108. mese

Kolczvár regélye (Szavak száma: 550)

Voltál-e már, jó gyermekem,
A bűbájos szép Hátszegen?
Ha nem voltál: a képzelem
Gyors szárnyain jer most velem!

Hol a hófödte Retyezát
Alkotja Erdély ős falát:
A szirt fokán még láthatod,
Kolczvárából a bús romot.

Most puszta rom, de hajdanán
Fényes lak állt a szirt fokán,
Szép Kendefi Ilonka itt
Töltötte boldog napjait.

Vig örömtől zengett a vár;
De haj, egyszer a vad tatár
Robogva szállt a vár alá
S Ilon férjét elhurczolá.

Azóta nap ha megy, ha kel,
A jajra csak bús jaj felel.
A puszta vár élettelen,
Ilon szíve reménytelen.

Hiába süt a napsugár,
Hiába zeng a kis madár,
Tavasz ha nyit, mind hasztalan,
Ilonka csak sir untalan.

De im egyszer bús éjjelén,
Egy szép tündér csak megjelen:
Léptén a zaj nem hallható,
De ajkán igy zendűl a szó:

»Ilonka! Mért sirsz untalan?
A könny, a bú mind hasztalan,
A lánczokat, hidd meg, szegény,
Nem oldja meg férjed kezén.

Dolgozz! Ilon! A szorgalom
Nyomába kél a jutalom.
Henyélve csak elhagy a hit,
A munka éltet boldogit.

Dolgozz! Ne hagyd el igy magad
Ha majd lesz annyi aranyad,
Hogy férjed börtönéig ér,
Kinyilik az, csak higyj, remélj!«

Ébred Ilon, de kit se lát,
Ám hallja a tündér szavát,
Távolból is mind zeng a szó,
Álom-e, vagy édes való?

»Legyen álom, legyen való,
Óh ez olyan vigasztaló!
Intő szavad, én Istenem,
Oh, adj erőt, hűn követem.«

És dolgozik a szép Ilon,
Munkás kezén nő a vagyon;
Szivében is nő, nő a hit,
A munka éltet, boldogít.

Egész napon jő és megyen,
Uj élet foly völgyön, hegyen.
És lőn megint, miként vala,
A völgyi nép jó angyala.

Sőt estve sem ül tétlenül:
Guzsalyt ragad, erkélyre ül;
Orsója perg, a mélybe száll
És egyre nő rajt’ a fonál.

A nép, mely ott a völgyben él,
Csodás dolgot susog, beszél:
Úgy látja, hogy éjfél után,
Tündérnő ül a vár fokán.

Orsója perg, föl és leszáll,
Az orsóján arany fonál,
Fényes csodás e látomány:
Aranyfonó tündérleány...

És száll a hír, Ilon pedig
A szép regén gyönyörködik.
Ilon, Ilon! higyj és remélj!
A völgyi nép valót beszél.

Orsód a mint pereg le s föl,
Nézd, mint ragyog, mint tündököl.
Éjfél után a mit fonál,
Aranynyá vált a lenfonál.

Bámul Ilon, s töprenkedik,
A multakon elmélkedik,
Szívébe száll örömsugár:
Tündér szavát most érti már.

Tündérleány, aranyfonó,
Most még többször ott látható;
Csak nő a szép aranyfonál,
Nagy földeket beérne már.

Csak nő a szép aranyfonál,
Minden lenét fölfonta már,
S hogy a végső szálra kerül,
A szép Ilon elszenderül.

És álmodik, és álma szép,
Bűvös, csodás tündéri kép:
Arany lepét repűlni lát,
Mely elragadja orsaját.

Ereszti ám, a mint halad,
Maga után a fonalat;
S leng a légben, mint a sugár,
A tündöklő aranyfonál.

És messze, messze napkelet
Felé, megáll egy vár felett.
Zord börtön az, s csak néha jár,
Mélységébe a napsugár.

Az álom fényes ablakán,
A szép Ilon csak látja ám,
Hogy a kis lepke hirtelen
A vaskapu zárján terem.

Lehull a zár, - ezer darab...
És im kilép az ifjú rab,
És az arany fonálra lép,
S jő mind elébb, mind közelébb.

Jő gyorsan, mint a gondolat,
Im, itt van már Kolczvár alatt!
Már hallja is lépte zaját...
Nyitják az erkély ajtaját...

Kilép azon szép csendesen,
Szemét befogja édesen...
Ébred Ilon és felsikolt:
Előtte ifjú férje volt.