Az aranyfogu
testvérek (Szavak száma: 2749)
Volt egyszer egy
szegény ember s ennek egy felesége, meg egy szuka kutyája és egy kancza lova.
Itt már hét esztendeje annak, hogy a szegény ember megházasodott s ugyanekkor
vette a kutyát is, lovat is, egy-egy kis pénzen. És ezen időtől fogva sem az
asszony nem szült magzatokat, sem a kutya nem kölykezett, sem pedig a ló nem
ellett; hanem mindhárom gyümölcstelen, meddő volt.
Itt lelkem
teremtette, egyszer a szegény ember térül-fordul, kimegyen a piaczra s ott egy
halat vett. Hazaviszi a szegény ember a halat, megtisztitja, kimossa, majd hat
egyenlő darabba vágta s aztán megsütötte.
Mikor készen volt a
sülthal, a hat darabból kettőt a feleségével etetett meg, kettőt a kutyájának
adott, kettőt pedig a lovának.
Itt lelkem teremtette
a sülthaltól mind az asszony teherbe esett, mind a kutya kölykes lett, mind a
ló vemhes.
A kutya kilencz hétre
két aranyszőrü kutyát kölykezett.
Az asszony kilencz
hónapra két aranyhaju, aranyszáju és aranyfogu gyermeket szült.
A kancza pedig
kilencz esztendőre két aranyszőrü csikót fiadzott.
Mind a két aranyhaju,
aranyszáju, aranyfogu gyermek, mind a két aranyszőrü kutya, mind a két
aranyszőrü csikó tátos volt; aranyfogakkal jöttek a világra.
És mindannyian
anyajegyesek voltak: a két aranyfogu testvérnek csillag volt a homlokán; a két
tátos csikó és a két kutyakölyök keselyek voltak; mindegyik a jobb lábára.
Mikor a két aranyfogu
gyermek betöltötte a kétszer hét számot: mindegyik kiválasztotta a maga
jószágát, mondván: ez az én csikóm, ez a te csikód, ez az én kutyám, ez a te
kutyád, s igy kinek-kinek volt egy-egy.
Itt lelkem
teremtette, egyszer a mint a két tátoscsikó a kertben legelészne, mindegyik
véres lábbal jött elő. Itt a két aranyfogu testvér megyen a vér után, egyszer
az utjok kétfelé vált; jobb és balfelé. Az idősb testvér jobbfelé ment, a
kisebbik pedig balfelé, hát mindketten a földből kinőve hegygyel fölfelé
egy-egy kardot találtak, melyeket aztán kihúztak a földből s az oldalukra
kötöttek.
A szabónál aztán
csináltattak szép biboros-bársonyos ruhát, melyet aztán magukra öltöttek.
Igy már a két
aranyfogu testvér mindennel a mi egy vitéznek kell, el volt látva: volt tátoslovuk,
tátoskutyájuk, biboros-bársonyos ruhájuk és földből nőtt kardjuk.
Itt egyszer megszólal
a nagyobbik s azt mondja a kisebbiknek:
- Kedves testvérem!
nekem már itthon nincs maradásom. Hogy hova megyek, azt ne kérdezd, ugyis majd
utánam jösz. Ne itt van egy bokor rózsa, mely olyan tulajdonsággal bir, hogyha
én eltávozom tőle: elkezd hervadni; hogyha pedig feléje közelitek: kinyilik; ha
pedig meg találnék halni: akkor egészen elszárad. Én ezt a rózsát, kedves
testvérem, a te gondviselésedre bizom s erről megtudhatod: élek-e, halok-e,
hazafelé jövök-e, vagy idegen földön messzibbre távozom-e? Mondom, ha a rózsa
elszáradt, ugyannyira, hogy még a gyökerében sem lesz élet: akkor, mint mondám,
én is megszünök élni. S ekkor szakits le róla egy hervadt rózsát, ereszd a
szélnek s a merre az száll, te is csak arrafelé tarts s keress föl engem.
Ezzel a nagyobbik
testvér fölnyergelte az aranyszőrü tátoscsikót, szólitotta a kutyáját, majd
felöltözött a biboros-bársonyos köntösbe, az oldalára kötötte földből nőtt
kardját - felnevelő apjától, szülő anyjától és édes testvérétől keserves
könyhullatások között elbúcsúzván - felült a tátoscsikóra s elment országvilágszerte
hirnevet aratni.
Ment mendegélt aztán
hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy nagy
vadon erdőbe ért, hát látja, hogy egy keresztut mellett egy vén asszony
kéreget. Az aranyhaju vitéz egy kis-pénzt dobott neki s aztán azt kérdi tőle:
- Ugyan édesanyám,
nem tudna az én számomra egy alkalmas helyet, hol lovamnak, kutyámnak istáló,
magamnak pedig étel-ital s meleg ágy lenne?
- Csak erre menjen a
vitéz ur, válaszolt neki a vén asszony, erre balfelé; nem messze innen talál
egy korcsmát, abban van egy néma szolgáló, az majd ellátja mindennel, a mi
kell. Lesz aranyzab, selyemszéna a lónak, selyempikó a kutyának, magának a
vitéz urnak pedig az, a mi szemének szájának tetszik.
S ezzel az aranyfogu
vitéz a balfelé vezető utra tért. A mint mén mendegél, csakhamar
elő-utó-találta a korcsmát, honnan elébe szalad a néma szolgáló, hajtogatja
magát jobbra balra s intett a kezével, hogy menjen utána. A szegény ember fia
utána ment, de a korcsmát oly rondának és piszkosnak találta, hogy
megforditotta a lova fejét s tovább ment. A néma leány kiment a kapuba s még
csak belátta, mindig az öklével fenyegette; de a szegény ember fia, az
aranyfogu vitéz, hátra sem nézett, hanem ment a maga utján.
Csak mén csak
mendegél, egyszer egy más kastélyhoz ért, melynek az ablakából egy szép asszony
nézett ki. A fiatal menyecskének igen megtetszett az aranyfogu gavallér,
kihajol az ablakon s int neki, hogy menjen oda.
Az aranyfogu vitéz
egészen az ablak alá ment s ekkor azt mondja neki a világszép asszony:
- Édes szivem szép
szerelmem, jőj fel hozzám!
Az aranyfogu vitéz
aztán az ajtóra került, de itt két oroszlán állt őrt. Most mit tegyen, hova
tudjon a lelke lenni? Végre összetüzött a két oroszlánnal. Az aranyfogu vitéz
az egyik oroszlánnak fogta pártját, a tátoskutya pedig a másiknak s nem sok
idő telt el bele, hogy az aranyfogu vitéz sziven szúrta az egyik oroszlánt, de
a tátoskutya nem oly könnyen boldogult a másikkal, mert igaz, hogy ő is erős
volt, de az oroszlán is az volt, s ezért két lábra állva egy félóráig
viaskodtak egymással, - de sem az egyik nem tudta legyőzni a másikat, sem a
másik az egyiket, mert igen egyforma erejüek voltak. Az aranyfogu vitéz
segitségével végre ezt is legyőzték. Aztán az aranyfogu vitéz mindkét oroszlán
szivét kivette s az egyiket a tátoskutyának dobta, a másikat pedig a
tátoscsikónak adta, miket azok megettek s ha eddig is erősek voltak, de most
hétszerte erősebbek lettek.
Aztán az aranyfogu
vitéz jó tátoslovát bekötötte a márványistálóba, zabot adott neki, selyemszénát
tett az aranyrács közé, majd megitatta s behúzta rá az ajtót.
A tátoskutyát pedig
felállitotta őrt állani az oroszlánok helyére, hogy az senkit az ő tudta és
hire nélkül be ne ereszszen.
Mikor az aranyfogu
vitéz dolgát emigy elvégezte, felszaladt a márványgarádicson, benyitott a
világszép asszonyhoz, megölelték és megcsókolták egymást s aztán azt mondták
egymásnak:
- Én a tiéd, te az
enyém, ásó-kapa se választ el egymástól.
De itt lelkem
teremtette a mézes-mákos hetek eltelte után, észrevette az aranyfogu vitéz,
hogy a feleségének az egyik szeme mindig nevet, a másik szeme pedig mindig
könybe lábad.
Ezért kérdést
intézett a feleségéhez ilyeténképen:
- Ugyan szivem szive,
szép szerelmem, nem felelnél egy kérdésemre: nem mondanád azt meg nekem, hogy mért
sir az egyik szemed, mért nevet a másik?
- Hahó aranyos
bimbóm, hát mért ne mondhatnám én azt meg neked, mikor ugy sincs titok köztünk
s férj és feleség vagyunk: azért nevet az egyik szemem, mert neked örül; azért
sir pedig a másik, mert apám, anyám és édes testvérem gonoszul vesztét siratja.
Azért vesztek pedig gonoszul, hogy ennek a vén banyának, ki itt meg itt
korcsmát mér, van egy porontya, ki a húgomba szerelmes lett; - de hogyim nem
nyerhette el a kezét, mert tudtuk, hogy a gonosznak szolgál, apámat, anyámat,
édes testvéremet és az egész várost, hol ők királykodtak, elsülyesztette, viz
alá meritette. S most a hugommal, kit békának változtatott,
tekenyős-békaképében vele él. Ezért sir, kedves férjem, az egyik szemem. Azért
szivem szép szerelme, valahogy vadásztodban be ne vetődj abba a korcsmába, mert
nem volt rá eset, hogy az a ki oda bement, kijött volna. Azért szivem szive, ha
szeretsz, ha kedves feleséged vagyok, teljesitsd ebbéli kérésemet, különben
magadnak csúf halált, nekem pedig holtig tartó gyászt és bánatot okoznál.
Itt az aranyfogu
vitéz égre-földre igérte, hogy hajlik felesége kérésére, pedig szivében elhatározta,
hogy még az nap fölkeresi a korcsmát, ha az életébe kerül is.
Ezért mintha vadászni
ment volna, puskát vetett a vállára - jó kardja ugyis mindig az oldalán volt -
és elindult az ördöngös korcsma felé.
Hogy odaért, a
néma-szolgáló kiszalad elébe, integet neki, hogy menjen be az ivó-szobába. Az
aranyfogu vitéz nem igen kérette magát, hisz ugyis ide igyekezett, bement az
ivó-szobába. Itt a néma szolgáló sürög-forog körülötte, mutatja a kezével, hogy
inni vagy enni hozzon-e? Az aranyfogu vitéz int neki, hogy hozzon egy itcze
bort. A néma szolgáló izibe leszalad a pinczébe, egy fekete üvegben felhoz
valami bor-félét s leteszi a vendég elé.
Itt lelkem
teremtette, az aranyhaju vitéz alighogy egy kortyot lenyelt a borból, tüstént
kővé vált ott azon az ülőhelyén. Egy fekete macska ugy a tűz-lóczán ült, mely
mikor az aranyfogu vitéz kővé vált, leugrott a helyéről, megrázkódott, hát uramfia,
ugyanazon ripacsos ránczos képü vénasszony lett belőle, ki a keresztuton
alamizsnát kéregetett. Ez aztán mint én egy szalmaszálat, ölbe kapta az
aranyhajú vitézt, kivitte a kamrájába, hol a biboros-bársonyos ruhát lehúzta,
kardját a szegre akasztotta s majd olvasni kezdte a kővé vált holtakat,
mondván:
- Egy, kettő, három,
négy, öt, hat, hét, kilenczvenkilencz, csak egy hija a száznak, de majd ez is
eljön.
S ezzel a vénasszony
belakatolta a kamrát, kiszaladt ismét a keresztutra, hol koldusképében az arra
járó-kelőktől alamizsnát kéregetett.
A szegény ember
kisebbik fia minden istenadta nap kétszer háromszor is megnézte a rózsabokrot,
mely napról napra száradt. S mentül jobban száradt, az aranyfogu kisebbik
testvér annál szomorubb lett; ugyannyira, hogy még az étel sem esett jól neki,
még az is kifordult a szájából. Addig-addig száradt a rózsa-bokor, mig egyszer
egészen elszáradt. A kisebbik testvér aztán kihúzta a földjéből, hát látja,
hogy még a tövében sincs élet. Elszáradt a rózsabokor, meghalt az ő kedves
bátyja.
E napságtól fogva a
kisebbik fiunak nem volt otthon maradása, hanem ő is fölnyergelte a
tátoscsikót, névről szólitotta a tátoskutyát, felöltözött a biboros-bársonyos
ruhába, felkötötte az oldalára földből nőtt kardját - felnevelő apjától, szülő
anyjától keserves könyhullatások között elbúcsúzván - felült a tátoscsikóra s
elment ország világszerte édes kedves testvére fölkeresésére.
Egy szál rózsát
leszakasztott a bokorról, szélnek eresztette s az mindenütt előtte repült.
Csak száll az elszáradt
rózsa, csak száll, egyszer a nagy vadon erdőben levő ördöngös korcsma ablakában
állott meg.
Hej, a kisebbik
testvérnek sem kell több, leugrik a tátoscsikóról, a kutyáját névről szólitotta
s be egyenesen az ivó-szobába. Itt a néma-szolgáló elébe szalad, sürög-forog
körülötte, integet kézzel-lábbal, hogy mit hozzon, bort-e vagy ételt. Az
aranyhaju vitéz pofon üti a leányt, ugy, hogy hármat is fordult. Erre a
tűz-lóczán ülő macska ki akart ugrani az ajtón, de a tátoskutya elcsipte s
ugyancsak vagdalta a földhöz. Mikor a néma-szolgáló látta, hogy a macska sehogysem
szabadulhat a tátoskutyától, megszólalt:
- Kegyelem, gráczia a
fejemnek, mert én semminek nem vagyok az oka, hanem ez a vén boszorkány itt,
la, ki macskaképében most az egyszer igazán rákerült az eb harminczadjára!
Erre a szóra a fekete
macska mindenféleképen akart szabadulni a tátoskutyától; karmolt, harapott,
köpködött, de biz mindez nem használt semmit, mert csak azt nyerte vele, hogy a
tátoskutya annál jobban vagdalta a földhöz, hogy szinte nyekkent.
Most a fekete macska
mikor látta, hogy ez sem fizeti ki magát, az ördögi mesterséghez látott;
mindenféle állattá: kigyóvá, békává, kutyahallá, gyikká, farkassá változott; de
ezzel se ért el semmit, mert a kutya soha el nem eresztette, hanem annál jobban
szoritotta.
Végre átlátta a
boszorkány, hogy nincsen szabadulás, ezért most a könyörgéshez fogott; letérdepelt
az aranyhaju vitéz előtt s égre-földre kérte, hogy mindeneket megtesz: a
bátyját feltámasztja, kilencz véka aranyat fizet s rádásul kilenczvenkilencz
ember életét adja vissza, csak az életének kegyelem.
- No te kutya, én az
életednek kedvezek, hanem igéreted váltsd be.
S aztán a vén banya
egy vak-ablakból különféle szinü üvegeket szedett elő, bement a kamrába s
mindegyik kővé vált holtembert megkente s ime azok egyenként mind feltámadtak.
Legelől jött az
aranyhaju vitéz, ki midőn meglátta édes testvérét, szó nélkül a nyakába esett s
össze-vissza csókolták egymást. Aztán jöttek elő a különféle hirneves vitézek,
kik a pihenésben igen megerősödtek s mindegyik egy maga is megküzdött volna
egy oroszlánnal, kik holtiglan felajánlották éltöket és véröket a két aranyfogu
testvérnek.
De most a szegény
ember nagyobbik fia áll elő s azt mondja a vén banyának:
- Hallod-e, te kutya!
az én részemről se irgalom se kegyelem mindaddig, mig meg nem mondod, hogy a
tekenős-béka képében élő fiadnak miben áll az ereje.
Mit volt mit tenni a
vén boszorkánynak, miután már ugy sem szabadulhatott, kivallotta azt is, hogy
miben áll tekenős-béka képében élő fia ereje.
- A sóstó
kellőközepén virit egy vizi-tök, melynek az árnyékában szokott pihenni a
tekenősbéka és a felesége, ennek a vizi-töknek hetedik virágában van egy
vasszelencze, a vasszelenczében egy tojás, a tojásban egy lódarázs, ebben
rejlik az én fiam ereje; úgyhogy, ha azt a lódarázst megölnék, ő is szörnyet
halna, ha pedig kiveszik a tojásból s üvegbe zárják, akkor ugyan élni él a
fiam, de minden bűbájos erejét elveszti. Ő neki igaz, hogy nagy hatalom van a
kezében, mert a vizek felett uralkodik, de ha kegyelmet igérsz neki s életét
meghagyod, akkor a vizeket visszaparancsolja az elsülyesztett városról, minden
élő állatot feltámaszt, a várost visszaállitja ugy, a mint volt minden élő okos
és oktalan állattal egyetemben, maga pedig a vizek kútfejére ül s csak annyi
vizet ereszt ki, a mennyi elégséges a város fentartására.
Mikor a két aranyfogu
testvér emigy kivette a vén banyából a titkot, lánczra verték s hazavitték a
nagy kastélyba, hol aztán egy sötét kamrába mint a bőregeret fölszegezték.
A világszép asszony
most is ott ült az ablakban s mikor meglátta a férjét és ennek szakasztott
mását, a testvérét: nem tudta a dolgot mire vélni, nem tudta kiszemelni, hogy
melyik az ő kedves férje, melyiknek boruljon a nyakába és melyiket csókolja össze-vissza;
mert a két testvér tekintetre, termetre, szépségre, magasságra, szóval mindenre
nézve annyira hasonlitott egymáshoz, hogy még szülő anyjuk sem igen tudott
különbséget tenni köztük.
A nagyobbik testvér
végre előlépett, s a világszép asszony csak ekkor ismerte fel rég nem látott
kedves férjét.
De a két testvér csak
addig volt otthon, mig a lovukat jól tartották, megetették és itatták, aztán
pedig elindultak párosan a sóstó fölkeresésére. Mentek mendegéltek aztán
hetedhét ország ellen, egyszer mégis csak elértek a sóstó partjára. Egy öreg
halász halászgatott a viz partján, kitől aztán egy csónakot kértek, erre
ráültek s beeveztek a sóstó kellős közepére; ott meglelték a vizi-tököt,
melynek az árnyékában szokott pihenni a tekenős-béka meg a felesége. Aztán a
vizi-tök hetedik virágát leszakasztották, kivették belőle a vasszelenczét, a
vasszelenczéből a tojást, a tojásból a lódarazsat, de azt megölni, nem ölték
meg, hanem egy üvegbe eresztették. A tekenősbéka egyszerre a viz szinére jött
fel s erőtlenül elterült rajta; még a lábát is alig tudta mozgatni. Majd
lassacskán odaevezett a csónakhoz s ekkor megszólalt:
- Mit kivántok én
tőlem vizek királyától? csak az életemnek kegyelmezzetek, minden kivánságtokat
teljesitem.
- Nem kivánok én
egyebet, felelt neki az idősb testvér, mint azt: állitsd vissza ezt az elsülyesztett
várost ugy, a mint volt, minden élő okos és oktalan állattal egyetemben;
parancsold vissza a vizeket kútfejeikbe, magad pedig, ugy mint azelőtt volt,
ülj a vizek kútfejeire s csak annyi vizet ereszsz ki, a mennyi e város számára
szükséges.
No jól van, itt
lelkem teremtette, alig hangzott el az aranyfogu idősb testvér kivánsága: a
vizek mind visszatakarodtak kútfejeikbe s a fenékről felmerült az elsülyesztett
város, ugy a mint volt, minden élő okos és oktalan állattal egyetemben. Az
emberek, asszonyok, gyermekek, mind mind, apraja, nagyja kiszaladtak az utczára
s a holtlét nekik csak olybá tetszett, mintha csak aludtak és álmodtak volna.
Itt lelkem teremtette, a világszép asszony apja, anyja és édes testvére, a
világszép királykisasszony is előjött s nagy hálálkodások között köszönték meg
éltök megszabaditását; de hogy az örömből semmise hiányozzék, a világszép
királykisasszonyt rögtön elkendőzték a kisebbik aranyfogu testvérrel; de
mielőtt a lakodalmat megtartották volna, az idősb testvér megölte a
lódarazsat, a tekenősbéka is azonnal megszünt élni; de ebből nagy baj támadt,
mert alighogy megszünt élni a tekenősbéka, a viz folyás is elállott. Ezért az
idősb testvér fölkereste a vizek kútfejeit, melynek a száján ott ült az
élettelen tekenős-béka s ez zárta el a viznek folyását. Most mi tevő legyen? ha
a tekenősbékát elhajitja a viz szájáról: az ujra kitódul s ismét elönti az
egész várost; ha a tekenős-békát ott hagyja a maga helyén: eláll a viz folyása.
S mintha az Isten sugalta volna, kihúzta földből nőtt kardját és vele a
tekenős-békát átdöfte. Ime, azonnal kibugyant a fris forrásviz, de minthogy
vékonyan folyt s annak a tenger városnak nem lett volna elég: nagyobb lékot
vágott a tekenős-békán. Ime a viz kútforrása jobban megnyilt s elegendő vizet
bocsátott ki magából.
S aztán az idősb
testvér visszament a városba, a világszép asszonyt elhozta üveges-aranyos
hintón, ki, mihelyt meglátta édesapját, szülő anyját és kedves testvérét:
nemcsak az egyik szeme, de a másik is nevetett.
Aztán a királyságot
kétfelé osztották, feleközepét kapta a nagyobbik aranyfogu testvér, feleközepét
pedig a kisebbik, majd felnevelő apjukat és szülő anyjukat is elhozták, kik
aztán még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése