129. mese

A mészáros legény (Szavak száma: 1274)

Volt egyszer a világon egy vándorló mészáros-legény. A mint mén mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőben elestveledett; sötét volt, hogy szinte harapni lehetett volna; orditottak a fenevadak, hogy szinte rengett bele az erdő.

Itt az egyszeri mészáros-legény azon tünődött, hogy hol hajtsa le a fejét az éjszakai nyugoda­lomra, mikor se egy hajlék, se egy korcsmára nem akadt. A mint mén mendegél, hát messziről látja, hogy valahol ott az erdőben tűz ég. A mészáros-legény azt gondolta, hogy az valami pásztor-tűz, azért feléje irányozta a lépteit; de útközben más gondolatra tért, gondolván magá­ban, hátha ott zsiványok tüzelnek: azért egy másik utra csapott át.

Csak mén, csak mendegél, hát egyszer ujra előtte ég a tűz. Itt a mészáros-legény nem tudta a dolgot mire vélni, azért ujra másik utra csapott át.

Csak mén, csak mendegél, egyszer harmadszor is előtte égett a tűz. Kapja a lelkét mit mit nem cselekedett, visszafordult, majd hol az egyik, hol a másik oldalra tért által, de a tűz mindig előtte égett.

Mit volt mit tenni a mészáros-legénynek, látta, hogy nincsen szabadulás, neki ment egyenesen a lángos-lobogós tűznek. Hogy odaért, hát látja, hogy ott egy vén asszony szitja a tüzet s ugyancsak sütkérezik nála.

- Adjon isten jó estvét, édes öreganyám!

- Fogadj isten, mészáros-legény, hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár se jár?

- Mi türés tagadás, édes anyám, biz én fedél alá szeretnék jutni, hogyha befogadna kigyelmed.

- Édes fiam, én szivesen adok szállást, hanem azt előre megmondom, hogy az én szobámban minden istenadta éjszaka, ugy 12 óra után ördögök járnak, kik mindenkit, a ki csak abban a szobában hál, minden irgalom és kegyelem nélkül, diribról darabra, izzé-porrá tépnek.

- Ej, édes öreganyám nem félek én az ördögöktől; mert volt már velük dolgom: azért csak vezessen be abba szobába, majd elűzöm én őket, hisz ez a mesterségem!

S ezzel a vénasszony a mészáros-legényt bevezette a mondott szobába, ágyat vetett neki s aztán szerencsés jó éjszakát kivánván, magára hagyta a vendéget. Itt a mészáros-legény, hogy magára maradt: az ajtót ablakot jól becsinálta, lánczczal erősen bekötözte, majd a csizmája szárából kihúzott egy nagy kést, azt az asztalra tette, bunkós botját a feje mellé az ágyhoz támasztotta s aztán minden ruhástól együtt ledőlt az ágyba, de álom sehogyse jött a szemére. Az asztalon ott égett a gyertya, az ajtó küszöbjén pedig ott feküdt a mészáros-legény szamár-nagyságu két kutyája.

Itt eljön a tiz óra, el a tizenegy, el a tizenkettő is, ép éjfél volt s ekkor iszonyu csörömpölés, csattogás és zúgás hallatszott a padláson, mintha ezer meg ezer lánczot keresztülkasul húz­gál­tak volna. A két szelindek szükölt s csunyául vonitott, mintha valakinek a halálát előre érezték volna, a mészáros-legényben pedig a vér is megfagyott; félt, reszketett, elkékült, elsáppadt. Itt a zúgás, csörömpölés és csattogás mindinkább közelebb-közelebb jött A két szelindek vonitott keservesen s ugyancsak kaparták az ajtót, hogy ereszsze be őket is a gazdájuk; de biz az most aranyért se mozdult volna a helyéről. Végre a kutyavonitás is többé nem hallatszott; mert valaki azokat diribról-darabra tépte s az ablakon mind behajigálta abba a szobába, hol a mészáros-legény feküdt.

S ekkor ugyancsak ripeg-ropog az ajtó, szakad a láncz, elalszik a gyertya, sötét lesz, hogy szinte harapni lehetett volna s betörik az ajtót. A mészáros-legény egyszerre talpon volt, kezébe kapta a fütyköst s várta, hogy mi lesz már ebből.

Itt az ajtón magátul bejön egy láda, a ládából kinyúlik egy bot, a botnak a végén pedig egy vörös sipka volt s neki egyenesen a mészáros-legénynek.

Ez sem rest, félre ugrik s a fütykössel leütötte a vörös sipkát a bot végéről, mely ugy az ágy alá esett be.

Az ördögnek minden ereje ebben a vörös sipkában állott. S mig ezért az ördög bebújt az ágy alá, addig a mészáros-legény kiugrott a szobából s az ajtó előtt egy keresztet vont. Ezért az ördög nem mehetett utána, de a kakas is megszólalt, biz ő kigyelmét, mintha nemis lett volna, hazaparancsolták.

A mészáros-legény aztán meghuzta magát az ajtószegben s várta, hogy mi lesz már ebből.

A konyhában ott égett a nagy rakás tűz egy irdatlan üst alatt, melyben olvasztott forró szurok zubogott.

Egy szép kis leány sirdogált ott a tűz mellett, ki néha-néha egy-egy darab fát tett a tűzre.

A mészáros-legény megszánta a kis leányt s azt kérdi tőle:

- Mit sirsz, mit risz, szép kis leány, olyan keservesen?

- Hogyne sirnék, hogyne rinék, mikor ily zsenge koromban csúf halállal kell kimulnom, csak azért, hogy im boszorkány nem akarok lenni; mert ebbe a forró szurokba, mikor legjobban zubog, elevenen, minden ruhástul együtt dob be ez a kutyának való boszorkány.

- No kis leány, ne félj semmit, biztatta a mészáros-legény, még én is itt vagyok ám, ne sirj s ne rij; mert én el nem hagylak; hanem légy csendesen mindaddig, mig a boszorkány ki nem jön s bele nem akar dobni. Majd én ekkor az ajtószegből izibe előugrom, te csak a fedőt vedd le s a vén banyát belevetem a forró szurokba.

No jól van, a mészáros-legény visszaállott az ajtószegbe, a kis leány pedig a tűz körül forgo­lódott.

Itt egyszer nyilik az ajtó s kijön rajta a vénasszony, három rét görnyedve a botjára támasz­kodva, s oda tipegetett a tűzhöz.

- No, zubog-e már a szurok, te kis k...a? kérdé a boszorkány.

- Zubog, felelt a leány.

- Még egyszer kérdem, mert most még nem késő, akarsz-e boszorkány lenni, akarsz-e a gonosz­nak szolgálni?

- Nem akarok.

- Még egyszer kérdem, kis k...a, mert még most nem késő, akarsz-e boszorkány lenni akarsz-e az ördögnek szolgálni?

- Nem akarok.

- Még egyszer és utoljára kérdem, mert még most se késő, akarsz-e boszorkány lenni, akarsz-e az ördögnek szolgálni?

- Nem akarok.

- No hát légy igy is az ördögé.

S ezzel a boszorkány meg akarta fogni a kis leányt, de az elsikoltván magát, félre ugrott.

Ej, a mészáros-legény sem rest, hirtelen odaszökik, megragadja a vénasszonyt s hamarább a kimondott szónál felkapta a levegőbe s beledobta az üstbe. S aztán egy nagy vasrúddal le­nyomta a forró szurok közé.

A boszorkány azonnal szörnyet halt; de a nyelve kiütötte magát a rézüstön s elkezdte csúfolni a mészáros-legényt.

Ez sem rest, beszalad a nagy késért, hogy majd levágja; de bár a kés olyan éles volt, mint a beretva, nem fogta el a vénasszony nyelvét, hanem kitöredezett az éle; de nemis csoda! mert a vénasszony nyelve, olyan igaz, mintha saját két szemük világával látták volna kigyelmetek, szőrös volt.

Most mi tevő legyen a mészáros-legény, a szőrös nyelv nem hallgatott, hanem egyre handri­kált, egyre öltögette magát s egyre csúfolódott: elkezdte a bunkós bottal ütni-verni. De ez se használt semmit, mert a szőrös nyelv annál jobban öltögette ki magát, annál jobban csúfoló­dott.

Itt megharagszik a mészáros-legény, elkapja a nyelvet, tövestül együtt kiszakasztotta és bele­vetette az izzó tűz közé; de a nyelv itt se égett el, hanem a lobogós láng közül kiőtögette magát s mindegyre csúfolta a mészáros-legényt.

Most még jobban megharagszik a mészáros-legény, a szőrös nyelvet kivette a tűz közül, ledobta a földre s a keze ügyében levő fejszefokkal ugyancsak hozzálátott, s ezzel kellett neki agyonverni.

Aztán a kis leány elvezette a mészáros-legényt a pinczébe, hol káddal állt az arany meg az ezüst élire verve. Itt aztán kettecskén kihordták a temérdek kincset a pinczéből s az erdőben egy bizonyos helyre lerakták.

Mikor ezzel is készen voltak, a mészároslegény a vörös kakast felültette a boszorkánytanyára s az porrá égett.

Aztán azt mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól, s ezzel megölelték, megcsókolták egymást.

A sok pénzt bevitették a városba szekéren, melyből házat, szőlőt, pinczét s földet vettek; de még ekkor is jutott is, maradt is, s holtuk napjáig se tudták elkölteni.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.