A három kalmárfi
(Szavak száma: 5794)
Volt a világon egy
igen gazdag kalmár s ennek három fia. Hogy im gazdag volt az ember, hogy im egy
pár zsák pénzért nem igen ment a szomszédba: két idősb fiát - mert a harmadik
még csak 7 esztendős volt - mindenféle tudományokra, hadi vitézségekre
kitanittatta.
Itt lelkem
teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egy
éjszaka mind a három fiu álmot látott.
Reggelre kelve a
fölöstökömnél, mikor mindnyájan együtt voltak, csak elkezdi a legnagyobb:
- Ejnye, uram-atyám,
be különös álmot láttam!
- Mit, édes fiam?
kérdé a kalmár.
- Hát, itt la, az
öcsémmel elmentünk ország-világszerte a dicsőség pálmáját keresni s megtaláltuk
azt a zöld király birodalmában. A zöld királynak volt három szép eladó leánya.
Egyik szebb volt mint a másik, de nekem még is legjobban tetszett a legnagyobb.
Itt a zöld király országszerte kihirdette, hogy az egész föld kerekségéről
gyűljenek össze a hirneves vitézek s a ki egy sudar fenyőfa szál tetején levő
bagolyfiut sziven tud lőni, annak adja feleségül legidősb leányát. A vitézek
közt én is jelen voltam s nekem szolgált a szerencse legjobban, mert én lőttem
sziven a bagolyfit s enyém lett a királykisasszony egy herczegséggel együtt. Én
ezt álmodtam.
- Ez szép álom volt.
Hát te fiam, szólt a kalmár a középső fiához, mit álmodtál?
- Én is azt álmodtam,
a mit a bátyám, csak azzal a kis különbséggel, hogy nekem a királykisasszonyok
közül legjobban tetszett a középső, kinek a kezét s vele együtt egy
herczegséget nyertem el; mert második próbául azt vetette föl a zöld király,
hogy középső leánya kezét annak adja, ki legmesszebb tud hajitani parittyából,
az pedig én voltam.
- Ez is szép álom
volt. Hát te kis fiam, kérdé a kalmár legkisebb fiát, mit álmodtál?
- Én is azt álmodtam
a mit a két bátyám, csak azzal a kis különbséggel, hogy én a legkisebb leány
kezét - a ki most még csak öt esztendős - nyertem el az egész királysággal
együtt. Hogy mi uton és módon, azt most nem mondom meg.
- Ez is szép álom
volt, válaszolt a kalmár.
- De nem azt mondom
én atyámuram, vette át a szót a legidősb fiú, hanem azt, hogy csináltass a számunkra,
már mint az én és az öcsém számára - téged itthon hagyunk, már mint a legkisebbet,
mert te még csak gyermek vagy - mondom csináltass a mi számunkra herczegi
ruhát, végy alánk drága paripákat, oldalunkra görbe kardot, mert mi elmegyünk a
zöld király birodalmába szerencsét próbálni; mert mához egy esztendőre lesz a
viadal napja s nekem pedig tovább nincs itthon maradásom.
- Nekem sincs,
erősité a középső.
- Teljék szivetek
kivánsága, édes fiaim, szólt a kalmár, menjetek el a dicsőség pálmájáért, lesz
czifra köntös, tüzes paripa és éles kard, csakhogy aztán szégyent és bút ne
hozzatok vén apátok fejére.
Mit volt mit tenni a
gazdag kalmárnak, az országban a legjobb két paripát, a legczifrább köntöst és
a legélesebb kardot megvette s átadta a fiainak, kik aztán emigy felkészülve,
elindultak ország-világszerte a zöld király rezidencziája felkeresésére.
Mentek mendegéltek
aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az
üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr,
tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára beértek a zöld király
rezidencziájába. Hol már, mint álmodák, széles e világból össze voltak gyülve a
hirneves vitézek, kiknek szép száma a mi két kalmár fiunkkal is szaporodott.
De a két vitéz
átalotta, hogy ők csak egy kalmár cselédei, azért herczegfiaknak adták ki magukat.
Fogadják őket nagy czeremoniával, hajlongnak előttük jobbra is, balra is, a két
királykisasszony pedig ép eléjük szaladt s karon fogva vezették fel a 12 fehér
márvány-garádicson.
És a számnélküli sok
vitéz között csakugyan, a mint megálmodák, a két kalmár-fiu lett a nyertes;
mert a legöregebb a nyilával ugy sziven lőtte a fenyőszál hegyén levő
bagolyfiut, hogy még csak nem is nyikkant, a középső pedig a parittyájával
annyira túl hajitott, hogy a vitézek közül egyetlenegy sem tudta még csak
megközeliteni sem. Igy az öregebbiké lett a zöld király nagyobbik leánya, a
kisebbiké pedig a középső királykisasszony, mindegyik egy-egy herczegséget
kapott nászajándékul.
Már a két kalmárfiu
fedél alá jutott, selyemágyban hált, kinek-kinek királykisasszony volt a
felesége és már sok ideig együtt éltek nagy boldogan. Egyszer azonban csak
megszólal a legnagyobbik kalmárfiu:
- Ejnye, kedves
öcsém, be rosz álmom volt az éjszaka; azt álmodtam ugyanis, hogy az apám földig
leégett, mindene porrá lett s igy koldusbotra jutott.
- Én is ezt álmodtam,
erősité a középső.
- De nem azt mondom
én, testvér, hanem azt, hogy mi már úgyis gazdagok vagyunk, azért menjünk haza,
keressük fel szükölködő apánkat, épittessük fel a házát, töltsük meg a boltját
s gazdagitsuk fel ujra.
- Jó lesz biz az,
erősité a középső.
S ezzel a két
herczegfi, mert már most azok voltak, egy zsák aranyat keresztül vetettek a
nyereg-kapán s elindultak hazafelé kárvallott édes apjuk fölsegélésére.
Mentek mendegéltek
aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az
üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr,
tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis azt mondhatták, itthon vagyunk.
Az öreg kalmár
csakugyan porrá égett és a fiával együtt egy ingben-gatyában szaladt ki az égő
házból. Aztán a kalmárnak nem volt sem testének, sem lelkének hová lenni, a
fiával együtt, ki már ekkor szép legénykévé nyult föl, beállott csordásnak, kik
most is, midőn a két herczegfi megérkezett, ott őrizték a marhát a tarlón.
A két herczegfi aztán
az öreg kalmár házát szépen felépittette, ugy, hogy az még különb volt mint
azelőtt, s pénzt adtak neki - mert volt arany egész dögével - hogy
kalmárkodhasson; de a legkisebb testvérüket, bár ők ellenezték, az öreg
kivánságára, hogy ebből is faragjanak embert, elvitték magukkal.
S ezzel a három
testvér útnak indult. A legkisebb azonban az egész úton szomorú volt s egyet
sem szólt. A két idősb testvér előbbre lovagolt s azt mondja a legnagyobbik a
középsőnek:
- Ugyan testvér,
mondd meg nekem, nem bajunkra hoztuk-e mi el ezt a fajankót magunkkal?!...
Ládd ez még, a mily igaz szive van és a mily ostoba, elárul bennünket, hogy mi
nem vagyunk herczegfiak.
- Az ám, kontrázott
neki a középső.
- Egyet mondok,
testvér, kettő lesz belőle: veszitsük el. Majd mikor keresztülmegyünk ezen a
nagy hidon, mely itt előttünk van, taszitsd a mélységes tengerbe.
Ugy is lett. - A
középső testvér a legkisebbet beletaszitotta a mélységes tengerbe; de biz abból
azért még sem lett halétek; mert a zöld király legkisebbik leányát, kiről azt
álmodta a legkisebb kalmárfiu, hogy felesége lesz, elrabolták a zsiványok, kik
azt megölni, nem ölték meg, hanem leszedték róla a drágaságokat, magát pedig
egy bárkába csukták s bevetették a mélységes tengerbe. És a kalmárfiu, a mint
ott uszkált a tengerben, e bárkában kapaszkodott meg. Aztán szép csendesen
felmászott a bárka tetejére, benéz az ablakon, hát látja, hogy ott egy
szalmaágyon egy szerelemtől lelkezett gyönyörü leány fekszik. A kalmárfiut
rögtön kitörte a szerelem hidege, még pedig ugy, hogy még a foga is vaczogott.
A kalmárfiu aztán
megkoczogtatta az ablakot háromszor s bekiáltott rajta:
- Ébredj, szivem szép
szerelme, kelj föl s ereszsz be az ablakon.
A királykisasszony
föl ébredt, kitekint az ablakon, hát látja, hogy a bárka tetején egy ékes
ábrázatu ifju ül, még pedig olyan, hogy olyant sem azelőtt, sem azután, sem
azóta nem látott. Ezt is rögtön kilelte a szerelem hidege, majd felugrott az
ágyról, izibe kinyitotta az ablakot, s beeresztette a kalmárfiút, kik aztán azt
mondták egymásnak:
- Én a tiéd, te az
enyém, ásókapa se választ el egymástól.
S ezzel megölelték,
megcsókolták egymást s szent lett a békesség. Aztán vitte őket a viz csendes
ringatással, egyszer egy szigethez értek, hol a bárka magától megállott, a
kalmárfiu pedig elindult a sziget belsejébe. A merre csak ment, sehol egy
lelket sem látott, csak kisebb-nagyobb kővé vált embercsoportokra akadt. Mikor
a legnagyobb csoport mellett elment volna, megszólal valaki ilyeténképen:
- Hej, vitéz
kalmárfi, ne menj el mellettünk, hanem jőjj vissza, mert egy kis beszédem van
veled.
A kalmárfi csak ekkor
tekintett hátra, hát látja, hogy a kőcsoport kellős közepén álló ember integet
neki, hogy menjen vissza. A kalmárfi visszament s ekkor azt mondja neki a
középütt álló kővé vált ember, ki maga a király volt:
- Édes fiam, mert én
fiammá fogadlak, látod ezt a márványpalotát, mely ide madárlátta távolban van?
No ha látod, eredj fel a 12 fehér márvány-garádicson, fogd meg az
aranykilincset, nyisd be az ajtót s majd aztán szebbnél szebb kisasszonyok
szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába s tánczolni hinak;
de te, mintha néma volnál, egy szót se szólj, hanem ülj le szótlanul az
asztalszegbe. S ekkor aranyabroszt teritnek eléd, az aranyabroszra czintányért
tesznek, a czintányér mellé kanalat, villát és szarvasnyelü kést raknak. Mikor
emigy fölteritettek, mindenféle világi jókkal kinálnak, hogy egyél-igyál; de
te, egy falat étel és egy korty ital, nem sok, de még annyit se végy magadhoz,
hanem ülj ott némán mint egy darab fa. S ekkor majd megharagszanak a
kisasszonyok, hogy se nem eszel, se nem iszol, se nem tánczolsz, s kidobnak az
ajtón; de az ételeket és italokat is, minden abroszostul együtt utánad
hajitják. S te ekkor szedd fel az ételeket és italokat s hozd el magaddal; de
mielőtt odább állhatnál, majd utadat állja egy óriás, ki meg akar veled
küzdeni. De te ne tarts semmitől, csak húzd ki az oldalomon függő éles kardot s
vedd ki hátul a frakkom zsebében lévő három üveg közül a legkisebbet s igyál
belőle néhány cseppet. A mi megmarad az üvegben, azt tedd vissza ismét a
frakkom zsebébe.
Ugy is lett. - A
kalmárfi kihúzta a kővé vált király kardját s a maga hüvelyébe dugta, majd
kivette a frakkja zsebéből a kis üveget s jót huzott belőle. Eddig is erős
legény volt a kalmárfi, de most hétszerte erősebb; akár egy oroszlánnal is
megverekedett volna. A kalmárfi aztán elindult a márványpalota felé, s hogy
odaért, izibe felszaladt a 12 fehér márvány-garádicson, s ekkor mindenféle
énekeket, muzsikát, tánczolást s nevetést hallott, majd megfogta az aranykilincset
s benyitotta a puszpángfa ajtót.
A szoba telisded teli
volt szebbnél szebb dalló, tánczoló, nevető kisasszonyokkal, kik alighogy
megpillantották a mi kalmárfiunkat, huszan is eléje szaladtak, ki a karjánál,
ki a frakkjánál fogva húzták-vonczolták, hogy jöjjön velük tánczolni; de a
kalmárfi, mintha néma lett volna, egy árva szót sem szólt, hanem szótlanul
leült az asztalszegbe.
Itt mindjárt nagy
sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok teritékért szaladtak; az egyik az aranyabroszt
teritette fel a puszpángfa asztalra, a másik a czintányért hozta, a harmadik
kést, kanalat és villát tett a tányér mellé, a negyedik az ezüstkancsót
állitotta fel s igy sorba, mig csak meg nem volt teritve az asztal.
Mikor meg volt
teritve a puszpángfa asztal, egyszeribe, mint a parancsolat, az asztalon termettek
a különbnél különb, száj-iznek kedves ételek és italok; de a kalmárfi se nem
evett, se nem ivott, hanem ott ült szótlanul, mintegy sóbálvány. A kisasszonyok
aztán odamentek melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják, imhogy meg nem
ették, hogy igyék, egyék, de a kalmárfinak is volt esze; se nem evett, se nem
ivott. S ezer volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy
falat ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna!
Mikor látták a
kisasszonyok, hogy biz ezt nem vezethetik a jégre: megragadták a szegény
kalmárfit s kihajitották az ajtón. Aztán mindent: ételt, italt, kést, kanalat,
villát, poharat, abroszt utána dobáltak.
A kalmárfi pedig
leteritette az aranyabroszt, s bele rakta az ételeket és italokat az evőeszközökkel
együtt, majd hurkot vetett rá s hazafelé akarta vinni az irháját, de egy
irtóztató óriás utját állta, ki szót szólt hozzá ilyeténképen:
- Hej, mindig
hallottam a hiredet, azért mérkőzzél meg velem, jer az ólomszérűre.
Kimentek az
ólomszérűre, megfogja az óriás a mi kalmárfiunkat s bokáig belevágta az ólomszérűbe.
Hej, a kalmárfi sem
rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig belevágta az ólomszérűbe.
Hej, az óriás sem
rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész derékig bevágta az ólomszérűbe.
Hej, a kalmárfi sem
rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s egész nyakig bevágta az ólomszérűbe.
Most az óriás ki
akart ugrani a lyukból, de nem lehet, benn rekedt s mig ott kászmálódott, a
kalmárfi kihúzta a kardját s leszelte a gombját. Aztán a kalmárfi fölvette az
aranyabroszt, visszament a kővé vált királyhoz, ki azt mondja neki:
- No édes fiam, mert
már aztán igy nevezlek, most dugd be a kardot a maga helyére, menj haza, vigy a
kedvesednek ételt, italt, mert most már ehettek is ihattok is belőle; de holnap
reggel még korábban kelj föl s jőjj ide hozzám.
A kalmárfi aztán a
kővé vált király kardját bedugta a hüvelyébe s visszament a mátkájához, ki már
a dolgot nem tudta mire vélni, hogy az ő jegyese oly sokáig tér vissza: azért
három kendőt is tele sirt, hogy ő már megint árván marad. A mint ott sirdogál,
kitekint az ablakon, hát imhol látja jőni a jegyesét. A királykisasszony sem
rest, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta, eléje szalad a mátkájának. Aztán
mindketten bementek a bárkába s az evéshez láttak.
Itt másnap reggel a
kalmárfi még korábban fölkelt mint tegnap, majd felöltözködött s elment a kővé
vált királyhoz, ki azt mondja neki:
- Húzd ki csak édes
fiam az oldalomon függő kardot s vedd ki a frakkom zsebéből a három üveg
középsőjét s igyál belőle.
A kalmárfi kihúzta a
kővé vált király kardját, kivette a frakkja zsebéből a három üveg középsőjét s
jót húzott belőle. Eddig is erős volt a kalmárfi, de most hétszerte erősebb
lett.
- No édes fiam,
látod-e azt a három márvány-kastély középsőjét? No, ha látod, eredj fel oda a
12 fehér márvány-garádicson, fogd meg az aranykilincset, nyisd be a puszpángfa
ajtót s ekkor még százszorta szebb kisasszonyok szaladnak eléd, kik karon fogva
bevezetnek a fehér szobába s tánczolni hinak; de te ismét, mintha se szemed,
se füled, se nyelved nem volna, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, hanem
szótlanul ülj be az asztalszögbe az ezüstlóczára. S ekkor a szebbnél szebb
kisasszonyok majd azt gondolják, hogy éhes is vagy, szomjas is vagy: ezért
aranyabroszt teritenek eléd, az aranyabroszra ezüsttányért tesznek, az
ezüsttányér mellé villát, kanalat és kést raknak. Mikor emigy fölteritenek,
mindenféle világi jók teremnek az asztalon; de te, egy falat étel, vagy egy
korty ital nem sok, de még annyit se végy a szádba, hanem ülj ott némán
mindaddig, mig az ajtót ki nem nyitják s ki nem hajitanak rajta. S ekkor
mindent, de mindent: kést, kanalat, villát, ételt, italt, ezüstpoharat utánad
hajigálnak, te pedig teritsd le az aranyabroszt s mindeneket szedj fel. Mikor a
12 fehér márvány-garádics legalsójára érsz, utadat állja egy óriás, ki meg akar
veled mérkőzni: ezért az ezüstszérűre hiv birkózni; de te, ha ugy cselekszel,
mint az imént mondám, ezen is diadalmaskodol.
Ugy is lett. - A
kalmárfi aztán elindult a három márvány-palota középsője felé, s hogy odaért,
izibe felszaladt a 12 fehér márványgarádicson, megfogta az ezüstkilincset s
benyitotta a puszpángfa ajtót.
Alig tette be a
lábát, alig pillantották meg, már húsz leány is szaladt feléje. Egyik
kisasszony az egyik karját fogta, a másik a másikat, a harmadik pedig a frakkja
szárnyánál fogva húzta. Csókolták, ölelték, nyalták-falták, hogy menjen velük
tánczolni. Szólt a banda, húzta a czigány. De a kalmárfi, mintha se füle, se
szeme, se nyelve nem lett volna, se nem hallott, se nem látott, se nem beszélt,
hanem szótlanul leült az asztalszögbe az ezüstlóczára.
Most a szép kisasszonyok
azt gondolták, hogy tán éhes és szomjas a gavallér. Azért mindjárt nagy
sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok teritékért szaladtak s husz is rohant mint
az eszeveszett, mint a bódult, egymásután. Az egyik aranyabroszt húzott a
puszpángfa asztalra, a másik ezüsttányért tett eléje, a harmadik ezüstkést,
kanalat és villát tett a tányér mellé, az ötödik ezüstkancsót hozott s igy
sorba mindaddig, mig csak az asztal meg nem volt teritve.
Mikor a puszpángfa
asztal meg volt teritve, egyszeribe, mint a parancsolat, száj-iznek kedves,
különbnél különb ételek és italok termettek elő; de a kalmárfi se nem evett, se
nem ivott, hanem ott ült szótlanul, mint egy darab fa. A kisasszonyok oda ültek
melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják, hogy ebből egyék, hogy abból
igyék, de a kalmárfinak is volt esze, nem enni és nem inni. S ezer volt a
szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat ételt lenyelt
volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna.
Hogy látták a
kisasszonyok, hogy biz azon sem szép szó, sem édes csók, sem mézes beszéd nem
fog: megragadták a szegény kalmárfit, ki a lábát, ki a kezét, ki a haját, s
kidobták az ajtón. De ez még nem volt elég, hanem mindent: ételt, italt, kést,
kanalat, villát, abroszt, kancsót kihajigáltak utána.
A kalmárfi aztán az
ambituson szépen leteritette az aranyabroszt s mindent belepakolt, majd hurkot
vetett rajta s lefelé indult a 12 fehér márvány-garádicson.
Mikor a
márvány-garádics legalsó fokára ért: egy irdatlan óriás útját állta, ki nagy
mérgesen rárivalkodott:
- Hej,
emilyen-amolyan kalmárfia! világszép éltemben mindig hallottam a hiredet, az
öcsémet is kivégezted csúf halállal: azért jöszte velem az ezüstszérűre,
mérkőzzünk meg!
Mit volt mit tenni a
kalmárfinak, vagy akart, vagy nem, meg kellett az óriással birkóznia.
Kimennek az
ezüstszérűre, hol az óriás megfogja a mi kalmárunkat s bokáig belevágta az
ezüstszérűbe.
Hej, a kalmárfi sem
rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig vágta az ezüstszérűbe.
Hej, az óriás sem
rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész derékig belevágta az
ezüstszérűbe.
Hej, a kalmárfi sem
rest, izibe kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s egész nyakig belevágta az
ezüstszérűbe.
Most az óriás ki akar
ugrani a lyukból, de nem lehet, mert két széles vállánál fogva benn rekedt s
mig ott kászmálódott, a kalmárfi kihúzta a kardját s izibe leszelte a gombját.
Miután a kalmárfi
emigy elvégezte a dolgát, fölvette az aranyabroszt s visszasietett a kővé vált
királyhoz, ki azt mondja neki:
- No, édes fiam, most
már dugd be a kardot a maga hüvelyébe, menj haza, vigy a kedvesednek ételt,
italt, de holnapra kelve még korábban kelj fel s jöjj ide hozzám.
A kalmárfi aztán a
kővé vált király kardját bedugta a maga helyére s visszament a mátkájához, ki,
mint a párjavesztett galamb, nem tudta a dolgot mire vélni, hogy az ő mátkája
oly sokáig tér vissza: azért sirva fakadt, hogy ő már megint árván maradt, mint
a kinek senkije sincsen s három kendőt is tele sirt ebbeli szive
szomorúságában. A mint ott sirdogál az ablaknál, kitekint rajta, hát imhol
látja jőni a mátkáját. A királykisasszony sem rest, kinyitja az ablakot,
kiugrik rajta s eléje szalad.
Aztán mindketten
bementek a bárkába s az evéshez láttak.
Másnapra kelve, a
kalmárfi még korábban fölkelt, izibe felöltözködött, mátkájától elbúcsúzott s a
kővé vált királyhoz sietett, ki azt mondja neki, szót szólván:
- No, édes fiam, hát
megérkeztél, azért hát húzd ki harmadszor is az oldalomon függő kardot, tedd a
magadéba, s aztán vedd ki a frakkom zsebéből a legnagyobb üveget s igyál
belőle.
A kalmárfi azonképpen
cselekedett. - Kihúzta a kővé vált király kardját, azt a maga hüvelyébe dugta,
majd a három üveg legnagyobbikát is kivette s jót húzott belőle. Eddig is erős
volt a kalmárfi, de most hétszerte erősebb lett.
- No édes fiam, az
üveget vidd el magaddal, majd hasznát veszed még; mert vagy volt dolgod erős
óriással, vagy ne, de most ugyan mokány gyerekkel tűzöl össze. Azért ha erőd
fogyatékát érzed, csak ebből az üvegből igyál. Aztán látod-e madár-látta
távolban azt a harmadik márvány-palotát? No, ha látod, eredj el oda. S ott még
ezerszerte szebb leányok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér
szobába s tánczolni hinak; de te ujra, mintha se szemed, se füled, se nyelved
nem volna, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, hanem szótlanul ülj be az
asztalszögbe az aranylóczára. A szebbnél szebb kisasszonyok ekkor azt
gondolják, hogy éhes is vagy, szomjas is vagy. S ekkor az asztalteritéshez
látnak s mindenféle világi jókkal kinálnak, hogy egyél, igyál; de te semmihez se
nyulj, se egy falat kenyeret ne egyél, se egy korty bort ne igyál, hanem ülj
ott veszteg, mint egy darab fa, mindaddig, mig az ajtót ki nem nyitják s ki nem
löknek rajta. S ekkor a kisasszonyok mindent, de mindent: kést, kanalat,
villát, ételt, italt, poharat utánad hajigálnak, te pedig teritsd le az
aranyabroszt s mindeneket szedj fel s aztán jőjj le a 12 fehér
márvány-garádicson. Mikor a márvány-garádics legalsójára érsz, utadat állja egy
óriás, ki meg akar veled mérkőzni; de te, ha a szavamra hallgatsz, ennek is
leütöd a gombját.
Ugy is lett. - A
kalmárfi elindult a harmadik márvány-palota felé. Hogy odaért, izibe felszaladt
a 12 fehér márvány-garádicson, megfogta az aranykilincset s benyitotta a
puszpángfa ajtót.
Alig tette be a
lábát, alig pillantották meg, már is husznál is több leány szaladt feléje. A
másik két palotában is szép leányokra talált de azok még csak fiai sem lehettek
ezeknek. A kisasszonyok aztán a kalmárfi nyakába akasztották magukat; ki az
egyik karját, ki a másikat, ki a frakkja végét fogta. Csókolták, ölelték,
nyalták-falták, hogy menjen velük tánczolni; de a kalmárfi, mintha se füle, se
szeme, se nyelve nem lett volna, szótlanul leült az asztalszögbe az
aranylóczára.
Most a szép leányok
azt gondolták, hogy alkalmasint hamarább, mint nem, éhes is, szomjas is a
gavallér. Azért mindjárt nagy sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok teritékért
szaladtak s husz is rohant - imhogy a nyakukat ki nem törték, - mint bódultak,
egymásután. Az egyik abroszt húzott a puszpángfa asztalra, a másik tányért tett
eléje, a harmadik a tányér mellé kést, kanalat és villát rakott, az ötödik
aranykancsót hozott: igy sorba mindaddig, mig az asztal nem volt teritve.
Mikor a puszpángfa
asztal meg volt teritve, egyszeribe, mint a parancsolat, száj-iznek kedves, különbnél
különb ételek és italok termettek maguktól az asztalon; de a kalmárfi se nem
evett, se nem ivott, hanem ott ült az asztalszögben szótlanul mint egy
lelketlen darab fa. A kisasszonyok odaültek melléje, ölelik, csókolják,
nyalják-falják, imhogy a lelküket tenyerükre nem tették, hogy csak egyék, ha
nem többet is, legalább egy falatot, hogy csak igyék, ha nem többet is,
legalább egy kortyot; de a kalmárfinak is volt esze, nem enni és inni. S ezer
volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat ételt
lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna.
A kisasszonyok
hasztalan vették elő minden mesterségöket, hasztalan csábitották ékes szóval,
édes beszéddel, zengő muzsikával és mindenféle tánczokkal, mert a kalmárfit
sehogysem vezethették a jégre.
S hogy im látták a
kisasszonyok, hogy semmire sem mehetnek vele: megragadták a szegény kalmárfit,
kinyitották az ajtót s kihajitották rajta. De ez még nem volt elég, hanem
mindent: ételt, italt, kést, kanalat, villát, kancsót és aranyabroszt
kihajigáltak utána.
A kalmárfi aztán az
ambituson szépen leteritette az aranyabroszt, mindent belepakolt, majd hurkot
vetett rajta, s elindult lefelé a 12 fehér márványgarádicson.
Mikor a
márványgarádics legalsójára ért: egy irdatlan óriás útját állta, ki nagy
mérgesen rárivalkodott:
- Hej, emilyen
amolyan kalmárfia! - vesztél volna az anyádnál - világszép éltemben mindig
hallottam hiredet, két öcsémet is csúf halállal kivégezted: azért jöszte velem
az aranyszérűre, mérkőzzünk meg!
Kimennek az
aranyszérűre, hol az óriás megfogja a mi kalmárunkat a félkezével s ugy odavágta
a szérűhöz, hogy az bokáig sülyedt le.
Hej, a kalmárfi sem
rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig vágta a szérűbe.
Hej, az óriás sem
rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész derékig belevágta az
aranyszérűbe.
Hej, a kalmárfi sem
rest, izibe kiugrik a lyukból, hirtelen kivette a zsebéből a kis üveget s jót
húzott belőle, mert már az ereje igen fogyatékán volt. S ekkor megfogja az
óriást s ugy odavágta az aranyszérűhöz, hogy az egész nyakig sülyedt le.
Most az óriás ki akar
ugrani a lyukból, de nem lehet; nem ereszti a leszakadt aranyszérű s mig ott
kászmálódik, addig a kalmárfi kihúzta a kardját s izibe leszelte a gombját.
Miután a kalmárfi
emigy elvégezte a dolgát, fölvette az aranyabroszt s visszasietett a kővé vált
királyhoz, ki szót szólt hozzá ilyeténképen:
- No édes fiam, most
már tartsd meg magadnak jó kardomat, mert az megillet téged, s menj haza, vigy
a kedvesednek ételt és italt; de holnap reggel a királykisasszonynyal együtt
jőjj ide hozzám.
A kalmárfi aztán
visszament a mátkájához, ki, mint a párjavesztett galamb, nem tudta a dolgot
mire vélni, hogy az ő mátkája vajjon mért késik olyan soká, hogy vajjon, mért
nem siet, azért nagy könyhullatások között kiült az ablakba és hullt a könye
mint a zápor eső, hogy ő már megint ugy marad, mint az ujjam, hogy ő már megint
árva lesz, mint a kinek senkije sincsen.
A mint ott sirdogál,
kitekint az ablakon, hát imhol látja jőni a mátkáját. Ennek sem kell több,
kinyitja az ablakot, kiugrik rajta, eléje szalad a mátkájának.
A kalmárfi megölelte,
megcsókolta a mátkáját s aztán mindketten bementek a bárkába, hol az est-ebédet
jó izűen elköltötték.
Más napra kelve, mind
a kalmárfi, mind a szép királykisasszony a kővé vált királyhoz siettek, ki azt
mondja nekik:
- No édes gyermekeim,
hát megérkeztetek?... Nagyon jól van, de nem azt mondom én nektek, hanem azt:
te édes leányom, menj föl erre a hegyre, annak a leghegyében találsz egy
termő-aranyvesszőt, mely a földbül nőtt ki. Szakitsd le azt az aranyvesszőt,
vedd magadhoz s csapd meg háromszor ezt az irdatlan kőfalat, mely itt ennek az
irdatlan hegynek a tövében van. A hol megütöd, ott egyszeribe ajtó támad.
Szaladjatok be az ajtón s mindaddig fussatok, mig csak a gyomrába nem értek.
Ott a legmélyebb tömlöczben találtok egy 9 mázsás vasra vert királyfit. Ő az én
fiam. Kerüljétek meg háromszor visszafelé a fiamat s aztán lóhalálába
rohanjatok vissza; de se jobbra, se balra ne tekintsetek, sem sehol meg ne
álljatok, mert ha elkéstek, az ajtó becsukódik, ti pedig benn rekedtek és
kőbálványnyá változtok. Ha szerencsésen kijöhettek, te leányom ezt a czédrus
fát, mely itt előttem van, vágd meg háromszor a földből nőtt aranyvesszővel s a
többi aztán, mint a parancsolat, magától jön.
No jól van, itt a
királykisasszony fölmászott az irdatlan magas hegyre s annak a kellős csucsán
meglelte a termő aranyvesszőt. Leszakasztotta s azzal a mint fölment az
irdatlan hegyre, ugy le is jött.
Már ekkor a kalmárfi
ott várta a hegy lábánál. A királykisasszony aztán megütötte a kőfalat az
aranyvesszővel s ime, ott azonnal ajtó támadt. Az ajtón aztán mindketten
beszaladtak.
Alig tették be a
lábukat, már is a hátuk mögött névről szólitgatták őket, kiabáltak utánuk, hogy
álljanak meg: de ezeknek is volt eszük meg nem állni, hanem tovább szaladtak.
Csak szaladnak, csak
szaladnak, egyszer mindenféle tánczoló, dalló kisasszonyok és urfiak jőnek
eléjük, névről szólitják őket, hogy mulatozzanak velük; de azoknak is volt
eszük nem mulatni, hanem félre lökték a kisasszonyokat és urfiakat s tovább
szaladtak.
Csak szaladnak, csak
szaladnak, egyszer mindenféle éneklő madarakhoz értek, melyek aranykaliczkába
zárva, szebbnél szebb nótákat danolgattak. A királykisasszony meg akart állni,
hogy hadd bámulja meg azokat a szépen szóló aranyos madarakat; de a kalmárfi
megrántotta a kezét s igy megint tovább szaladtak.
Csak szaladnak; csak
szaladnak, egyszer a lábuk alatt mindenféle drágaság: karika-gyűrü, függő,
karperecz, aranyfüzőtű, csördült meg. A királykisasszony le akart hajolni, hogy
majd felkap legalább egyet; de a kalmárfi visszarántotta s igy aztán megint
tovább szaladtak.
A mint tovább futnak;
itt meg mindenféle aranykardok, aranynyergek, aranyzablák hevertek a lábuk
alatt. Most meg a kalmárfi akart lehajolni, hogy majd felkap egy aranyos
kardot; de a királykisasszony visszarántotta s igy aztán ujra tovább szaladnak.
Csak szaladnak, csak
szaladnak, egyszer mindenféle, rútnál rútabb kigyók, varancsos békák kerültek a
lábuk alá; de mindketten behunyt szemmel, keresztül szaladtak rajta.
Egyszer valahára a
hegy gyomrába értek, hol 9 mázsás vasra verve égő tűz között ült a kővé vált
király fia. A lánczra kötött királyfi imhogy meg nem halt egy korty vizért,
pedig ott buzgott fel mellette, alig egy pár lépésnyire tőle a hideg
forrás-viz. És ő abból egy kortyot sem ihatott, mert a láncz nem engedte odáig
menni.
Hogy az égő tűz között
ülő királyfi meglátta az egy pár cselédet, térden állva kérte őket, hogy
itassák meg.
A királykisasszonynak
megesett a szive rajta, meg akarta itatni, de a kalmárfi visszarántotta. Aztán
mindketten a tűz között ülő királyfit visszájára megkerülték háromszor s azzal,
a mint bementek, kiszaladtak a hegyből. S ezer volt a szerencséjök, nem egy,
mert ha csak néhány szempillantással tovább késnek, a kőfal-ajtó rájuk
csapódott volna; mert már most is odacsukta a kalmárfi csizmája sarkát, a
királykisasszonynak pedig a szoknyája szélét.
De már ekkor a tűz
között ülő királyfi is szabad volt, ki eléjük jött s nagy hajlongások és hálálgatások
között köszönte meg élte megszabaditását.
A királykisasszony
aztán kezébe vette az aranyvesszőt, fölkereste a czédrusfát, melynek az oldalát
megütötte háromszor az aranyvesszővel.
Az első ütésre
megmozdultak az elátkozott kővé vált emberek; a másodikra lélekzetet vettek, a
harmadikra pedig feltámadtak s az egész dolog előttük olybá tetszett, mintha
aludtak és álmodtak volna.
Itt a kővé vált
király, egész népétől kisérve, nagy hajlongások és hálálkodások között jött az
egy pár cseléd elé s alig volt hosszavége a köszönéseknek.
Egyszer, a mint ott
legjobban hajlongnának, egy fehér galamb lecsap a levegőégből s a királykisasszony
ölében húzta meg magát. A királykisasszony azonnal felösmerte benne, rég nem
látott kedves galambját. Ő már tudta a módját, hogyan kell az ilyes históriával
bánni, mert csak a hóna alá nyult a galambnak s onnan egy levelet húzott elő,
melyre kivül ez volt irva: “Ezen levelem felbontását ajánlom legkisebb,
legkedvesebb leányomnak.”
A királykisasszony
izibe feltörte a levelet, s mikor a végihez ért, kiesett a levél a kezéből és
sirva fakadt.
A kalmárfi vette föl
a levelet, ki fennszóval ezt olvasta ki belőle:
“Kedves egyetlenegy
szeretett leányom! Nem tudom, élsz-e, halsz-e, minekutána nem tudhatom, hogy
a világnak melyik zugában vagy zegében létezel rablókezek által. Én hála
istennek erőben egészségben vagyok, melyhez hasonlót kivánok neked is tiszta szivemből,
csakhogy a tömlöcz fenekén sinlődöm. Mert gondold meg csak, azok az átkozott
nénéid, még átkozottabb férjeikkel együtt, minekutána a királyságot át nem
adtam nekik, megfogtak, tömlöczre vetettek s holt hiremet költötték. S azótátul
fogva itt tartanak kigyók és békák között és sem ennem, sem innom nem adnak,
csak mint valami országos tolvajnak, egy darab fekete kenyeret és egy korsó
vizet, ágyam pedig egy kéve zsúp. Azért anyád kinszenvedésére kérlek, hogyha
élsz és ha teheted: mentül előbb a segitségemre légy. Köszöntetlek szépen,
ösmeretlen vőmet is mind közönségesen. - Szerető apád, a zöld király.”
Most a szót a kővé
vált király vette át.
- No édes gyermekeim,
jótét helyébe jót várjatok. Mostani nagy bajotokból, majd én segitlek ki. A
három óriás minden kincseit, minden jószágát nektek adom azért a jóért, a mit
ti én velem cselekedtetek. Azért édes leányom, fogd fel az aranyvesszőt, járd
sorra mindhárom márványpalotát s üsd meg mindegyik oldalát háromszor az
aranyvesszővel. Majd meglátjátok, hogy a három márványpalota milyen szép három
aranyalmává változik. Azokat aztán tegyétek el akár a zsebetekbe, akár az
ing-deréktokba, vagy oda, a hová nektek tetszik. Otthon aztán a három
aranyalmát tegyétek le a zöld király birodalma, vagyis a ti saját birodalmotok
legszebb helyére, te pedig leányom, üsd meg ismét háromszor az aranyvesszővel,
majd meglássátok, hogy milyen gyönyörves három márvány palotátok lesz. De még
azt is akarom mondani, folytatá beszédét a kővé vált király, majd mikor már
letelepedtél a zöld király birodalmában, adjál nagy lakomát, még pedig akkorát,
hogy egy kis lakzival érjen föl. Hirnök által hivasd meg gonosz két bátyádat
minden családostul együtt. De az ország tanácsosait, herczegeit, grófjait,
báróit, urait, urfiait, válogatott czigánylegényeit és hosszu süveges kankós
tótjait is hidd össze pecsétes levéllel. S mikor mindnyájan együtt lesznek,
terjeszd eléjök a dolgot: hogy mit érdemel az olyan két személy és az olyan két
vő, kik egyetlenegy jótevőjüket, tulajdon édes apjukat kigyók, békák közé
börtön fenekére vetik s ott, mint valami országos tolvajt, kenyéren és vizen
tartják? Mikor az ország bölcsei és irástudói kimondják az itéletet, akkor
füleltesd le gonosz két bátyádat s még gonoszabb két sógorasszonyodat s hajtasd
rajtuk végre az itéletet.
Ugy is lett. - A
királykisasszony sorra járta a három óriás márványpalotáját, mindegyik oldalát
megütötte háromszor az aranyvesszővel s azok aranyalmává változtak. Az
aranyalmákat aztán a kebelébe dugta.
Aztán nagy
sirás-rivás és könyhullatások között elbúcsúztak a kővé vált királytól, édes
magzatjától s minden ismerőseiktől s felültek a bárkába.
Mentek mendegéltek
aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az
üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr,
tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára még is azt mondhatták: itthon
vagyunk s kikötöttek a zöld király birodalmában. A kalmárfi aztán
kiválasztotta a birodalom legszebb részét, hol is a három aranyalmát egymás
mellé lerakta, a mátkája pedig az aranyvesszővel háromszor oldalba ütötte, s
ime, azokból, mint varázslat, három márványpalota keletkezett.
Itt az országban hire
futamodik, hogy milyen gróf, báró, vagy pedig ép herczeg jött a zöld király
birodalmába lakni; ugyannyira, hogy az uralkodó két király fülébe is eljutott,
kik már szerették volna megtekinteni azokat az ékes palotákat, melyeknek csak
a hire jutott el hozzájuk.
Ki örült akkor
legjobban, mint a két király, mikor egyszer csak beállit hozzájuk a hirnök, ki
jelenti alásan, hogy ekkorra meg ekkorra hivatalosak a márvány-palotába minden
háznépestül együtt.
A két király
hajlongott erősen, hogy köszönik szépen a szives megemlékezést s ott lesznek
minden háznépestől együtt a mondott időre.
A kalmárfi pedig
pecsétes levél által az országban levő minden herczegeket, grófokat, bárókat,
urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket, hosszu süveges kankós tótokat
egybehivatott, kik a mondott időre meg is jelentek szép számmal. Ott voltak a
jó madarak és a szép mákvirágok is, már mint: a két bátyja és a két
sógornéja. S ekkor a kalmárfi az egész palotát, fegyveres katonákkal vetette
körül.
Mikor igy mindnyájan
együtt voltak, a kalmárfi beült az első székbe s megkérdezte a bölcseket és
irástudókat, hogy mit érdemel az olyan egy pár leány és az olyan egy pár vő,
kik jótevő édes atyjukat kigyók békák közé tömlöcz fenekére vetik; de még ekkor
is ugy bánnak azzal, mint a legutolsó országos tolvajjal: kenyéren és vizen
tartják.
A két gonosz madár és
a két vő mindjárt tudták, hogy ő róluk szól a leczke. Azért elsápadtak,
elkékültek, majd kisurrantak a szobából, hogy szárazon viszik el az irhát, de a
katonák visszaűzték őket s ismét behozták a szobába.
Az irástudók
kimondták az itéletet: Azt érdemli, fölséges herczegünk, mert ékes ábrázatárul
itélve nem is lehet más, azt érdemli, hogy a két leányt a legszilajabb
lófarkára kell kötni, hétszer meghordozni a beretvahidon, tüzes vassal
csipkedni s a mi kevés megmarad belőlük, négyfelé vágni s világcsúfjául az
ország négy részére kifüggeszteni. - A két jó madarat pedig, már mint a két
vőt, a legelső fára felhúzni.
- Hallottátok,
fordult most a kalmárfi a jó madarak felé, hallottátok? de én, minthogy testvéreim
vagytok, kegyelmet adok, de 24 óra alatt elhagyjátok a birodalmat minden
kincseitekkel együtt, különben itéletet láttatok a fejetek fölött.
A két gonosz testvért
és a feleségeiket 24 óra lefolyása alatt a hóhér seprőzte ki az országból,
magát pedig a zöld királyt tüstént kihozták a tömlöcz fenekéről, a trónusba
ültették; de ő ekkor az összegyült népek előtt kedves vejének adta át a
királyságot. Igy lett a kalmárfiból a hires zöld király, ki még most is él a
feleségével együtt nagy boldogságban, hogyha meg nem haltak. Eddig volt, mese
volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése