107. mese

Gyí, lovam! Gyí, Fakó (Szavak száma: 825)

A hányszor Sarolta néni látogatóba ment Magduskáékhoz, mindig nagy csomag játékot vitt magával.

Gizikének babát, Ferikének csörgőt, Magduskának czifra ruhácskát és Jenőkének egy egész katulya szép huszárkatonát.

Ferike meg Magduska nagyon örűltek az ajándéknak, de Jenő meg Gizike egészen más okból örűltek olyan nagyon a Sarolta néni látogatásának.

Tudták, hogy megint lesz mese. Jenő meg Gizike nagyon szerették hallgatni a mesét.

Sarolta néni rendesen úgy szokta, hogy egyik térdére ráültette Gizikét, a másikra Jenőkét, aztán így kezdte a mesét:

Egyszer volt, hol nem volt, a régi, dicső Magyarországban, volt egyszer egy kis vitéz levente. Alig volt még tizenkét esztendős és már olyan bátor volt, mint valami kapitány...

Mit? Még hogy nem hiszitek? No várjatok csak, hadd mondom el tovább. Aztán ti lássátok, hogy volt-e még gyereknek annyi bátorsága, mint a mennyi volt a kis vitéz magyarnak?...

Épen akkor láttam, a mikor felkészűlt ős Budavárába. Felült délczeg paripájára, maga mellé ültette egyetlen kis hugát, Emősét, aztán «Gyí lovam! Gyí Fakó!» mentek fel Budára, a budai várba, a királyi palotába.

Pattog az ostor, szágúld a paripa. Virágos réteken, tarka mezőségen jutnak el odáig. Vándor fecskemadár, szép tarka pillangó mutatja az utat: merre kell menniök. És már-már látszik is messziről a várlak magas tornya.

- Gyí lovam! Gyí, Fakó!

Csak egy-két ugrás még, és ott vannak a várban, várnak udvarában, a hol annyi a nyíló fehér rózsa, piros rózsa, dupla szegfű, liliom.

Mindenik virágot fehér galamb őrzi, egyet-egyet csipeget a gyöngyöző harmatból, illatos levélből, ebből táplálkozik a sok fehér galamb, királyi gerlicze.

Turbékoló gerle mind azt turbékolja:

- Hova ilyen szágúldva, kis vitéz levente?

De az most nem felel, szóba se áll velök, sietős az útja.

Sok katona őrzi a várlak kapuját, mind azt kérdi tőle:

- Hova ilyen szágúldva, kis vitéz levente?

Szól a kis levente, erős, bátor hangon:

- Hol van a király, magyarok királya?

Nyílik most a díszes, czímeres várkapu, aranyos küszöbön átugrat lovával kis vitéz levente. Kis Emőse nagyot néz a sok czifraságon, meglátja azt a sok ragyogást, csillogást, és szivecs­kéje szinte elszorúl a sok csoda miatt.

És a mint ujra kérdezi kis vitéz levente:

- Hol van a király, magyarok királya? - hát mennek a csatlósok, mennek a vitézek, megy nyomban utánok díszmagyar ruhában, megy maga a király is, magyarok királya!

Kis vitéz levente leugrik lováról, letérdel a porba.

Kérdi is a király, magyarok királya:

- Mit keresel itt, fiam, kis vitéz levente?

És a kis levente bátor szóval felel:

- Közel az ellenség, veszedelemben a hazám. Engedd meg, nagy király, magyarok királya, hadd menjek el én is, védeni hazámat! Kardot, éles kardot köss az oldalamra. Nem bánod meg, király, magyarok királya!

- Hát a kicsi-kis hugoddal azalatt mi lészen?

- Ha szabad, jó király, magyarok királya, kicsi-kis hugomat, itt hagyom a várban. Hadd legyen szolgálód, hadd tisztítsa fényesre a sok ősi kardot.

Tetszett a királynak kis vitéz levente bátor fellépése, szép, okos beszéde és bár mosolyogva nézte a gyermeket, komoly hangon mondott ilyen feleletet:

- Jól van hát, kis fiam, eredj a csatába! Itt van ősi kardom, kösd az oldalodra. Kísérje utadat jó Isten áldása! Emőse itt marad a királyi várban. Jó dolga lesz, fiam, gondom lesz reája...

Kis vitéz levente elment a csatába, kicsi-kis Emőse ott maradt a várban.

Elmúlt már azóta két hosszú esztendő. Siratja a bátyját kicsi-kis Emőse, mert nem ad hírt magáról, kis vitéz levente.

Egyszer csak, gyönyörű karácsony estéjén, lovas jön szágúldva, lobogót lengetve, messziről bólingat, messziről integet kis vitéz levente!

Kíséri egész had jó magyar katona, messziről kiáltják: «Megnyertük a csatát!»

Emőse ráborúl hős, vitéz bátyjára, csókolja, köszönti.

A vár udvarában nyíló piros rózsa, dupla szegfű, liliom, mindenik virágot fehér galamb őrzi és a virág, galamb, mind csak őt köszönti:

- Isten hozott, derék, kis vitéz levente!

Mennek a csatlósok, mennek a vitézek, mind, csak mind azt mondja:

- Megnyerted a csatát, kis vitéz levente! Kezedben a zászló, ellenség zászlaja! Üdvözlégy körünk­ben.

Diszmagyar ruhában, megy maga a király is, magyarok királya:

- Üdvözlégy váramban, kis vitéz levente, kezedben a zászló, ellenség zászlaja, üdvözlégy körünkben! Megnyerted a csatát, vitézűl harczoltál, azért reád itthon fényes jutalom vár; ezentúl te leszel legelső vezérem, és a kis Emőse első udvarhölgyem!

És lőn nagy vigalom a királyi várban, gyöngyözött a jó bor, aranybillikomban, csatlósok, vitézek, maga a király is, felköszöntik szépen, aranyos beszédben kicsi-kis Emősét, kis vitéz leventét!...

És ha meg nem haltak, akkor most is élnek.

Így fejezte be a mesét Sarolta néni Jenő meg Gizike úgy sajnálták, hogy nincs tovább ez a szép mese.

Azontúl legnagyobb örömük az volt, ha bebújhattak apa fegyverszobájába, ott aztán Jenőke ráült a hintalovára, Gizikét maga mellé ültette és: «Gyí, lovam! Gyí, Fakó!» játsztak kis Emősét, kis vitéz leventét.

- Gyí lovam! Gyí Fakó! - mennek ők is fel a budai várba, a vár udvarába, a hol annyi a nyiló piros rózsa, fehér rózsa, dupla szegfű, liliom! Mindenik virágot fehér galamb őrzi és az vala­mennyi turbékolva hívja, odacsalogatja Gizikét, Jenőkét.