A Nuska és a Luska. (Szavak száma: 1528)
Volt egyszer, hol, hol nem - volt a világon két kis leány: az Annuska
meg a Nelluska. Ikertestvérek voltak és nagyon hasonlítottak egymáshoz,
csak az volt a különbség köztük, hogy Nuska mindig jókedvű volt és mosolygott,
Luska meg többnyire durczáskodott és haragosan nézett.
Megesett,
hogy össze is perlekedtek, de a Nusi akkor sem haragudott sokáig, hanem mosolyogva
szólongatta mérges kis testvérét, ki ilyenkor hátat fordított neki és elment
valamelyik sarokba duzzogni.
Mikor ez az
eset megesett, a mit én itt most elbeszélek, - mert igaz történet ám ez, úgy
hallgassátok - hát épen vasárnap délután volt. Katicza az a jó kis szolgáló, a
gyerekeknek ilyenkor kukoriczát szokott pattogtatni.
Tudta is ezt
minden arra való gyerek a hetedik szomszédig s a Nuskával, meg a Luskával
együtt mind egy rakásra verődtek a tűzhely körűl, lesni azt a pompás, illatos
csemegét, a mit, tudom, hogy ti is szerettek - s a mit a Kati a rostában a
lobogó lángok fölött ügyesen pörgetett jobbra-balra. Aztán körbe fogóztak és
énekelni kezdték a szokásos pattogató nótát:
Forgasd, pörgesd,
Kis Katicza,
Jól ki pattogj,
Kukoricza!
Kis Katicza,
Jól ki pattogj,
Kukoricza!
A konyha már
megtelt a frissen pattogó kukoricza édes, meleg illatával; egy-egy szem magasan
kiugrott a rostából vígan felelgetve a gyermekek mondókájára:
Pitt, patt, pad
alatt,
Miért nem hoztál kanalat!
Miért nem hoztál kanalat!
A gyermekek
nevetgélve, sikoltozva, egymás hegyén-hátán kapkodták a földről a szép fehér
“kakasokat”.
Ez volt aztán
az igazi víg mulatság!
A kakasok már jól kitarajosodtak. Katicza a rostát le-leemelte a tűzről
s elégedetten mondogatta:
Olyan fehér, mint, a
hó,
Jaj de pompás, ropogó!
Jaj de pompás, ropogó!
Mire a
gyerekek tapsolva, ugrándozva kiabálták:
Icza-ricza,
Kukoricza,
Siccz az útból,
Czirmos czicza!
Kukoricza,
Siccz az útból,
Czirmos czicza!
Ki a
kalapját, ki a kötőcskéjét tartogatta. Katicza mindenkinek adott egy pár
marékkal, - ha ott lettetek volna, nektek is adott volna - aztán a falról
levett egy szépen fonott kis fehér szakajtót, tele halmozta tetejével, úgy
adta az ikertestvérkéknek.
- No, most
kiki menjen haza. Ti meg, Nuska, Luska, üljetek ki szépen az ajtóküszöbre,
tegyétek le a szakajtót magatok közé, úgy egyetek belőle, mert úgy illik a jó
kis testvéreknek. Veszekedés, sírás ne legyen, mert a mama megharagszik.
Elszéledtek a
gyerekek szépen. A két kis leányka is közre fogta a szakajtót úgy ballagott az
ajtó felé, de a mint a küszöbre letelepedtek, hát a Luska egyet gondol, fogja a
szakajtót s az ölébe húzza.
Nuska se rest
ám, hanem visszahúzza.
- Az én
ölembe legyen a kosár, mérgeskedik Luska.
- Azért is az
enyimbe! - ellenkezik Nuska.
Addig-addig
húzták, ránczigálták, míg a szép kis szakajtónak leszakadt a fülecskéje s a kakas
- a kukoriczának színe-java - kifordúlt a pocsolyába, a hol a lubiczkoló,
falánk réczék nyomban neki estek.
Tas, tas, tas...
Háp, hip, háp!
Nekünk is jut
Legalább!
Háp, hip, háp!
Nekünk is jut
Legalább!
A kis
szakajtóban nem is maradt más, csak a tyukja. Luska pedig szokás szerint
sírva fakadt.
- No, no, ne
sílj, Lusikám, nem baj, nem baj... nesze, együk meg, a mi maladt, itt van egy
malékkal... no, egyél...
De Luska
durczásan kiütötte a kezéből, mire aztán Nuska is sírni kezdett.
-
Megmondo-o-om a mamána-a-ak! - zokogta.
Megszeppen
erre a kis mérges s mielőtt Nuska a mamához ment volna panaszra, fölszedte
magát s a kerti bokrok közt szépen elsomfordált.
-
Nelluska!... gyele vissza... nem mondom meg a mamának... mál nem sílok...
gyele, kapsz klumplit, nalancsot... mindent...
Máskor hogy
futott vissza Luska az ilyen édes biztatásra. A krumpli, meg a narancs! A két
legjobb dolog a világon mindkettőjük előtt. De most vissza se nézett. Maga se
tudta, hova megy, csak azt tudta, hogy ő elmegy és vissza se jön többé.
Hát ment,
mendegélt. Az óperenczián innen, de a kerítésen már túl járt. A szérűskertbe
jutott, ott pedig volt egy gonosz tyúk, a ki, ha gyereket látott, berzenkedve
futott neki és csapkodta szárnyával, úgy féltette tőle szép, aranyos, pelyhes
kis csibéit.
Luska el volt
szánva, hogy világgá megy. Még a gonosz tyúktól se riadt vissza, hanem belépett
a kis vadászkunyhó nyitott ajtaján, a honnan a jó vadász bácsi a madarakat
szokta lesni hajnalban, meg estefelé is, de most bent volt a városban. Luska
hát felállt egy székre, levette a szögről az ostort, a min a bácsi a Csóri
kutyát szokta vezetni, mikor nem akarja, hogy szaladgáljon, s azzal
jobbra-balra csapkodva, vitézűl áthaladt a majorudvaron is. A tyúk nem is mert
közel menni hozzá, csak messziről kiabált utána:
Kitri-kotty,
Kotkodács!
Illik lánynak
A korbács.
Kotkodács!
Illik lánynak
A korbács.
Luska húzta
maga után a korbácsot és haladt sietve. Már a mezőre is kiért. Az út mellett
egy kis barázdabillegető sétálgatott. Csodálkozva nézett a kis leányra; szép
szelíd hangon megszólította:
Czi-cziczuska,
Zabgaluska...
Hol jársz, hol jársz,
Édes Luska?
Zabgaluska...
Hol jársz, hol jársz,
Édes Luska?
Luska nem
felelt, csak ment nagy dúzzogva.
A barázdából
egy kis búbos pipiske szállt föl, az is rászólt:
Csíki szűr,
Pipitér,
Mérges gyerek
Kicsit ér!
Pipitér,
Mérges gyerek
Kicsit ér!
Luska rá se
hederített. Már közel volt az erdő, hallatszott a rigó víg füttye, arra
figyelt, azt hallgatta a kis leány:
Dió, dió,
Flürelió!
Zöld erdőben
Lenni mi jó!
Flürelió!
Zöld erdőben
Lenni mi jó!
Sietett, hogy
ő is mihamarabb ott lehessen.
Ezernyi
vadvirág nyílott az erdőben, egyik szebb, mint a másik. A madárkák ágról ágra
szökdécselve csicseregtek, daloltak. Luskának olyan öröme telt abban, a mit itt
látott, hallott, hogy azt se tudta hirtelenében, hova nézzen. Egyik virágtól a
másikhoz szaladt. Szerette volna leszedni valamennyit. Szedett is annyit, a
mennyi a csöpp markába, meg a kötőcskéjébe belefért. Majd egy szép aranyos
lepke után kezdett futni, a mely egyre beljebb csalogatta maga után az erdőbe.
A hazatérés eszébe se jutott, még az uzsonnáról is megfeledkezett. Hanem aztán
úgy egy jó idő multán mégis csak észrevette, hogy éhes, akkor visszafordúlt és
hazafelé indúlt.
Azaz, hogy
indúlt volna, ha tudta volna, merre van az az otthon. De nem tudta ám! Minél
tovább haladt, annál nagyobb fák vették körűl; akármerre nézett, csak fa, fa,
bokor mindenütt. Utat hiába keresett kifelé, míg egyszer aztán, halálra fáradva
lerogyott a fűbe és keservesen, oh, igen - nagyon keservesen sírni kezdett...
Éhes is volt,
fáradt is és most már félni is kezdett, mert a nap nyugvóban volt s az erdőben
lassankint egyre sötétebb lett. A fű harmatos, fázni is kezd és - se takaró, se
párnácska, se mamácska...
Már a
virágait elszórta mind csak a Csóri korbácsa volt nála, azt szorongatta
iczi-piczi kacsójában és nézte sírva, míg bele nem fáradt, aztán mit tehetett
mást - újra kezdte...
Otthon
ezalatt felforgatták érte az egész házat, az egész utczát, az egész falut.
Persze hogy nem találták. A cselédek lótottak-futottak; a mamácska sírt, rítt,
jajveszékelt, kezét törte. Szörnyűség volt azt látni is.
Nususka
vigasztalni próbálta czirógatta, csókolgatta:
- No, ne
sílj, mamácska, ne sílj!... kapsz klumplit, nalancsot... mindent...
De a mama
csak sírt tovább; hát szegény Nuska mit tehetett... ő is rákezdte és sírt, a
hogy csak tőle telhetett.
Mind hiába!
nincs a Luska, nincs és nincs! Mikor legjavában lótnak-futnak, keseregnek s a
mama már a sok sírástól beszélni is alig tud, haza érkezik a városból a vadász
bácsi, a kit kis leányok olyan nagyon szerettek. Mindig is hozott nekik valamit
a vadásztáskában: csigabigát, tarka gyíkot, kis nyuszit. Egyszer egy szép kis
eleven pelét hozott, annak nagyon megörűltek, azóta csak úgy hítták a
bácsit a kis lányok: Pele bácsi.
Mikor a mama
nagysírva elbeszélte Pele bácsinak, hogy a kis Luska elveszett, a Pele bácsi
körülnézett, hogy hol látná azt a korbácsot, hogy a Csóri kutyát hozzá kösse és
elmenjenek a kis leányt keresni. De a korbács nem volt sem a helyén, sem az
ágyon, sem a lóczán...
Ekkor
hirtelen eszébe jutott valami! Tudta, hogy a kis Luska nagyon szeretett az
ostorral játszani, hátha ő járt itt és elvitte magával!
Nosza,
füttyent egyet a Csórinak.
Az okos kutya
egyenesen a szemébe néz.
Hol a korbács, édes
kutyám?
- Nem tudom én, kedves gazdám.
Keresd, hozd el izibe!
- Futok, futok sebtibe...
- Nem tudom én, kedves gazdám.
Keresd, hozd el izibe!
- Futok, futok sebtibe...
Azzal
szaglászni kezd körös-körűl, neki lódúl, s mint a villám, ide-oda czikázva
keresztűl vágtat a szérűskerten, át az országúton, be az erdőbe. A gazdája alig
győzte követni s el is tünt volna szeme elől, ha koronkint vissza nem fordúl
érte, nézni, hogy jön-e utána.
Mikor aztán a
Pele bácsi a Csóri nyomán haladva elérkezik egy kis tisztásra, hát már ott
látja a Csórit ülni a kis Luska mellett, a kinek az arczocskája veres és dagadt
volt a sok sírástól, a hangja meg egészen rekedt. De azért így is kedves volt,
mikor Csóri nyakát hizelegve simogatta és szívrehatóan könyörgött neki:
- Csólikám,
édes jó kicsi Csóli, csak most az egyszel vigyél haza... soha, soha sem leszek
mál mélgesz, adok neked klumplit, nalancsot, mindent... csak vigyél haza
mamához.
Mondtam már,
hogy a Csóri okos kutya volt, hát ezt a beszédet is jól megértette. Szeretettel
nyalta végig a Lusika könnyes arczát, az ostort gyöngéden kivette a kezéből és
odafutott vele a gazdájához.
Ez pedig
ölébe kapta a kis szökevényt, a ki mind a két karját nyaka körűl fonta s
fejecskéjét a Pele bácsi vállára hajtva szépen el is aludt, mire hazaértek. Úgy
vette át az édes mama, a ki ágyacskájába fektette, betakargatta és ott
sirdogált mellette még jó sokáig - hanem most már örömében.
Azután, ha
néha - ritkán, nagyon ritkán - a Luska makranczoskodott, csak annyit mondott a
mamácska:
- Kitegyelek
az erdőbe?
Nyomban úgy
megszelídűlt, mint egy galambfióka, és szót fogadott és a Nusikát soha se
bántotta többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése