114. mese

Mátyás király fája (Szavak száma: 1217)

Azon a kellemes hegysimúlaton, mely a Zugliget fölött emelkedő lejtőt mintegy sima lappá vágja, nem messze attól a már-már kipusztúló terebélyes bükkfától, melyet Vörösmartynk Norma-fának nevezett el: állt még 20-25 esztendővel ezelőtt egy vén fának végső romja épen egy kétfelé váló útnak közepén.

Budapest népe most is nagyon szereti azt a helyet járni. Más itt a fű, más itt a levegő, mint egyé­bütt; oly óriási fákat, oly gazdag növényzetet nem találni máshol. S ha az ember a virágos fűbe fekszik a vén terebély fák csillogó levelei alá, olyan csudálatos érzések lepik el; azok az arcza fölé hajló virágok olyan csodálatos dolgokat beszélnek neki, a mikre kivűlök nem emlékszik senki.

Sokat nem tudni már abból, a mi elmúlt: ki élt itt? ki halt itt? de egyet tudott mégis minden ember: azt, hogy ama roncsolt törzs ott a kétfelé váló úton Mátyás király fája.

Telepedjünk le a vén törzs mellé a puha fűszálakra, s hallgassuk, mit beszélnek, mit regélnek a nagy királyról.

Mátyást, ki még gyermek volt és eszére már is férfi, vitéz apja egyszer felhozta magával Budára. Okos emberek, kiket meglepett a gyermek lángesze, azt tanácsolták szüleinek, hogy ne engedjék őt annyit tanúlni, könyveskedni, mert bizony megárt az ifjúnak. Mátyást tehát elküldték a budai hegyek közé lovagolni, vadászni. A fiú úgy lőtt és nyargalt, mint a ki egye­bet sem tanúlt.

A budai hegyek között még akkor szarvasok és őzek jártak, s Garay, Bánfy, Ujlaky uraimék vadas kertjei nyitva álltak az úri vadászok előtt. Bánfy uram vadászmesterének laka ott állt a völgyben, egy kis irtovány közepén, annak volt egy kis leánya, Rózsa. Ide, e kis vadászlakhoz szeretett Mátyás ellátogatni; itt elereszté lovát és lerakta fegyvereit, s eljátszadozott, elbeszél­getett a kis Rózsával. Mátyás kilencz éves volt akkor és Rózsa hét. Mátyás szeretett a jövő dicsőségéről beszélgetni Rózsával, ki levélkoszorút fűzött kalapjára.

“Majd ha én olyan nagy úr leszek, mint az apám, kormányzó, első hadvezér, talán több is: milyen szépet csináltatok én ebből az országból! Budavára közepére építtetek egy új tornyot, nyolczszegletűt, mindenik oldalán lesz egy olyan alkotmány, a mi az időt fogja mutatni arany kigyófejjel, s kalapácscsal üt hozzá minden órát.”

A kis Rózsa alig hihette, de nem mert ellene mondani.

“Oda a bástya végére építtetek egy nagy palotát oszlopokkal, márvány szobrokkal, a milyen még nem volt az országban: száz szoba lesz benne.”

“Ah - sóhajtott fel a kis Rózsa - ki fog aztán abban a sok szobában lakni?”

Mátyást nem akasztotta meg a kérdés; az ő képzelete sokkal gazdagabb volt, mint hogy száz szobát be ne tudott volna népesíteni. Hamarjában úgy megrakta a ragyogó szobákat tanácsbeli nagyurakkal, tudósokkal, művészekkel, hogy saját magának helye sem maradt benne. A min a kis Rózsa nagyon jóízűt nevetett.

Mátyás ezen sem jött zavarba; egy új homlokzatot épített hozzá, az lesz a legpompásabb hely. A márvány erkélyekről épen a Dunára látni, azon túl népes falvak; a parton pompás épűletek, nagy tárházak külföldi kereskedők számára; egy nagy palota, akkora, hogy negyvenezer diák elférjen benne s mind az ő költségén tanúljanak diákúl olvasni!

“Majd meglátod, - mondá Mátyás a kételkedő kis lánynak - majd te ott ülsz az arany rácsos erkélyen, s látsz a Dunavizen alúlról pompás hajókat jönni felfelé: ötszáz vitéz mindegyik hajóban, száz ló húzza a parton. Aztán ott a palota előtt megállnak egyenkint a hajók; pompás vértes, buzogányos hadak szállnak le róluk; vitéz hadvezérek aranyos mentékben, tündöklő kardokkal, valamennyi előtt a vezér maga: ezüst pánczélban, tomboló paripán. Az emberek kérdezik egymástól: ki az? és felelnek egymásnak. “Mátyás jött meg török hadból, hozott diadalt és elfogott zászlókat!” És te azt onnan felülről fogod nézni.

A kis lány rábámúlt a beszélő fiúra; azután nagyot sóhajtott: “Sohasem lesz abból semmi”.

Mátyás fölpattant e szóra, mely kétségbe vonta nagyravágyó lelke álmait és azt mondá a leány­nak:

“Azért is meglátod, hogy mind úgy lesz, a hogy én mondtam; vagy ha nem hiszed, ültessünk ide egy hársfát, a hol mostan ülünk. A hogy az a fa meg fog nőni szépen, úgy nő meg az én hírem is.”

A kis Rózsa elnevette magát. Ugyan ki ültetne most fát? Hiszen nyár van, ilyenkor az nem éled meg. Nem tudod?

“De ha én akarom, hogy megéledjen!” kiáltá makacsúl a gyermek.

A lányka megint kinevette. “Nem parancsolsz ám a fának. Még ha király volnál, sem paran­csolnál neki. Ha most elvágod a gyökerét, elszárad, ha arany földbe ülteted is”.

“Földestűl együtt hozom el a csalitból, úgy ültetem ide.”

“Hát azután?”

“Azután te mindennap megöntözöd.”

“De messze ide a forrás!”

“Ha te engem szeretsz, elhozod messziről is rá a vizet.”

A kis Rózsa megigérte, hogy mindennap megöntözi a fát reggel is, este is.

“Aztán ha megeredt a fa, én belemetszem a nevünket meg az ország czimerét és az ott fog látszani száz meg száz esztendő mulva is; és addig sohasem múlik el Magyarország.”

“Az nagyon szép lesz!”

Most már Rózsának is tetszett a gondolat; ő maga biztatta Mátyást, hogy tegyék ezt meg mindjárt; futott haza ásóért, öntözőért, segített a sürű csalitban egy szép, egyenes növésű fiatal hársfát keresni. Mátyás kiásta mellőle köröskörűl a földet, nagy fáradsággal ketten kiemelték helyéből és elvitték addig a pázsitos lapályig, a honnan Budára lenéztek az imént. Ott beásták a fiatal csemetét, megöntözték, s megigérték, hogy holnap megint fel fogják keresni s addig öntözik, a meddig meg nem éled.

És a hársfa különös csodára, nyár derekán szépen megéledt; régi leveleit elhullatta, újakat hajtott helyettük. A gyermek bevéste a fa kérgébe a két név kezdőbetűit és föléje az ország czimerét. A fa még be is forrta a sebet őszig, a mikor Mátyást ismét Erdélybe vitték Hunyad várába.

A kis Rózsa egyedűl maradt a hársfával és Mátyásról soká hírt se hallott. De ő azért hű őrizője és öntözője volt mindig a fiatal fának. Később virágos kertet alakított a hársfa körűl és úgy nőtt fel, úgy élt igen-igen magas életkort egyedűl, ápolgatva a kedves fát és virágait.

Egyszer, mikor Mátyás már király volt, a budai hegyek közt lovagolva, meglátta a szép kertet és a virúló hársfát; megemlékezett gyermek-álmairól s csinos lakot építtetett a fa őrizőjének és holta napjáig való tartást rendelt számára; megparancsolva azt is, hogy a fát és annak őrizőjét senki bántani ne merje. És a gondosan ápolt fa nőtt és fejlődött oly erősen, mint egy sem az erdő fái közűl, s Rózsa tudta, hogy minden új hajtása Mátyásnak újabb diadalát, újabb ragyo­gó hősi tettét jelenti. Egyszer azonban 1490-ben április hatodikán iszonyú zivatar dúlt a budai hegyek között, s a fa legfelső koronáját letörte.

Rózsa tudta, hogy ez Mátyás halálát jelenti, s térdre borúlva buzgóan imádkozott az elköl­tözött nagy király lelke üdveért. És valóban Mátyás abban az órában meghalt.

Rózsa túlélte a királyt, túlélte még a nemzet dicsőségét, túlélte a Mohácsnál sírba szálló hazát. Százöt éves korában halt meg abban a kis házban, melyet Mátyás a fa őrizője számára építte­tett. Azt mondják, még akkor is nagyon szép volt, mint egy angyal, mint egy szent!

A hársfa pedig még aztán is egyre nőtt és nem hajtott a világ folyására. Daczolt vészszel-viharral, míg egyszer aztán egy haragos villám ketté nem hasította. Még így is évek kellettek hozzá, míg végkép elpusztúlt, s ma már csak az öreg emberek emlékeznek rá, hogy hol állt, hol virúlt Mátyás király fája.

Nem is maradt ott fenn a rég letünt időből egyéb, mint egy piros rózsabokor a Rózsa kertjéből s leveleire írva ez a rege a király fájáról.