116. mese

Núnó és Nünüke (Szavak száma: 893)

I.

Oh be szép, a mikor érik a búza a magyar alföldön. Csupa aranyszínű az egész rónaság. Oh be szép, a mikor érik a rizs a keletindiai mocsaras lankákon. Csupa ezüstszinű az egész lapos.

Núnó és Nünüke is ebben az ezüstszinű világban születtek és dehogy voltak kiváncsiak arra, milyen az aranykalászos róna. Bizonyára sejtelmük sem volt arról, hogy ilyesmi is van és magukban alighanem azt gondolták, hogy nincs is tán más a világon, mint illatos és édes, ezüstös és fényes rizsvetés.

Harmadnapra Núnót meg Nünükét levitte az anyjuk a vetések alján folyó Ganges vizéhez. A hogy belenéztek a folyam mozdúlatlan aczélos tükrébe, hát megpillantottak benne két kis kedves és mulatságos elefántot.

Mondom: két elefántbocsot.

II.

Senki se kételkedjék abban, hogy Núnó és Nünüke, a két kis elefánt, valóságos elefánt volt. Csecsemő korukban olyan nagyok, mint egy svájczi tehén. A ruházatjuk is a rendes elefánt­ruha. Szürke nadrág, szürke felöltő, csakhogy nagyon bő. Olyan ránczos, lebbentyűs, mintha másra szabták volna. Hanem a mint az embert nem teszi a ruha, az elefántot sem az teszi meg. Núnó és Nünüke is nagy tiszteletben állottak a nagy elefántcsaládban. Kedvükben jártak a legöregebbek is, apjuk meg a legislegszebb, legfrissebb és legpirosabb datolyát szakította le számukra a pálmafáról. És ha nagyon is magasan nőtt a datolyakoszorú, úgy hogy az öles orrmányával sem birta azt elérni, hát akkor kiszakította számukra az egész fát.

Mondom, mint egy fűszálat kitép a gyermek, úgy tépte ki az elefántapa a háromöles datolya­fát.

III.

Senki se kételkedjék abban, hogy Núnónál meg Nünükénél boldogabb két elefántcsecsemő nem volt az egész Ganges mentén.

Csak rágondoltak: de jó volna egy kis banán! Volt banán, csövestől. Csak eszükbe jutott: egy kis nádméz érett rizskásával nem is volna rossz! Menten hozott valamelyik öreg nádmézet, a rizskalászok meg ott fénylettek az orrmányuk előtt.

Finom, víg világ járt rájuk. A ruházatuk egyre szűkűlt rajtuk, a mint nőttek, növekedtek. Főképp, a mikor a mamájuk rákapatta őket egy ételre, aminél soha jobbat, soha szebbet. Virág volt s a neve lótusz, valami tópartról hozta nekik a mamájuk, minden harmathulláskor.

Mondom: hajnalonta hozta, a mikor úgy Indiában, mint az egész világon, húll, csillog, mint a gyémánt, villog a harmat.

IV.

Senki se kételkedjék abban, hogy a hajnal tetszett Núnónak meg Nünükének. Már csak azért is, mert akkor kapták a lótuszt. Ugy várták a hajnalt! A bohó, a falánk, a könnyelmű kis nép­ség. Egész nap lótuszon éltek volna. De ha csak egyszer kaptak huszonnégy óra alatt, pedig szinte huszonnégy-naposok valának már.

Elhatározták, hogy ők huszonnégyszer akarnak enni. Szóval össze nem beszéltek, mert hisz beszélni nem tudtak, mégis egyet gondoltak, orrmányukkal szaglásztak a levegőben: merre is van az a lótuszvirágmező? És egy délután, amíg az öregek ebédután álmukat aludták, el­indulának az édes virág illata után, hogy fölkeressék azt a kivánatos mézmezőt.

Mondom: elindúlának a lótuszos tavak ismeretlen, messze világába, egyedűl...

V.

Senki se kételkedjék abban, hogy Núnó meg Nünüke valósággal elillantak.

Sebbel-lobbal törtettek előre, bizony nem néztek a lábuk alá, nem törődtek azzal, hogy ezen a délután számos bogárhalál esett azon a tájon. Csak mindenütt a Ganges mentén, az illat után. Nünüke kisasszony bizony el is fáradt egy kissé, Núnó úrfi azonban ugyancsak bírta.

Este lett, éjszaka lett. Igazi indiai, kék éjszaka. Mindennek olyan a színe, mint az indigó festé­ké. Rettentő nagyságú sötétkék árnyékok ijesztgették a két szökevényt. Az égen a csillagok is lilaszínben ragyogtak és a Ganges lilán tükrözte őket vissza.

A félelemtől, a hidegtől, az éjszaka kék sötétségétől ugyancsak dideregtek a czimborák. Mégis mentek előre, az édes illat után és apró, okos szemeiket megerőltették az éjben: nem látják-e már valamerre a lótusz fehér színét.

Hopp, hó! ott látják, itt van már. Neki durálják magukat és futnak feléje, közibe.

Hanem a mikor odaérnek, akkor látják csak, hogy hová jutottak. Fehér ruhába burkolódzott, körben ülő, bunkós bottal fegyverkezett elefántvadász indusok közé.

Mondom: elefánt vadászok, helyesebben csíszárok közé.

VI.

Senki se kételkedjék abban, hogy menten elfogták őket: Núnót is, Nünükét is. Botokkal megszédítették a fejüket, kötelekkel megkötözték a hátsó lábaikat. Azzal mars előre, rabságra.

Bezzeg, be kellett most érniök száraz rizszsel is, csak abból lett volna elég. Éhezniök, szom­jazniok kellett, de nagyon. Aztán a járkálásban is lett részük, de elég. Az indus elefánt­csíszárok lehajtották őket a keletindiai tenger partjára, ottan hajóra tették és a hajó ment velük hétszer hét éjjel, hétszer hét napon át, a míg kikötöttek Hamburg városa mellett és Kudisa nevű hajcsárjuk itt partra tette mindakettőjüket. Ottan átadták egy sárgaszakállú németnek.

Gondolom: állatszelidítő volt a haragos, vörös képű úr. És czirkustulajdonos egyszersmind, a ki azt sem engedte, hogy kifújják magukat, mindjárt mesterségre fogta a szegény elefánt­gyerekeket.

De micsoda fura mesterfogásokat tanúltak; hintáztak egy szál deszkán a maguk nehéz testével. Kugli-bábukon lépkedni, mint valami tánczmester. És - haj, haj! - tótágast állni egy hordó tetején!

Kezdetben nehezen is, veréssel is, éhséggel is ment a dolog, később azonban, mint a karika­csapás. Núnó és Nünüke újra jó módba jutottak. Sokat utaztak, sok világot láttak. Eljutottak Magyarországba is és most talán Szegeden, Becskereken, vagy Kolozsvárott - ti tudjátok, hol - ékességei a vörös képű ember czirkuszának. Ételben, dicsőségben, tapsban, ugyancsak van részük.

De azért, ha eszük van, sokszor gondolnak arra: «Oh, ha nem lettünk volna olyan mohók, ha megelégedtünk volna a lótuszszal, a mit jó apánk hozott...! Ott fürdőzhetnénk most a Ganges kék vizében otthon!»

Mondom: a búza aranyos világából bizonynyal vágynak vissza ezüst birodalmába a rizsnek.

A ki kételkedik benne, kérdezze meg tőlük.