A vitéz szabó (Szavak
száma: 2747)
Volt egyszer egy igen
korhely szabó-mester, kinek egész álló nap dinom-dánom s ki egyre ivott, mint a
kefekötő; biz ő kigyelme addig ivott, mig utoljára házát, szőlejét, pinczejét,
marháit, utoljára még az ingét is beitta; biz ő kigyelme, mikor már sok volt a
rováson, azt se mondta befellegzett, hanem szépen odább állott s szárazon vitte
el az irháját.
Csak mén, csak
mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hol egy árnyékos helyre lefeküdt s
szép csendesen el is nyugodott az urban.
Csak alszik, csak
alszik, de a legyek, melyek itt szinte rajzottak, ugy meglepték a mi
szabó-mesterünket, hogy szinte feketedlett tőlük.
Itt a szabó fölébred,
a homlokára csap s egy ütésre hét legyet agyonütött. Hogy im szabó volt, tű és
czérna volt nála, levette a kucsmáját s aranyos betűkkel czifrán kipitykézte
ezt a szót és mondást: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam”.
Aztán ment mendegélt
hetedhét ország ellen, egyszer a királyi rezidencziába ért, hát olvassák a
kucsmáján: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam.” Ennek bizonyosan
valami hirneves vitéznek kell lennie, ha egy csapásra hetet agyonütött, pedig
még nem is haragudott, hátha haragudott volna! Itt a szabót rögtön bevezették a
király szine elé, fogadják nagy szivesen, kinálják erősen s mindjárt az első
székbe ültették. Itt a szabó megörül a nagy tisztességnek, hányja-veti, teszi
magát s ugyancsak begyesen ült az első székben.
- Hát mi járatban
vagy hirneves vitéz? kezdé beszédét a király.
- A vitézség pálmáját
keresem! felelt nagy hetykén a szabó, pedig tudjuk, hogy 99 sem nyom le egy
kecskét.
- Hahó vitéz, nem
kell azt keresni, mégis megtalálhatod! megtalálhatod itt e gyászszal bevont
városban; mert fánkra, fűnkre és vizünkre elviselhetlen adó van vetve.
Szabadits meg tőlük, felekirályságom, s egyetlenegy leányom lesz a jutalma. Itt
meg itt az erdőben, ilyen meg ilyen kápolna mellett lakozik egy oroszlán,
melytől már az erdőre sem lehet menni, fát sem lehet hozni, mert a kit
elő-utol-talál, minden irgalom és kegyelem nélkül szanaszét tépi. Ha te ezt az
oroszlánt akár elevenen, akár holtan kézre-kerited, biboros-bársonyos trónom
első aranylépcsőjére állitlak s akkor elhiszszük, hogy csakugyan vitéz vagy.
Itt a szabóból lett
vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak parolázott a királylyal,
hogy ő az oroszlánt igy megöli, ugy megöli, pedig még csak a neve hallatára is
szepegett.
No jól van, itt a
vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s mikor egy
keresztutra értek, azt mondják neki, hogy menjen a jobbfelé vezető uton, majd
elér a kápolnához, hol aztán megtalálhatja az oroszlánt, ha meg akar vele
küzdeni s ezzel otthagyták a szabót a bizonyos halál torkában. Itt a szabóra
rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő
kigyelme meg akart az oroszlán elől szökni, nem a jobb- de a balfelé vezető
uton indult el, szüntelen mint a nyaktekercs tekintgetett maga körül, hogy
honnan jön már az oroszlán.
Itt lelkem
teremtette, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a kápolna előtt van s nem
messze tőle ott alszik a rettenetes oroszlán. Alig maradt annyi ideje, hogy
beugorhatott a kápolnába, az oroszlán utána s üzi-kergeti; 12-szer megkerülték
az oltárt, egyszer a szabó rést kap, cselt vetett az oroszlánnak, kiszaladt a
kápolnából, izibe behuzta maga után az ajtót s az oroszlán benn rekedt.
Most kinek volt
nagyobb szája mint a szabónak, most ki volt nála nagyobb vitéz, rögtön
hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival; mert az oroszlánt megfogta farkánál fogva,
bedobta a kápolnába s most csináljanak vele azt a mit akarnak.
Itt a király egész
kiséretével nagy parádéval jött ki; de most az volt a kérdés, hogy végezzék ki
azt a rettenetes oroszlánt. A szabóból lett hires vitéz Pilatusként a kezét
mosta, hogy ő tőle elég volt az, hogy megfogta, most az ő dolguk, hogy és
miként végezzék ki. A mint igy tanakodnak, hát látják, hogy az oroszlán
felugrott az ablakba s ki akar bujni a vasrostélyon. A király egyszeribe
odaállitott egy tuczat vadászt, hogy lőjék agyon. Azok rálőttek, igaz, hogy az
oroszlán elorditotta magát, de a puffanását nem hallották. Most az volt a
kérdés, hogy ki mer bemenni a kápolnába; mindenkinek borsózott tőle a bőre. A
szabó ott leskelődött a kulcslyukon, hát látja, hogy az oroszlán meg van halva
és lábánál fogva fennakadt a vasrostélyban. Most bezzeg ki volt vitézebb, mint
a szabó; bátran bement a kápolnába, farkánál fogva, lerántotta a döglött
oroszlánt s ráhágott.
Itt mindenki csak a
vitéz szabót nézte, mindenki csak ő róla beszélt, mindenki csak a kucsmájára
nézett s leolvasták róla: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam.”
Bezzeg mondták utána, hátha még megharagudott volna!
Itt a szabó nagy
tisztességben részesült; a király trónusa első arany lépcsőjére állitotta.
- No hires vitéz,
most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony vitéz vagy s a vitézség
pálmájából egy ágat elnyertél, de hogy koszorú legyen belőle, itt meg itt, ezen
meg ezen a helyen lakozik egy rettenetes egyszarvu állat. Szabadits meg tőle s
ha szerencsésen legyőzöd: trónom második aranygarádicsára állitlak.
Itt a szabóból lett
vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak parolázott a királylyal,
hogy ő azt a rettenetes egyszarvu fenevadat igy kézre keriti, ugy kézre keriti.
No
jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s
mikor a keresztutra
értek, megmutatták neki, hogy ezen meg ezen az uton haladva egy terepély
cserfára akad, mely alatt szokott minden istenadta délben a rettenetes
egyszarvu fenevad aludni.
Itt a szabóra rájön a
félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kelme átcsapott
a másik utra; meg akart szökni. De hogy hogy nem, egyszer csak azon veszi észre
magát, hogy a terepély cserfa alatt van, melynek tövében ott volt a hely, hol
az a rettenetes állat szokott délben feküdni. Most mi tevő legyen? sem vissza,
sem előre menni nem mert, hátha szemközt jön rá az a rettenetes állat; ott
maradt a fa alatt, körülnéz, hát látja, hogy egy furó, egy szekercze, meg egy
sindelező ott hever az embercsontok között, melyekről a hust már lerágta az a
rettenetes fenevad.
A szabó, hogy hogy
nem, fölvette a három szerszámot, a furóval száz meg száz lyukat furt a
terepély cserfa oldalán, a szekerczével éket faragott, a sindelezőt pedig a
kezében tartotta.
Itt eljön a dél,
eljön a rettenetes fenevad s mikor meglátta, hogy valaki a helyén áll,
elorditja magát, neki a szabónak s kergetni kezdte a terepély nagy cserfa
körül. A szabó köröskörül szaladt, az egyszarvu pedig mindig a nyomában s
mindig szurkálta a cserfát a homlokából kiálló hegyes szarvával. Egyszer, hogy
hogy nem, egy lyukba találta beleütni a szarvát. Hej a szabó sem rest, izibe
oda ugrik s beékelte a szarvát a lyukba; ugyannyira, hogy az egyszarvu fenevad
nem tudta kihuzni.
Most kinek volt
nagyobb szája, mint a szabónak, most ki volt nála vitézebb, rögtön hazaüzent,
hogy jőjenek ki kocsival a nagy terepély cserfa alá; mert az egyszarvut
sörényénél fogva megfogta, s szarvánál fogva a nagy terepély cserfa derekába
ékelte s most csináljanak vele azt, a mit akarnak.
Itt a király egész kiséretével
nagy parádéban kijött. Az egyszarvut aztán agyonverték s mindenki csak a szabó
vitézségét dicsérte, mindenki csak ő róla beszélt, még maga a hir is, mindenki
csak a kucsmájára nézett s onnan leolvasta: “Egy csapásra hetet, pedig még nem
is haragudtam.” Bezzeg mondták utána, hátha még haragudott volna!
Itt a szabót nagy
tisztesség érte; a király trónusa második aranygarádicsára állitotta s szót
szólt hozzá ilyeténképen:
- No hirneves vitéz,
most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony vitéz vagy s a vitézség
pálmájából ujra elnyertél egy ágat; de hogy koszoru legyen belőle: itt meg itt,
ezen meg ezen a helyen tanyázik három óriás. S ha ezektől is megszabaditasz,
trónusom harmadik aranygarádicsára állitlak, vicze-királynak megkoronázunk s elnyered
egyetlenegy legkedvesebb leányom kezét.
Itt
a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak köpte a
markát s ugyancsak
parolázott a királylyal, hogy ő azt a félelmetes három óriást igy legyőzi, ugy
legyőzi.
No jól van, a vitéz szabót
hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s mikor egy keresztutra
értek, azt mondták neki, hogy a jobbfelé vezető uton haladva tér az óriások
tanyájára s ezzel otthagyták a szabót a bizonyos halál torkában.
Itt a szabóra rájön a
félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kelme, meg
akarván az óriások elől szökni, a másik utra tért, de hogy hogy nem, egyszer
csak azon veszi észre magát, hogy szemközt áll az egyik óriással, ki ugyancsak
hunyorgatta rá a szemét.
Most a szabó mi tevő
legyen? ha visszafelé szalad, az is baj, mert az óriás csak egyet lép s rögtön
a nyakára teszi a lábát, ha előre mén, az is baj, mert az óriás azt teheti
vele, a mit akar, de mégis előre ment.
- Jó napot bátyó!
szólitja meg a szabó az óriást.
- Fogadj Isten öcsém!
hát hogy mersz a lábam alá jőni, nem félsz, hogy a nyakadra hágok!?
- Kicsi a bors, de
erős! én azért jöttem, hogy mindhármatokkal megbirkózzam.
- Mindhármunkkal?!...
fogd meg hát ennek a fának a tetejét, ha oly erős vagy, hadd lássam, hogy meg
birod-e tartani?
Itt az óriás
felnyujtózkodik, a legmagasb sugár fa tetejét elkapja, s lehajtotta egész a
földig! Mikor a szabó belekapaszkodott a sugárfa hegyébe, az óriás
eleresztette. A sugárfa visszavágódik s ugy elhajitotta a szabót, hogy jobban
se kellett, ki szerencséjére egy tóba czuppant le, különben ugy szét mállott
volna, hogy kanállal se lehetett volna egy mákszemnyit összekaparni belőle.
Mikor a szabó
kiuszott a vizből, odamegyen hozzá az óriás s azt kérdi tőle:
- Ha oly erős vagy,
mint a milyennek állitod magad, hát mért nem tartottad meg a sugárfa sudarát.
- Csak azért,
válaszolt neki a szabó, hogy lásd, hogy én repülni is tudok s azzal is különb
gyerek vagyok, mint te.
Erre a szóra ott
terem a másik óriás is, ki azt mondja a szabónak:
- Ha oly derék
embernek tartod magad: én velem mérkőzzél meg. Ne, itt van neked is, nekem is
egy-egy darab kő. No lássuk, hogy melyikünk tudja magasabbra felhajitani s
melyikünké esik le hamarább.
Itt az óriás
felhajitja a követ oly magasra, hogy három álló óra mulva esett le, s azt
mondja a szabónak:
- No, hajitsd fel te
is.
A szabó, honnan
honnan nem, benyult a kebelébe, egy kis madarat vett ki onnan, a követ pedig
bennhagyta. Megcsóválja aztán a kis madarat, felhajitja a levegő égbe. Az
óriások csak várják, csak várják, hogy mikor esik le a kő, itt eljön egy óra,
két óra, három óra, négy óra, s a kő még most sem esett le. Összenéznek s
kezdték a fejüket csóválni, hogy mekkora erő szorult abba a kis emberbe.
Erre a csudálkozásra
megérkezik a harmadik óriás is, ki azt mondja a szabónak:
- No öcsém, ha oly
erős vagy: ne, itt van neked is, nekem is egy-egy darab kő. Én az enyémet a
markommal annyira összemorzsolom, hogy lisztté válik: lássuk, megtudod-e ezt te
is cselekedni; mert akkor csakugyan elhiszszük, hogy jó vér szorult beléd.
Itt az óriás
összeszoritja a markát s pár percz mulva kinyitja, hát a gránitkövet annyira
összemorzsolta, hogy lisztté vált.
- No bátyó, szólt a
szabó, most idenézzetek: én a követ annyira összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté
válik, hanem viz csurog ki belőle!
Az
óriások erre csak azt felelték, hogy szeretnék azt látni. Erre a szabó benyul a
kebelébe, kivesz onnan
egy gomolyatúrót, összeszoritja annyira, hogy egy pár csepp savó kicsordult
belőle.
- No lássátok, nem
megmondtam, hogy e gránitkövet nemcsak lisztté morzsolom, hanem vizet is
csavarok ki belőle. Próbáljátok meg ti is, s ha megteszitek: akkor elhiszem,
hogy erősek vagytok.
Az óriások sorra
próbálják, de biz a gránitkőből egy se tudott vizet kisajtolni s ekkor az óriások
összenéznek s mondogatják egymásnak, hogy ilyenre még nem akadtak, hogy ezzel
szőrmentében kell bánni, mert mindhármukat bizony még csúffá teszi.
Mikor igy
összesúgtak-búgtak: a szabót meghitták a tanyájukra, gondolván, hogy ott majd
könnyebben megejthetik.
Itt, mikor eljött a
főzés ideje, egyik otthon maradt tüzet rakni, ketteje pedig elment eleségért.
Megjön az első s a vállán egy egész ökröt hozott; megjön a második is, s ez a
hátán öt akó bort czipelt. Aztán a harmadik a főzéshez látott; az egész ökröt
nyársra húzta s egyes-egyedül forgatta, a szabó pedig még ma csak vendég volt s
csak a készhez ült. Csak esznek, csak esznek, egyszer fölkel az egyik óriás,
odamegyen az öt akós hordóhoz, felkapja mint én egy kulacsot, jót húzott
belőle, s aztán csendesen visszaeresztette. A másik óriás hasonlókép cselekedett,
a harmadik szintén. Az óriások csak várják, hát az a negyedik, már mint a
szabó, hogy veszi föl az öt akós hordót s hogy emeli a szájához; de a szabó sem
evett bolondgombát, hogy vaktában hübele-hóbele Balázs, lovat ad isten-módjára,
neki menjen az öt akós hordónak s csizmadiát fogjon; hanem praktikához fogott
ilyeténképen; a hordót megfúrta, egy nádszálat keresett, beledugta s fekve
ivott belőle, s az óriások kérdésére, hogy mért nem emeli fel, csak azt
válaszolta: hogy ő náluk ez a szokás.
De a szabó nem volt
ám mindig oly nagy, hogy mindent a helyébe tettek, hanem azt mondták neki
másnap: válaszszon, akár ökröt hozzon, akár borért menjen. A szabó mindezekre
csak azt felelte, hogy ő borért megyen.
Itt a szabó mit mit
nem cselekszik, bemegyen a városba, vesz 10 akó bort hordóstul együtt, s azt
ugy az erdőszélben egy bizonyos helyre letetette, s aztán üres kézzel
elballagott az óriástanyára, hol azt kérdik tőle:
- Hát nem hoztál
bort? most már mit iszunk?
- Ej, dehogy nem
hoztam, hanem öt akó hordóval nem kaptam, azért hogy mikor rám kerül ismét a
sor, kétszer ne fáradjak: 10 akós hordót hoztam a hátamon, de igen nehéz volt s
itt meg itt az erdőszélben letettem. Azért, ha bort akartok inni, hát hozzátok
el, de ketten menjetek, mert egy nem birja el.
Itt a megnevezett
helyre elszalad a legerősebb óriás, fölveszi a hordót, de biz azt alig hozta
vagy száz lépésre, kénytelen kelletlen letette s visszament üres kézzel.
Itt elmegyen a másik
is, fölemeli a hordót, de biz az még annyira se hozta el, mint az első. Ez is
üres kézzel ment vissza.
Az óriások
elszégyenelték magukat, hogy ily piczi törpe ember is kifog rajtuk; mert
kettőnek kellett a hordót elhozni. Ezért összesúgtak-búgtak, hogy és mint veszitsék
el a szabót, de mielőtt erre rámehettek volna, a szabó megsejditette a dolgot,
elbújt az óriások pinczéjébe, hát csak ekkor látta, hogy mennyi sok drágaság,
arany, ezüst van ott összehalmozva; de hogy az óriások utána ne mehessenek, az
ajtókat belülről mind becsukta kulccsal. Itt a pinczében elkezd iszonyuan
dörömbölni-dorombolni, üti veri az üres hordókat. Meghallják ezt az óriások,
tanakodnak súgnak-búgnak, hogy mi tevők legyenek; az ajtón nem mehettek be, az
ablakon kellett bebújni. A szabó pedig egy irtóztató bárddal fölfegyverkezve
csak ezt várta.
Bedugja az első óriás
a fejét a pinczelyukon. A szabó sem rest s az irdatlan bárddal ugy lecsapta a
fejét, hogy az óriás azt se mondta: “bá”.
Bedugja a másik óriás
is a fejét a pinczelyukon, ennek is szerencsésen levágta a fejegombját.
A harmadik óriás is
szintén azonképen járt. Igy szabadult meg a vitéz szabó az óriásoktól s most
kinek volt nagyobb szája, mint neki, most ki volt nála vitézebb! rögtön
hazaüzent, hogy jőjenek ki 24 hat ökrös társzekérrel; mert a három óriást csúf
halállal megölte.
Itt a király egész
kiséretével, zeneszó mellett kijött a szabó elé, fogadják nagy parádéval,
elől-utól hajlongnak előtte, dicsérik hét világra szóló vitézségét s olvassák
kucsmáján az aranyfonallal czifrán kipitykézett mondást: “Egy csapásra hetet,
pedig még nem is haragudtam” s hozzá tették: hátha még megharagudott volna,
akkor, akkor!...
A sok szóbeszéd
között végre a király vette át a szót:
- No hirneves vitéz,
most már csakugyan elhiszszük, hogy bizony nagy vitéz vagy s a vitézség
pálmájából három ágat elnyertél, kész a koszorú, csak a fejedre kell tenni. Én
állok szavam mellett, itt van egyetlenegy leányom, neked adom feleségül a
felekirálysággal együtt; mert országomról a gyászt levontad; fánkat, fűnket és
vizünket szabaddá tetted az oroszlántól, egyszarvutól s óriásoktól: azért lépj
fel trónom harmadik aranygarádicsára is, ülj le a biboros-bársonyos trónusomba,
te pedig leányom, tedd föl a fejébe a vitézség pálmáját.
Aztán a szabóra
ráadták a biboros-bársonyos köntöst, fölvezették a trón három aranygarádicsán,
és jobbfelől a király mellett foglalt helyett, majd előhozták a vitézség
pálmáját, melyet a királykisasszony tett a fejére, ki aztán király atyja bal
oldalán foglalt helyet és papot, hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta,
hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.
A temérdek sok
kincset, aranyat és ezüstöt 24 hat ökrös szekér se birta egyszerre elvinni;
hanem kétszer is fordultak, de még akkor is volt mit vinni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése