A Kilencz. (Szavak
száma: 3039)
Hol volt, hol nem
volt, volt egyszer Nekeresden és Ebkérden, Naplacs mellett, hol a jeget
aszalják, egy szegény özvegyasszony, kihez, bár megevő-falatja is alig volt,
mégis kilencz katonát adtak.
A szegény
özvegyasszonynak aztán hogy hogy nem, biz én azt már nem tudom, egy gyermekcséje
született, kit az anyja Kilencznek kereszteltetett.
Itt a ficzkó, mintha
kilencz gyomra lett volna, kilencz gyermek porczióját megette, pedig az anyja
földhöz ragadt szegény volt, mert két kézi munkájával kereste kenyerét: ezért a
Kilenczet nem győzte elemózsiával az édes anyja. Ezért a szegény asszony felöltözött
legjobbik ringy-rongy ruhájába s elment a királyhoz, hogy ő a fiacskáját igy
nem birja, ugy nem birja tartani, mert az kilencz helyett eszik, mert az olybá
esik neki, mintha kilencz fia volna, azért lássa ő Felsége, hogy a Kilenczet
vegye pártfogása alá, legyen gyámoló istápja, mert különben éhen-holt lesz.
A király aztán, hogy
im könyörületes szive volt s szánni tudta a szegényt, tartást rendelt a gyermek
számára.
Mikor a Kilencz
tizenöt esztendős volt, sem több sem kevesebb, beállit a királyhoz, hogy
fogadja meg őt akárminek, ha mindjárt béresnek is.
A király, hogy im
látta, hogy a fiu nagy fejü és nagy kezü, tetszett személye személyének, s
ezért megfogadta béresnek; de biz ők nagyon furán szegődtek be egymáshoz, mert
a Kilencz, mikor majd kitelik az esztendő, nem kivánt egyebet, csakhogy ő
Felségét egyszer pofon üthesse s aztán a király tehet vele azt, a mit akar.
A
király, hogy hogy nem, ráállott erre a fura szegődésre, gondolván magában, hogy
egy esztendő
nagy idő s azalatt háromszor is elveszitheti a Kilenczet. Igy lett a Kilenczből
kilenczedik bérese a királynak, ki a legszilajabb hat tulkot adta a
gondviselése alá; de biz az nem nagyon viselte gondját a keze alá adott
jószágnak, mert se meg nem etette, se meg nem itatta, se meg nem vakarta, hanem
a helyett inkább lefeküdt aludni, ha csak valamelyik béres jószántából nem
vetett egy-egy villa szénát a szegény pára jószágoknak s aztán a többivel meg
nem itatta. De azért a király előtt senki sem mert vádaskodni ellene, mert hogy
im nagy ereje volt, tartottak tőle.
Itt lelkem
teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a király arra a gondolatra
jött, hogy jó volna azt megtudni, hogy vajjon a kilencz bérese között melyik a
legfrisebb: ezért még estve kiadta a parancsolatot, hogy holnap menjenek ki az
erdőre fát hozni, s a ki legelőször hazajön a szekérrel, annak tetőtől talpig
egy egész ujdonat uj öltözet ruhát készittet.
A többi nyolcz béres
kötötte az ebet a karóhoz, mert mindegyiknek fájt a foga az ujdonat uj öltözet
ruhára, ezért idejekorán már a második kakasszóra talpon voltak s minekutána
megetették és itatták a jószágokat, már négy óra felé útban voltak, csak a
Kilencz nem, csak ez aludt a szurdikban, pedig már a király szolgálói is
megfejték a teheneket, letették a szoba földjére s aztán kimentek, hogy majd
behozzák a köcsögöket és a szűrőszitát s elszűrik a tejet. Mondom, hogy a
király szolgálói kimentek a szobából, a nagy ajtócsapásokra a Kilencz is
fölébredt, hát látja, hogy ott gőzölög a szoba földjén a ma fejt fris tej. Ennek
sem kell több s nem kérdezte azt, szabad-e, nem-e, a zsajtárokat egymásután
kezdte felhajtogatni s mind a kilencz tehén tejét megitta s aztán ismét
visszafeküdt a kuczikba.
Itt a király
szolgálói bejönnek a szobába, hogy majd elszűrik a tejet, hát látják, hogy
annak se hire, se neve, mind a kilencz zsajtár üres.
Ki tette, ki tette,
kárnak nincs gazdája, azt biz a Kilencz tette, azt biz a Kilencz tette, hisz
még most is tejes a szája?!.. Aztán a kilencz szolgáló neki esik a mi
Kilenczünknek, czibálják, ki a hajánál fogva, ki lábánál fogva s kihúzták a
szurdékból s már-már sok lúd, disznót győz, hogyha Kilencznek eszébe nem jut,
hogy micsoda parancsolatot adott ki tegnap estve a király. Mondom, hogy ez
eszébe jutott, megrázta magát s mint mikor a vadkörte potyog, ugy hullott le
róla az a sok vászoncseléd-féle, majd aztán kiment az ólba, befogta a hat ökröt
étlen-szomjan s hajtotta az erdőfelé. De mikorára a mi Kilenczünk kiért, már a
nyolcz béres meg is rakodott, be is fogták az ökröket, hogy majd hazafelé
jőnek. Meglátja ezt a Kilencz, neki esett az átmentén álló élőfáknak s jobbról
is balról is mind mind ledöntögette az útra. Most már gondolta magában,
jöhettek-mehettek, hogyha tudtok! S mikor ezzel készen volt, kifogta a hat
ökröt s szabadon eresztette az erdőbe legelni, maga pedig hozzá látott a
rakodáshoz. Azokat a nagy élőfákat, mint mi a kendert, minden tövestül együtt
kiszaggatta s minden galyastul levelestül
együtt hajigálta fel a szekérre. Mikor már a szekér meg volt rakva, az ökrök
után nézett, de ezalatt uramfia mind a hat ökröt megették a farkasok s csak a
csontjaikra akadt.
Most mi tevő legyen,
maga csak nem vontathatta haza a rakott szekereket s nem akaszthatta a jármot a
nyakába, hisz nem baromnak született?! A mint ezen tanakodik, hát látja, hogy
négy medve ott viaskodik egymással. A mi Kilenczünknek sem kell egyéb,
odamegyen a medvékhez s mind a négyet megragadta, összekötözte, a járomhoz
terelte s abba be is fogta. Aztán kezébe veszi a nagy ostort, a füle közé súg a
négy medvének, s nógatni kezdte; de a medvék nem inditottak.
Ezek még nem birják,
gondolta magában, s visszament az erdőbe, hogy ragaszt még eléjök valami
segitséget. A mint ott bolyong, hát látja, hogy két farkas még most is ott
rágódik az ökörcsontokon. Ennek sem kell több, a két ordast fülön fogta, hogy
még nem is nyikkant s odaragasztotta a medvék elé. Aztán a kezébe vette az
ostort s szólitgatni kezdte a hat fura ökröt s azok csakugyan inditottak is s
vitték a szekeret tüskön-bokron keresztül-kasul.
A béresek, kik
ezalatt fejszével vágtak maguknak utat s már-már készen is valának vele, hogy
im látták, hogy a Kilencz nem mén a rendes uton a hidnak, hanem hegyen-völgyön
keresztül neki a viznek, annál jobban dolgoztak, annál jobban igyekeztek, hogy
szinte a hátukon csorgott a viz, hogy azt majd igy előzik meg, ugy előzik meg s
mégis ők lesznek a nyertesek, övék lesz az ujdonat uj öltözet ruha.
Csak mén a Kilencz,
csak mendegél hegyen-völgyön keresztül, egyszer valami emberforma akadt elé, ki
bizonyosan nem lehetett más, mint maga az ördög, mert elkezdett vele incselkedni;
a kezében levő bottal a kerekek küllőin kerepelőzött.
Meglátja ezt a mi
Kilenczünk, hátra kiált az emberformának:
- Hallod-e földi! ne
incselkedjél velem, mikor ugyis látod, hogy sietős a dolgom; mert ha botod bele
akad a küllőbe s a kerék el talál törni: elhiheted azt nekem, ha nem mondom is,
hogy te belőled csinálok kereket, neked kell hazáig a tengelyt tartani.
De az a bizonyos
emberféle, mintha nem is ő neki beszéltek volna, rá se hederitett s azt se
mondta: cserélj pipát pajtás, hanem tovább incselkedett a mi Kilenczünkkel.
Annyira annyira, hogy
egyszer a bot vége bele akadt a küllőbe, zsupp! a kerék izzé-porrá tört.
- Hej, atyafi, nem
megmondtam, hogy ne izélj velem, he! most már én szavamnak ura leszek s fogod
meg mindjárt ennek a tengelynek a végét s tartod hazáig?!
- No csak ne olyan
nagyon, Kilencz, mert nem félünk ám tőled!
- Nem-e? majd
mindjárt megtanitlak én, hogy mi a félsz!
- No, hát szoritsunk
kezet, mondja az ördögféle.
Kilencz erre is
ráállott s ugy megszoritotta az ördög kezét, hogy a körme alól csakugy
csatagzott ki a vér, hogy jobban se kellett.
- No, tartod-e már a
tengelyt, he?!
- Tartom tartom, csak
az életemnek kegyelmezz!
Igy fogta meg az
ördög a tengely végét s tartotta mindaddig, mig csak egy nagy folyóvizhez nem
értek.
- No pajtás, szólt
Kilencz, most rakjuk fel ezeket az állatokat a szekér tetejére s vigyünk át ezt
a szekeret, ugy, a hogy van, a tulsó partra.
Mit volt mit tenni az
ördögnek, kénytelen kelletlen felrakták a négy medvét és a két farkast a
szekérre s átvitték a vizen. Mikor a viz túlsó partjára értek, letették a
szekeret, ujra befogták a fura hat ökröt s hazafelé mendegéltek.
Itt a király nem
tudta a dolgot mire vélni, hogy már a dél is itt van s még sincs itthon az ő
kilencz bérese. Ezért a kezébe veszi a messzelátó üveget s végig néz rajta, hát
látja, hogy imhol jön legelől a Kilencz, de az ökrök helyett négy medve és két
farkas van befogva a szekérbe. Megijed a király s rögtön kiadta a parancsolatot,
hogy zárják be a kaput s ha zörget, be ne ereszszék a világért a Kilenczet.
A szolgák azonképen
cselekedtek. - Itt a mi Kilenczünk, mikor a kapuhoz ért, csak ekkor vette
észre, hogy biz azt becsukták az orra előtt. Zörget rajta, sehol senki, sehol
semmi nesz, mintha azalatt az idő alatt, mig ő az erdőn volt, mindenki meghalt
volna.
- No pajtás, szólt a
mi Kilenczünk, fogd meg ennek a szekérnek az egyik oldalát, én meg a másikat s
hajitsuk át ezen a kapun ugy, hogy mikorára leesik, se szekérnek, se a vad állatoknak
ne legyen semmi baja, de még a fa is fel legyen vágva.
S a mint mondta, ugy
cselekedének. És sem a szekérnek nem lett semmi baja, sem pedig az állatoknak,
de még a fa is fel volt aprózva, csak a konyhára kellett vinni. Igy nyerte el
az ujdonat uj ruhát a Kilencz, ki aztán a négy medvét és a két farkast
bekötötte az ólba, ezek valának az ökrei s ha valahová kellett mennie, csak
ezeket fogta be.
Ezt látva a király,
szörnyen elálmékodott a Kilencz világra szóló erején és elgondolta, hogyha ez
pofon találja cserditeni, vacsorán éri Pilátust: ezért mindenfélekép csak a
vesztére tört.
Ezért mit mit nem
gondolt ki: ebbe meg ebbe a városba irt egy levelet, hogy majd küld ő oda egy
országos tolvajt, már mint a mi Kilenczünket, kit aztán fogjanak meg, akaszszák
fel, vagy csináljanak vele azt, a mit akarnak, ha mindjárt a kantusát lerántják
is, csak az ő szeme elé ne kerüljön többet, Kilencznek pedig azt mondta: hogy
itt meg itt, ebben meg ebben a városban tartoznak neki ennyi meg ennyi summa
pénzzel, mit sehogysem tud rajtuk megvenni, vigye el ezt a levelet s hajtsa be
a pénzt.
Itt a mi Kilenczünk a
süvege mellé tűzte a levelet, befogta a hat állatot s elment abba a bizonyos
városba, hol már azalatt a város végén akasztófát is csináltak a számára s a
hóhér és a tengernyi népség ott várta az érkeztét.
De nem kellett sokáig
várakozniuk, mert imhol jön a mi Kilenczünk s a város birájának át is adta a
levelet, melyben nem volt egyéb irva, csak az, hogy imhol itt küldöm azt a
bizonyos országos hirü tolvajt, vagy gazembert, kivel igy bánhattok, ugy
bánhattok.
A Kilenczet aztán
odavezették az akasztófa alá s mondja neki a hóhér, hogy álljon bele a hámba.
Kilencz csak ekkor vette észre, hogy hányat ütött az óra, hogy csehül vagyunk s
azt találja mondani a hóhérnak:
- Már barátom,
megengedj, én ezt a mesterséget sohse próbáltam, azért nem szánom rá a fejemet,
de ha megmutatod, hogy és mint kell beleállni, tán kedvet kapok rá.
- Igy ni, válaszolt
neki a hóhér s az oktondi maga állt bele a hámba.
Hej, a mi Kilenczünk
sem rest, izibe felrántotta a hóhért, ki azt se mondhatta aztán: “bá”.
Ezt látva a tengernyi
népség, nyúllá változott, szaladásnak eredt s az volt a legboldogabb, a ki
legelől futhatott. A Kilencz utánuk s egy öreg embert, ki nem tudott annyira
szaladni, mint a többi, szerencsésen el is csipett. Ezt aztán ütni-verni
kezdte, hogy fizessék meg az ő királyának a tartozást, mert különben kő kövön
nem marad s az egész város háza tetejére felülteti a vörös kakast.
Ez az öreg ép a város
feje volt s ha az ember a fejével beszélhet, minek beszélne a lábával, ki aztán
elővette a nagy pugyellárist s kifizette a mi Kilenczünket.
Hetednapra aztán a
Kilencz beállitott a királyhoz s átadta neki a kivánt pénzt. A király csak
ekkor hült el, hogy a Kilenczczel már egy város sem bir.
No, ha nem bir,
gondolta magában, majd birnak az ördögök: ezért az egész határban levő
csontokat mind összeszedette, zsákra rakatta s ekkor azt mondja a Kilencznek:
- No édes fiam, fogd
be az ökreidet s itt meg itt van egy malom, vidd el oda ezt a kilencz zsák
életet, őröltesd meg s a lisztet aztán hozd haza.
Jól van, a mi
Kilenczünk befogja az ő hat állatját, felrakja a kilencz zsákot s elindult az
ördögök malma felé.
De mikor odaért, egy
lisztes ördög, ki senki más nem volt, mint a kivel a szekér tengelyét megfogatta,
kidugja a fejét a malom ablakán, hát látja, hogy imhol jön ám a Kilencz. Ennek
sem kell több, izibe kiszaladt az udvarra és a Kilencz orra előtt becsukja a
kapukat s rádásul még maga is neki vetette a hátát s nyomta a kaput kifelé.
Hogy a mi Kilenczünk
a kapuhoz ért, hát látja, hogy az csukva van előtte. Zörget a kapun, sehol
senki, sehol semmi, mintha mindnyájan kihaltak volna.
Csak zörget, csak
zörget, egyszer már megunta a mulatságot s megüti az öklével a kaput ugy,
mintha az istennyila csapott volna belé. A kapu egyszerre kinyilott; kiesett az
ütközőjéből, Kilencz pedig beállitott a malom udvarára.
A nagy zajra a sok
ördög apraja-nagyja kiszaladt, köztük volt a molnár-mester is.
- No ebatta
buzarontói, ki köztetek a mester?
- Én vagyok, felelt a
molnár.
- Kilencz zsák buzát
hoztam, azért azt mondom, hogy őröljétek meg szép szerivel, mig jó lesz
dolgotok!
- Bizony nem őröljük
mi, mert te nem buzát hoztál, hanem lócsontokat!
- Ha tüzes
istennyilát hoztam is, azt mondom, hogy őröljétek meg, mig jól van dolgotok,
mert különben szijat hasitok a hátatokból!
- Bizony, nem őröljük
mi!
- Nem őrlitek meg?
- Nem!
- No, hát majd
megőröllek én téged.
S ezzel a mi
Kilenczünk megcsipi a molnármester irháját, felkapja mint valami egeret, odaviszi
a malomkőhöz, rátartja az alfelét s köszörülni kezdte.
Csak köszörüli, csak
köszörüli, egyszer már az ördög is megunta a mulatságot, de hogyis ne! mikor
már kilencz bőrt köszörült le róla a Kilencz s már az elevenhez ért.
- Jaj, megőrlöm már,
jaj megőrlöm már, orditott az ördög, csak az életemnek kegyelmezz!
- No ládd, jó
barátom, válaszolt neki a Kilencz, ugy-e megtehetted volna ezt enélkül a mulatság
nélkül is.
Mit volt mit tenni az
ördögöknek, felöntötték a garatra a lócsontokat s ugy a hogy tudták,
megőrlötték, a Kilencz pedig aztán felrakta a szekerére a kilencz zsák lisztet
s hazavitte.
A királynak csak
ekkor esett le az álla, hogy már a sem az emberek, sem az ördögök nem birnak;
de azért még nem adta meg magát, hanem ujra praktizálni kezdett, hogy és mint
veszithesse el a Kilenczet, mert már csak egy hónap hibázott az esztendőből.
Hozzá is látott ahhoz
ilyeténképpen: egy nagy magas hegyen ásatott egy száz öles kutat, e körül
irtóztató nagy darab sziklákat rakatott össze, hogy majd a Kilenczet leküldi a
kútba, hogy rakja azt ki kővel s mikor már lent lesz, a sziklákat a hegyébe
hányatja és egy száz mázsás haranggal lenyomtattatja.
Mikor a kút készen
volt, az egész birodalmabeli népségeket összegyüjtette, hogy ki lesz az a bátor
legény, a ki azt kikövezi, ezekkel a szikladarabokkal, de senkisem akadt. Nincs
ember Izráelben!
Ej, dehogy nem akadt,
dehogy nem, hisz itt van a Kilencz, majd kikövezi ő, csak bizzák rája.
Ugy is lett. - A
Kilencz lement a kútba s mikor már a fenekén volt, kilencz kilencz ember nagy
ügygyel-bajjal odahentergetett egy-egy sziklát s a hegyibe zúditották. Az
emberek egyre hányták a kősziklákat, a Kilencz pedig egyre rakta a kutat.
Mindig felébb, mindig felébb, egyszer, mikor már gondolták, hogy már kampesz a
Kilencznek, a száz mázsás harangot is odahentergette vagy száz ember s
lezúditották a hegyébe s aztán a mi kőszikla még ott volt, azt is utána.
De a Kilencznek annyi
baja sem lett, mint jó magamnak, la, ugy láttam, mint most, ott voltam, a hol
beszélték s ha más hazudott, én is hazudom utána, hanem a száz mázsás harangot,
mint valami kalapot a fejére tette s rakta tovább a kutat. Mindig felébb,
mindig felébb, egyszer már kifogyott belőle s imhol jön ki a kútból s a feje
búbján a fura kalap.
- No emberek, szólt a
hatalmas gyerek, addig csak rosz dolgom volt, mig a kalapom le nem hajitották,
mert egynémelyik kövecske még a fejem búbjára is esett, de mikor ezt ledobták,
még a hajam szála se görbült meg.
A királynak csak
ekkor esett le az álla s már látta, hogy a Kilenczet semmi uton és módon nem
veszitheti el, pedig már kitelt az esztendő s ha pofon találja cserditeni,
sohse látja ő többet isten fényes napját, ezért se nem evett, se nem ivott,
hanem a búsulásnak adta a fejét.
A királykisasszony
észrevette, hogy valami baja van az édes apjának, ezért kérdést intézett hozzá:
- Ugyan királyatyám,
nem felelne egy kérdésemre?
- S mi lenne az, édes
leányom?
- Az biz nem egyéb,
csak az: nem mondaná meg nekem, hogy mért búsul és bánkódik olyan keservesen?
- Már mért ne
mondanám meg, édes leányom, hisz gyermekem vagy: hát a Kilenczczel, mikor a
szolgálatba fogadtam, ugy egyeztünk meg, hogyha kitelik az esztendője, először
ő vág engem pofon, aztán meg én azt csinálhatom vele, a mit akarok. De ha az
engem egyszer pofon ütne, mert nagy erő lakozik benne, vacsorán érném Pilátust.
Most már inkább odadnám neki a fele királyságomat veled együtt, csakhogy ez a
szégyen ne történnék rajtam, mert biz csúf halállal mulok ki.
- Ha csak ez a baja
király atyámnak, kisebb gondja is nagyobb legyen ennél, csak bizza én reám a
dolgot, majd végezek én vele.
A király, hogy hogy
nem, ebbe is beleegyezett.
Itt a
királykisasszony hivatja a Kilenczet s mikor beállitott hozzá, azt mondja neki:
- No Kilencz, kitelt
már az esztendőd s tudom, hogy egyeztél meg királyatyámmal, de én a poflevest
átvállaltam édes atyámtól: azért azt mondom, itt állok előtted, üss pofon!
- Már hogy ütném én
pofon a királykisasszonyt, mikor jobb szeretném megölelni és megcsókolni.
- De azt mondom, hogy
üss pofon, mert különben én ütlek meg.
- Azt már szivesebben
eltartom s ha egyik felől pofon üt, a másikat forditom.
S ezzel a
királykisasszony odament a Kilenczhez, hogy majd pofon üti, de biz a helyett a
nyakába esett, mert tetszett személye személyének.
Igy lett a nagy
szomorúságból nagy vigasság, nagy vigasságból nagy lakadalom s még tán most is
szól a hegedü, húzza a czigány, hogyha el nem hagyta a muzsikát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése