, hogy a felesége vajon nem hűl-e meg.
Megint visszakiáltott:
- Jól betakarózz, kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
Megint nem értette a menyasszony, megint megkérdezte a napától:
- Hát most mit mondott az uram?
- Azt mondta, hogy vágjuk le a két kezed könyökig.
Sírt-rítt a szegény hercegkisasszony, könyörgött, hogy ne tegyék nyomorékká, de nem használt semmit; levágták mind a két karját.
Megint mentek egy darabig; a király elkezdett beszélgetni az országos dolgokról, abba nagyon belemerült, nem akarta félbehagyni, hogy a feleségéhez menjen, hej, pedig ha csak sejtette volna is, hogy milyen kegyetlenséget visznek rajta végbe, odament volna, ha az egész országa égett volna is. De így megint csak messziről kiáltott vissza:
- Jól betakarózz, kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
Megint nem értette a menyasszony, megint a napától kérdezte:
- Hát most mit mondott az a kegyetlen ember?
- Azt, hogy ássuk ki mind a két szemed!
Már nem is tudta magát védelmezni, nem volt keze, csak könyörgött, hogy ne fosszák meg a szeme világától is, olyan szépen rimánkodott, hogy még a pogány is megszánta volna, csak az a pogánynál is pogányabb vénasszony nem szánta meg, nem sajnálkozott rajta, kiásatta mind a két szemét.
Míg a szemét ki nem ásták, legalább sírhatott a boldogtalan menyasszony, sírt is annyit, hogy a hintó aljából marokkal lehetett szedni az aranygyöngyöt, de hogy a szemét kiásták, még csak az se volt, amivel sírjon, csak jajgatott nagy keservesen, hogy más embernek a szíve szakadt volna meg rajta, de az a vén boszorkány tán még örült neki.
Egyszer, mikor egy nagy folyóvízen, egy hídon mentek keresztül, megint hátraszólt a király:
- Jól betakarózz, kincsem, szívemnek fele, magadra vigyázz, meg ne fázz, mindjárt otthon leszünk már!
Megint nem értette, megint megkérdezte a napától:
- Hát most mit mondhatott még a király?
- Azt mondta, hogy lökjünk bele ebbe a vízbe.
A boldogtalan menyasszony még megörült neki, hiszen minek is már annak az élet, aki vak is, béna is, még koldulni se tud már az olyan! Csak azon könyörgött még, hogy azt engedjék meg, hogy a bátyjától búcsúzhasson el, de azt se engedték meg, hanem irgalom nélkül belelökték a vízbe, ahol legmélyebb volt.
Akkor a vén égetnivaló a levágott aranyhajat felrakta a szobaleány fejére, mintha azé volna, a hercegkisasszony ruháját arra húzta rá, a szép gyöngyöket, karpereceket a karjára biggyesz­tette, de hiába, rárakhatta volna arra a világ minden aranyát, ezüstjét, mégiscsak csúnya maradt volna az.
Mikor hazaértek, lepattant a király a lováról, szaladt, hogy a feleségét levegye a hintóból, hát amint meglátta, hogy mint megcsúnyult, hogy csak a ruhája olyan, mint eddig volt, mintha csak pofon vágták volna, úgy eloldalgott onnan. Leszállott aztán a menyasszony, megindult a palota felé, hát nem folyt utána aranyfolyosó, nincs is nap a homlokán, hold a mellén, két csillag a két orcáján, hisz csak olyan ez, mint más közönséges asszony, még azok közt is a csúnyák közül való. A herceg hiába mondta, hogy az nem az ő testvére, hogy a beszédje se olyan, hiába fogta kérdőre a vén királynét is, még neki állott feljebb, hogy hogy meri őt vádolni! A király meg se hallott, se látott, mert hiába, csak úgy van az, akit az Isten meg akar verni, az eszét veszi el; az is vak volt-süket volt, mert nem hallgatott a herceg beszédjére, nem látta meg, hogy az nem az ő menyasszonya, nem gondolta meg, hogy fonnyadt kórót is lehet a szép virág helyére, szép pohárba tenni, csúnya szolgálóra is rá lehet a szép menyasszony ruháját adni. Itt hiába beszélt a herceg, megfogták, megláncolták, levetették egy sötét tömlöc fenekére, kígyók-békák közé hadd rothadjon ott, hadd egyék meg a csúszó-mászó férgek, amiért a királyt úgy rá merte szedni.
Örült a vén királyné, mikor a herceget elhurcolták, mert így nem félhetett, hogy kitudódjon a gonoszsága. “A fiam meg - gondolta magában - majd csak hozzátörődik a feleségéhez, sohase tudja meg, hogy ez volt a szobaleány.” Hej, pedig a királynak nem kellett az új feleség, se testének, se lelkének, vele élt ugyan, mert hitet mondott rá, azt pedig nem akarta megszegni, de azért nem volt felesége, mert soha meg nem csókolta, soha hozzá nem nyúlt, éjszaka is mindig kettőjök közé fektette a kardját.
A nyomorékká lett hercegkisasszonyt pedig vitte a víz szép csendesen lefelé. Egy öreg halász éppen ottan körül halászgatott, egyszer érzi, hogy valami nagyot ránt a hálóján, megörült neki, hogy valami nagy hal akadt bele, húzza ki sebesen, hát egy emberformát lát benne, de vakon is, bénán is. Jószívű ember volt az öreg halász, megszánta a szegény szerencsétlent, kihúzta a vízből, hazavitte a kunyhójába, vetett neki fűből jó puha ágyat, addig élesztgette mindenféle módon, míg lassankint életre jött, de még azután is soká beszélt félre, sírt, jajgatott, könyörgött álmában a vén királynénak: “Jaj, ne vágják le a karom... Ne szúrják ki a szemem... Ártatlan vagyok én, nem tettem én semmi rosszat!” Az öreg halász tán maga se tudta volna meg­mondani, hogy mikor sírt utoljára, de már erre úgy zokogott, mint a gyermek, biztatta a hercegkisasszonyt, hogy ne féljen, nem bántja senki; addig-addig biztatgatta, míg utoljára eszére jött. Tudakolta, hogy hol van, az öreg halász megmondta neki, megígérte, hogy ezután ő lesz az ő ápolója; a kisasszony elbeszélte az egész élete történetét, hogy ismerte meg a király, hogy indultak útnak, hogy tették nyomorékká, hogy vetették a vízbe, mindent, mindent, ami csak vele történt. Az öreg halász még jobban megsajnálta, megígérte neki, hogy ha meggyógyul, hazaviszi a hazájába.
Ettől fogva aztán szorgalmasan ápolgatta a halász, éjjel-nappal mindig mellette volt, de gyógyult is a hercegkisasszony szemlátomást, napról napra mindig jobban lett. Már a haja is megnőtt jó nagyra, csak a keze és a szeme nem gyógyult, hanem bízott a jóistenben, hogy majd csak meggyógyítja azt is.
Egyszer beküldte az öreg halászt abba a városba - mert közel volt hozzájok -, ahol a király lakott; hogy tudja meg, megházasodott-e a király, és hogy mi történt a bátyjával, mert ő nem is gondolta, hogy a vén királyné gonoszsága volt az, nem pedig a királyé. Elment az öreg halász, megtudott mindent, ami történt. Hazament nagy búsan, elbeszélte, hogy miket hallott, elmondta azt is, hogy a bátyja most is a tömlöcben kínlódik.
Elszomorodott nagyon a hercegkisasszony, sajnálta a bátyját, hogy ártatlanul szenved, de az öreg halász bíztatta, hogy majd jóra fordul ez még, majd kiderít még az Isten mindent.
Egyszer érezte a hercegkisasszony, hogy mozog valami a fejében, mondja az öreg halásznak, hogy keressen benne, régen nem füsülködött már. Nézi a halász a fejét, hát talál négy kis aranybogárkát, megörült neki, megfogta, kérdezte, hogy mit csináljon vele. A herceg­kisasszony mondta neki, hogy vigye be a városba a királynéhoz, mutassa meg neki, de ha meg akarja venni, semmiért másért oda ne adja, csak két kezet kérjen érte, ha nem tudnak adni, hozza vissza. Bement a halász a városba, elment a királyi palotába, felvezettette magát az öreg királynéhoz, megmutatta neki a bogarakat, kínálta, hogy vegye meg.
- Hát mennyiért adná kend? - kérdi a királyné.
- Pénzért semennyiért, felséges királyasszony, hanem két asszonyi kézért odaadom, azt kerítsen felséged.
Megharagudott a vén királyné, hogy mi bolond beszéd az. Hol vegyen ő két asszonyi kezet? Magáét csak nem vághatja le! Már majd kihajíttatta a halászt, hanem éppen akkort ment be a fiatal királyné. Ez, amint megtudta, hogy miről van szó, mindjárt eszébe jutott, hogy a hercegkisasszony két levágott keze ott hányódik vetődik a kamrában a lom közt; mindjárt szaladt érte, megkereste, odaadta a halásznak.
Megörült neki az öreg halász, szaladt vele, amint csak bírt, haza; otthon a hercegkisasszony még jobban megörült, mindjárt a maga helyére illesztették mind a két kezet, megkenték valami forrasztó fűvel, úgy odaragadt, mintha sohase lett volna levágva.
Már a haja régen megnőtt neki, most már keze is volt, csak még a szem hibázott. Mióta a keze meggyógyult, már sokkal jobban volt dolga, megmosdott, megfürdött, a gyönyörű aranyhaját megfüsülte, befonta, ezzel eltöltötte az időt. Egyszer, mikor füsülködött, talált megint a fejében hat kis aranybogarat. Megint beküldte a halásztól a királynénak, de megmondta neki, hogy oda ne adja egyébért, csak két szemért, akármit ígérnek érte mást. Bement a halász a királyi udvarba, felment a vén királynéhoz, hogy megint hozott hat kis aranybogarat, ha megvennék.
- Hát hogy adod? - kérdezi a királyné.
- Pénzért semennyiért, felséges királyasszony, hanem két szemért, azt kerítsen felséged.
Rákiáltott a vén királyné:
- Tán megbolondultál, hogy mindig olyanokat kérsz, két kezet, két szemet! Másszor ha idejössz, ebrúdon vettetlek ki.
Megijedt az öreg halász, el akart menni, de éppen az ajtóban találkozott a fiatal királynéval, mindjárt megismerte a királyné.
- Mit hoztál, öreg, tán megint bogarat?
- Azt biz én, felséges királyné, de amiért adnám, nem ad érte a felséges királyné, mert nem adom másért, csak két szemért.
Mindjárt eszébe jutott a királynénak a hercegkisasszony két kiásott szeme, tudta, hogy annak meg kell lenni valahol a háznál, mindjárt el is indult keresni, s csakugyan meg is találta a ládafiában. Vitte be nagy örömmel, odaadta az öreg halásznak, mikor aztán elment, mondta nagy nevetve a napának, hogy milyen jól jártak ezzel a bolond emberrel, hogy mindig olyan hasznavehetetlen dolgokat kér a kis aranybogarakért, nem pedig valami drágaságot.
Az öreg halász pedig a két szemmel szaladt hazafelé, mintha kergették volna; amint hazaért, megkente mind a két szemet forrasztó fűvel, beleillesztette a helyére, úgy odaragadt, mintha sohase lett volna kivéve, csak úgy látott vele a hercegkisasszony.
Ettől fogva még szebb lett, mint azelőtt volt; gyakran kijárt a folyó partjára sétálni, amerre járt, mindenütt aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, aranykönyű hullott a szeméből; a nap a homlokán, a hold a mellén, a két csillag a két orcáján, még szebben ragyogott, mint azelőtt.
De hiába volt meg a régi szépség, csak nem tudott annak a hercegkisasszony örülni, ha eszébe jutott, hogy a bátyja ártatlanul szenved, a gyilkosokkal, gyújtogatókkal egy tömlöcbe zárva. Egyszer eszébe jutott, hogy meg kellene neki látogatni, legalább ha tudná, hogy ő él, mindjárt enyhülne a szenvedése, kevesebb bánat feküdne eggyel a lelkén. Megkérte hát az öreg halászt, hogy vezesse el őt ahhoz a tömlöchöz, ahol a bátyja van, a halász szívesen megtette, elvezette. Amint ott járkáltak a tömlöc ablaka körül, lenézett a király a palotájából, hát látja, hogy éppen olyan leány álldogál ott, mint amilyet elvett; a homlokán nap van, a mellén hold, a két orcáján két gyönyörű csillag, ha megy valamerre, aranyfolyosó foly utána; mindjárt szalad le a király hozzá, hogy megtudja, vajon ki lehet, mert neki is éppen ilyen jegyese volt.
Amint meglátta a szép hercegkisasszony, hogy megy a király feléje, megijedt nagyon, futásnak eredt, mert azt gondolta, hogy megint olyan kegyetlenséget akar rajta elkövetni, de a király elkezdett neki könyörögni:
- Várj meg, szívem szép szerelme, ne szaladj tőlem, csak egy szóra, csak egy szempillantásra várj meg, azután ha nem szeretsz, nem bánom, ha itthagysz is, csak egy szót szólhassak hozzád, csak egyszer tekinthessek a két szép szemed közé!
Olyan szépen beszélt a király, hogy hitt neki a hercegkisasszony, megvárta. A király megölelte, megcsókolta.
- Valld meg, szívem szép szerelme, hogy te az én menyasszonyom voltál, mert akárhogy, mint szakított el az Isten tőlem, ismerlek, te nem lehetsz más.
Jól is, rosszul is esett ez a beszéd a hercegkisasszonynak, jól azért, mert szerette a királyt még akkor is, rosszul pedig azért, mert azt gondolta, hogy csak tetteti magát. Szemére vetette neki a nagy kegyetlenséget, amit rajta végbevitetett, a király csak elbámult, kérdte, hogy miféle kegyetlenséget követtek el rajta. A hercegkisasszony eleinte el se akarta beszélni, hogy csak ne tettesse magát, hiszen ő parancsolt mindent, de a király esküdött mennyre-földre, hogy ő nem tud semmiről semmit, hát csak elbeszélte, ami vele történt.
A király, mikor meghallotta, térdre esett, úgy kérte, hogy engedjen meg neki, hogy ő az egész­ről semmit se tudott, ő ártatlan, de majd megtorolja a kegyetlenséget. A herceg­kisasszonyt felemelte a földről, összevissza ölelkeztek, csókolóztak, a herceget mindjárt felhozták a tömlöcből, úgy mentek együtt be a palotába.
A vén királynét meg a szobaleányt befenekeltette a király egy tízakós hordóba, felvitette egy magas hegyre, onnan legördíttette, hogy mire leértek, a csontjuk is összetört.
Az öreg halászt magukhoz vették, holtig úri módon tartották. Azután nagy lakodalmat csaptak, a királynét megkoronázták, csudájára járt az egész világ, olyan szép volt.
Lakodalom után a herceg búcsút vett tőlük, hiába marasztották, elment, hogy most már addig megy, míg olyan szép leányt nem talál, mint a testvére, ha pedig nem talál, kibujdosik a világból is.
A király pedig szép feleségével máig is boldogul él, ha meg nem halt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése