2012. március 22., csütörtök

122. mese


Az aranyfogu testvérek (Szavak száma: 2749)
Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, meg egy szuka kutyája és egy kancza lova. Itt már hét esztendeje annak, hogy a szegény ember megházasodott s ugyanekkor vette a kutyát is, lovat is, egy-egy kis pénzen. És ezen időtől fogva sem az asszony nem szült magza­tokat, sem a kutya nem kölykezett, sem pedig a ló nem ellett; hanem mindhárom gyümölcs­telen, meddő volt.
Itt lelkem teremtette, egyszer a szegény ember térül-fordul, kimegyen a piaczra s ott egy halat vett. Hazaviszi a szegény ember a halat, megtisztitja, kimossa, majd hat egyenlő darabba vágta s aztán megsütötte.
Mikor készen volt a sülthal, a hat darabból kettőt a feleségével etetett meg, kettőt a kutyájának adott, kettőt pedig a lovának.
Itt lelkem teremtette a sülthaltól mind az asszony teherbe esett, mind a kutya kölykes lett, mind a ló vemhes.
A kutya kilencz hétre két aranyszőrü kutyát kölykezett.
Az asszony kilencz hónapra két aranyhaju, aranyszáju és aranyfogu gyermeket szült.
A kancza pedig kilencz esztendőre két aranyszőrü csikót fiadzott.
Mind a két aranyhaju, aranyszáju, aranyfogu gyermek, mind a két aranyszőrü kutya, mind a két aranyszőrü csikó tátos volt; aranyfogakkal jöttek a világra.
És mindannyian anyajegyesek voltak: a két aranyfogu testvérnek csillag volt a homlokán; a két tátos csikó és a két kutyakölyök keselyek voltak; mindegyik a jobb lábára.
Mikor a két aranyfogu gyermek betöltötte a kétszer hét számot: mindegyik kiválasztotta a maga jószágát, mondván: ez az én csikóm, ez a te csikód, ez az én kutyám, ez a te kutyád, s igy kinek-kinek volt egy-egy.
Itt lelkem teremtette, egyszer a mint a két tátoscsikó a kertben legelészne, mindegyik véres lábbal jött elő. Itt a két aranyfogu testvér megyen a vér után, egyszer az utjok kétfelé vált; jobb és balfelé. Az idősb testvér jobbfelé ment, a kisebbik pedig balfelé, hát mindketten a földből kinőve hegygyel fölfelé egy-egy kardot találtak, melyeket aztán kihúztak a földből s az oldalukra kötöttek.
A szabónál aztán csináltattak szép biboros-bársonyos ruhát, melyet aztán magukra öltöttek.
Igy már a két aranyfogu testvér mindennel a mi egy vitéznek kell, el volt látva: volt tátos­lovuk, tátoskutyájuk, biboros-bársonyos ruhájuk és földből nőtt kardjuk.
Itt egyszer megszólal a nagyobbik s azt mondja a kisebbiknek:
- Kedves testvérem! nekem már itthon nincs maradásom. Hogy hova megyek, azt ne kérdezd, ugyis majd utánam jösz. Ne itt van egy bokor rózsa, mely olyan tulajdonsággal bir, hogyha én eltávozom tőle: elkezd hervadni; hogyha pedig feléje közelitek: kinyilik; ha pedig meg talál­nék halni: akkor egészen elszárad. Én ezt a rózsát, kedves testvérem, a te gondviselésedre bizom s erről megtudhatod: élek-e, halok-e, hazafelé jövök-e, vagy idegen földön messzibbre távozom-e? Mondom, ha a rózsa elszáradt, ugyannyira, hogy még a gyökerében sem lesz élet: akkor, mint mondám, én is megszünök élni. S ekkor szakits le róla egy hervadt rózsát, ereszd a szélnek s a merre az száll, te is csak arrafelé tarts s keress föl engem.
Ezzel a nagyobbik testvér fölnyergelte az aranyszőrü tátoscsikót, szólitotta a kutyáját, majd felöltözött a biboros-bársonyos köntösbe, az oldalára kötötte földből nőtt kardját - felnevelő apjától, szülő anyjától és édes testvérétől keserves könyhullatások között elbúcsúzván - felült a tátoscsikóra s elment országvilágszerte hirnevet aratni.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hát látja, hogy egy keresztut mellett egy vén asszony kéreget. Az arany­haju vitéz egy kis-pénzt dobott neki s aztán azt kérdi tőle:
- Ugyan édesanyám, nem tudna az én számomra egy alkalmas helyet, hol lovamnak, kutyám­nak istáló, magamnak pedig étel-ital s meleg ágy lenne?
- Csak erre menjen a vitéz ur, válaszolt neki a vén asszony, erre balfelé; nem messze innen talál egy korcsmát, abban van egy néma szolgáló, az majd ellátja mindennel, a mi kell. Lesz aranyzab, selyemszéna a lónak, selyempikó a kutyának, magának a vitéz urnak pedig az, a mi szemének szájának tetszik.
S ezzel az aranyfogu vitéz a balfelé vezető utra tért. A mint mén mendegél, csakhamar elő-utó-találta a korcsmát, honnan elébe szalad a néma szolgáló, hajtogatja magát jobbra balra s intett a kezével, hogy menjen utána. A szegény ember fia utána ment, de a korcsmát oly rondának és piszkosnak találta, hogy megforditotta a lova fejét s tovább ment. A néma leány kiment a kapuba s még csak belátta, mindig az öklével fenyegette; de a szegény ember fia, az aranyfogu vitéz, hátra sem nézett, hanem ment a maga utján.
Csak mén csak mendegél, egyszer egy más kastélyhoz ért, melynek az ablakából egy szép asszony nézett ki. A fiatal menyecskének igen megtetszett az aranyfogu gavallér, kihajol az ablakon s int neki, hogy menjen oda.
Az aranyfogu vitéz egészen az ablak alá ment s ekkor azt mondja neki a világszép asszony:
- Édes szivem szép szerelmem, jőj fel hozzám!
Az aranyfogu vitéz aztán az ajtóra került, de itt két oroszlán állt őrt. Most mit tegyen, hova tudjon a lelke lenni? Végre összetüzött a két oroszlánnal. Az aranyfogu vitéz az egyik orosz­lán­­nak fogta pártját, a tátoskutya pedig a másiknak s nem sok idő telt el bele, hogy az arany­fogu vitéz sziven szúrta az egyik oroszlánt, de a tátoskutya nem oly könnyen boldogult a másikkal, mert igaz, hogy ő is erős volt, de az oroszlán is az volt, s ezért két lábra állva egy félóráig viaskodtak egymással, - de sem az egyik nem tudta legyőzni a másikat, sem a másik az egyiket, mert igen egyforma erejüek voltak. Az aranyfogu vitéz segitségével végre ezt is legyőzték. Aztán az aranyfogu vitéz mindkét oroszlán szivét kivette s az egyiket a tátos­kutyának dobta, a másikat pedig a tátoscsikónak adta, miket azok megettek s ha eddig is erősek voltak, de most hétszerte erősebbek lettek.
Aztán az aranyfogu vitéz jó tátoslovát bekötötte a márványistálóba, zabot adott neki, selyem­szénát tett az aranyrács közé, majd megitatta s behúzta rá az ajtót.
A tátoskutyát pedig felállitotta őrt állani az oroszlánok helyére, hogy az senkit az ő tudta és hire nélkül be ne ereszszen.
Mikor az aranyfogu vitéz dolgát emigy elvégezte, felszaladt a márványgarádicson, benyitott a világszép asszonyhoz, megölelték és megcsókolták egymást s aztán azt mondták egymásnak:
- Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól.
De itt lelkem teremtette a mézes-mákos hetek eltelte után, észrevette az aranyfogu vitéz, hogy a feleségének az egyik szeme mindig nevet, a másik szeme pedig mindig könybe lábad.
Ezért kérdést intézett a feleségéhez ilyeténképen:
- Ugyan szivem szive, szép szerelmem, nem felelnél egy kérdésemre: nem mondanád azt meg nekem, hogy mért sir az egyik szemed, mért nevet a másik?
- Hahó aranyos bimbóm, hát mért ne mondhatnám én azt meg neked, mikor ugy sincs titok köztünk s férj és feleség vagyunk: azért nevet az egyik szemem, mert neked örül; azért sir pedig a másik, mert apám, anyám és édes testvérem gonoszul vesztét siratja. Azért vesztek pe­dig gonoszul, hogy ennek a vén banyának, ki itt meg itt korcsmát mér, van egy porontya, ki a húgomba szerelmes lett; - de hogyim nem nyerhette el a kezét, mert tudtuk, hogy a gonosz­nak szolgál, apámat, anyámat, édes testvéremet és az egész várost, hol ők királykodtak, el­sülyesz­tette, viz alá meritette. S most a hugommal, kit békának változtatott, tekenyős-békaképében vele él. Ezért sir, kedves férjem, az egyik szemem. Azért szivem szép szerelme, valahogy vadásztodban be ne vetődj abba a korcsmába, mert nem volt rá eset, hogy az a ki oda bement, kijött volna. Azért szivem szive, ha szeretsz, ha kedves feleséged vagyok, teljesitsd ebbéli ké­résemet, különben magadnak csúf halált, nekem pedig holtig tartó gyászt és bánatot okoznál.
Itt az aranyfogu vitéz égre-földre igérte, hogy hajlik felesége kérésére, pedig szivében elhatá­rozta, hogy még az nap fölkeresi a korcsmát, ha az életébe kerül is.
Ezért mintha vadászni ment volna, puskát vetett a vállára - jó kardja ugyis mindig az oldalán volt - és elindult az ördöngös korcsma felé.
Hogy odaért, a néma-szolgáló kiszalad elébe, integet neki, hogy menjen be az ivó-szobába. Az aranyfogu vitéz nem igen kérette magát, hisz ugyis ide igyekezett, bement az ivó-szobába. Itt a néma szolgáló sürög-forog körülötte, mutatja a kezével, hogy inni vagy enni hozzon-e? Az aranyfogu vitéz int neki, hogy hozzon egy itcze bort. A néma szolgáló izibe leszalad a pinczébe, egy fekete üvegben felhoz valami bor-félét s leteszi a vendég elé.
Itt lelkem teremtette, az aranyhaju vitéz alighogy egy kortyot lenyelt a borból, tüstént kővé vált ott azon az ülőhelyén. Egy fekete macska ugy a tűz-lóczán ült, mely mikor az aranyfogu vitéz kővé vált, leugrott a helyéről, megrázkódott, hát uramfia, ugyanazon ripacsos ránczos képü vénasszony lett belőle, ki a keresztuton alamizsnát kéregetett. Ez aztán mint én egy szalmaszálat, ölbe kapta az aranyhajú vitézt, kivitte a kamrájába, hol a biboros-bársonyos ruhát lehúzta, kardját a szegre akasztotta s majd olvasni kezdte a kővé vált holtakat, mondván:
- Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, kilenczvenkilencz, csak egy hija a száznak, de majd ez is eljön.
S ezzel a vénasszony belakatolta a kamrát, kiszaladt ismét a keresztutra, hol koldusképében az arra járó-kelőktől alamizsnát kéregetett.
A szegény ember kisebbik fia minden istenadta nap kétszer háromszor is megnézte a rózsa­bokrot, mely napról napra száradt. S mentül jobban száradt, az aranyfogu kisebbik testvér annál szomorubb lett; ugyannyira, hogy még az étel sem esett jól neki, még az is kifordult a szájából. Addig-addig száradt a rózsa-bokor, mig egyszer egészen elszáradt. A kisebbik test­vér aztán kihúzta a földjéből, hát látja, hogy még a tövében sincs élet. Elszáradt a rózsabokor, meghalt az ő kedves bátyja.
E napságtól fogva a kisebbik fiunak nem volt otthon maradása, hanem ő is fölnyergelte a tátoscsikót, névről szólitotta a tátoskutyát, felöltözött a biboros-bársonyos ruhába, felkötötte az oldalára földből nőtt kardját - felnevelő apjától, szülő anyjától keserves könyhullatások között elbúcsúzván - felült a tátoscsikóra s elment ország világszerte édes kedves testvére föl­keresésére.
Egy szál rózsát leszakasztott a bokorról, szélnek eresztette s az mindenütt előtte repült.
Csak száll az elszáradt rózsa, csak száll, egyszer a nagy vadon erdőben levő ördöngös korcsma ablakában állott meg.
Hej, a kisebbik testvérnek sem kell több, leugrik a tátoscsikóról, a kutyáját névről szólitotta s be egyenesen az ivó-szobába. Itt a néma-szolgáló elébe szalad, sürög-forog körülötte, integet kézzel-lábbal, hogy mit hozzon, bort-e vagy ételt. Az aranyhaju vitéz pofon üti a leányt, ugy, hogy hármat is fordult. Erre a tűz-lóczán ülő macska ki akart ugrani az ajtón, de a tátoskutya elcsipte s ugyancsak vagdalta a földhöz. Mikor a néma-szolgáló látta, hogy a macska sehogy­sem szabadulhat a tátoskutyától, megszólalt:
- Kegyelem, gráczia a fejemnek, mert én semminek nem vagyok az oka, hanem ez a vén boszorkány itt, la, ki macskaképében most az egyszer igazán rákerült az eb harminczadjára!
Erre a szóra a fekete macska mindenféleképen akart szabadulni a tátoskutyától; karmolt, harapott, köpködött, de biz mindez nem használt semmit, mert csak azt nyerte vele, hogy a tátoskutya annál jobban vagdalta a földhöz, hogy szinte nyekkent.
Most a fekete macska mikor látta, hogy ez sem fizeti ki magát, az ördögi mesterséghez látott; mindenféle állattá: kigyóvá, békává, kutyahallá, gyikká, farkassá változott; de ezzel se ért el semmit, mert a kutya soha el nem eresztette, hanem annál jobban szoritotta.
Végre átlátta a boszorkány, hogy nincsen szabadulás, ezért most a könyörgéshez fogott; le­térdepelt az aranyhaju vitéz előtt s égre-földre kérte, hogy mindeneket megtesz: a bátyját fel­támasztja, kilencz véka aranyat fizet s rádásul kilenczvenkilencz ember életét adja vissza, csak az életének kegyelem.
- No te kutya, én az életednek kedvezek, hanem igéreted váltsd be.
S aztán a vén banya egy vak-ablakból különféle szinü üvegeket szedett elő, bement a kamrába s mindegyik kővé vált holtembert megkente s ime azok egyenként mind feltámadtak.
Legelől jött az aranyhaju vitéz, ki midőn meglátta édes testvérét, szó nélkül a nyakába esett s össze-vissza csókolták egymást. Aztán jöttek elő a különféle hirneves vitézek, kik a pihe­nésben igen megerősödtek s mindegyik egy maga is megküzdött volna egy oroszlánnal, kik holtiglan felajánlották éltöket és véröket a két aranyfogu testvérnek.
De most a szegény ember nagyobbik fia áll elő s azt mondja a vén banyának:
- Hallod-e, te kutya! az én részemről se irgalom se kegyelem mindaddig, mig meg nem mondod, hogy a tekenős-béka képében élő fiadnak miben áll az ereje.
Mit volt mit tenni a vén boszorkánynak, miután már ugy sem szabadulhatott, kivallotta azt is, hogy miben áll tekenős-béka képében élő fia ereje.
- A sóstó kellőközepén virit egy vizi-tök, melynek az árnyékában szokott pihenni a tekenős­béka és a felesége, ennek a vizi-töknek hetedik virágában van egy vasszelencze, a vas­­sze­­lenczé­ben egy tojás, a tojásban egy lódarázs, ebben rejlik az én fiam ereje; úgyhogy, ha azt a lódarázst megölnék, ő is szörnyet halna, ha pedig kiveszik a tojásból s üvegbe zárják, akkor ugyan élni él a fiam, de minden bűbájos erejét elveszti. Ő neki igaz, hogy nagy hatalom van a kezében, mert a vizek felett uralkodik, de ha kegyelmet igérsz neki s életét meghagyod, akkor a vizeket visszaparancsolja az elsülyesztett városról, minden élő állatot feltámaszt, a várost visszaállitja ugy, a mint volt minden élő okos és oktalan állattal egyetemben, maga pedig a vizek kútfejére ül s csak annyi vizet ereszt ki, a mennyi elégséges a város fentartására.
Mikor a két aranyfogu testvér emigy kivette a vén banyából a titkot, lánczra verték s haza­vitték a nagy kastélyba, hol aztán egy sötét kamrába mint a bőregeret fölszegezték.
A világszép asszony most is ott ült az ablakban s mikor meglátta a férjét és ennek szakasztott mását, a testvérét: nem tudta a dolgot mire vélni, nem tudta kiszemelni, hogy melyik az ő kedves férje, melyiknek boruljon a nyakába és melyiket csókolja össze-vissza; mert a két testvér tekintetre, termetre, szépségre, magasságra, szóval mindenre nézve annyira hasonlitott egymáshoz, hogy még szülő anyjuk sem igen tudott különbséget tenni köztük.
A nagyobbik testvér végre előlépett, s a világszép asszony csak ekkor ismerte fel rég nem látott kedves férjét.
De a két testvér csak addig volt otthon, mig a lovukat jól tartották, megetették és itatták, aztán pedig elindultak párosan a sóstó fölkeresésére. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis csak elértek a sóstó partjára. Egy öreg halász halászgatott a viz partján, kitől aztán egy csónakot kértek, erre ráültek s beeveztek a sóstó kellős közepére; ott meglelték a vizi-tököt, melynek az árnyékában szokott pihenni a tekenős-béka meg a felesége. Aztán a vizi-tök hetedik virágát leszakasztották, kivették belőle a vasszelenczét, a vasszelenczéből a tojást, a tojásból a lódarazsat, de azt megölni, nem ölték meg, hanem egy üvegbe eresztették. A tekenősbéka egyszerre a viz szinére jött fel s erőtlenül elterült rajta; még a lábát is alig tudta mozgatni. Majd lassacskán odaevezett a csónakhoz s ekkor megszólalt:
- Mit kivántok én tőlem vizek királyától? csak az életemnek kegyelmezzetek, minden kiván­ság­tokat teljesitem.
- Nem kivánok én egyebet, felelt neki az idősb testvér, mint azt: állitsd vissza ezt az el­­sülyesztett várost ugy, a mint volt, minden élő okos és oktalan állattal egyetemben; parancsold vissza a vizeket kútfejeikbe, magad pedig, ugy mint azelőtt volt, ülj a vizek kútfejeire s csak annyi vizet ereszsz ki, a mennyi e város számára szükséges.
No jól van, itt lelkem teremtette, alig hangzott el az aranyfogu idősb testvér kivánsága: a vizek mind visszatakarodtak kútfejeikbe s a fenékről felmerült az elsülyesztett város, ugy a mint volt, minden élő okos és oktalan állattal egyetemben. Az emberek, asszonyok, gyermekek, mind mind, apraja, nagyja kiszaladtak az utczára s a holtlét nekik csak olybá tetszett, mintha csak aludtak és álmodtak volna. Itt lelkem teremtette, a világszép asszony apja, anyja és édes testvére, a világszép királykisasszony is előjött s nagy hálálkodások között köszönték meg éltök megszabaditását; de hogy az örömből semmise hiányozzék, a világszép királykis­asszonyt rögtön elkendőzték a kisebbik aranyfogu testvérrel; de mielőtt a lakodalmat meg­­tartották volna, az idősb testvér megölte a lódarazsat, a tekenősbéka is azonnal megszünt élni; de ebből nagy baj támadt, mert alighogy megszünt élni a tekenősbéka, a viz folyás is elállott. Ezért az idősb testvér fölkereste a vizek kútfejeit, melynek a száján ott ült az élettelen tekenős-béka s ez zárta el a viznek folyását. Most mi tevő legyen? ha a tekenősbékát elhajitja a viz szájáról: az ujra kitódul s ismét elönti az egész várost; ha a tekenős-békát ott hagyja a maga helyén: eláll a viz folyása. S mintha az Isten sugalta volna, kihúzta földből nőtt kardját és vele a tekenős-békát átdöfte. Ime, azonnal kibugyant a fris forrásviz, de minthogy vékonyan folyt s annak a tenger városnak nem lett volna elég: nagyobb lékot vágott a tekenős-békán. Ime a viz kútforrása jobban megnyilt s elegendő vizet bocsátott ki magából.
S aztán az idősb testvér visszament a városba, a világszép asszonyt elhozta üveges-aranyos hintón, ki, mihelyt meglátta édesapját, szülő anyját és kedves testvérét: nemcsak az egyik szeme, de a másik is nevetett.
Aztán a királyságot kétfelé osztották, feleközepét kapta a nagyobbik aranyfogu testvér, fele­közepét pedig a kisebbik, majd felnevelő apjukat és szülő anyjukat is elhozták, kik aztán még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése