2012. február 26., vasárnap

97. mese


Sárkányhistória (Szavak száma: 846)
- Édes anyám, meséljen valamit! - rikácsoltak az apró sárkányfiak.
- Gyerekek, ne zörögjetek! - szólt rájok az apjok, nemzetes és vitézlő Sárkány Farkas uram.
Ő kegyelme ugyanis az este kemény tusakodás után megölt egy pánczélos lovagot s fáradt volt. Nem járja ám, hogy az apróság nehéz munka után lármájával zaklassa az öregeket.
- Csitt, gyerekek! - szólt most Sárkányné asszonyom. - Apátoknak egész éjszaka sokat kell vias­kodnia s nappal nyugalomra van szüksége. Mondok nektek egy szép mesét, ha meg­igéritek, hogy csöndesen lesztek s azután szépen lefeküsztök.
A sárkányfiak szófogadóan kuporodtak le, ki az anyja ölébe, ki a farkára, ki meg szembe, és Sárkányné asszonyom hozzáfogott a meséléshez.
- Miről is meséljek? Ugy-e bizony legjobb lesz egy ember-mese?
- Jó lesz, anyó! Ugyis meguntuk a hétfejű sárkányokról való meséket. Olyan talán nincs is. Mi legalább még nem láttunk olyan atyánkfiát, a kinek hét feje lett volna.
- Persze, hogy még nem láttatok. Azzal csak az emberek ijesztgetik a gyerekeiket. De mi tudjuk, hogy minden becsületes sárkánynak csak egy feje van.
- Hát halljuk azt az ember-mesét! - szólt Farkó, a legidősebbik sárkányfiú.
- Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás mocsáron is túl volt, kidűlt-bedűlt barlang-szájnak oldala sem volt - volt egy gyönyörűséges szép tájék, tele mocsárral, iszapos tócsával, süppedékkel, zsombékkal, sötét sziklaodúkkal, a melyek mind nyirkosak és hidegek voltak és a melyekben soha napsugár nem alkalmatlankodott. A levegőt virág nem rontotta bántó sza­gá­­val, a viznek sehol sem lehetett a fenekére látni, mert pompás zöld penész-szőnyeg borí­tot­ta, mely kellemes poshadt illatot terjesztett. Sehol egy száraz pont nem volt az egész tájékon: igazi paradicsom, a melyben öröm volt élni, mert a naptól nem pattogzottak fel a sárkány-nép pikkelyei, nem száradtak össze a szárnyai.
- Jaj de szép lehetett, anyó! Igazán? - kérdezték a sárkányfiak, olyan gyönyörűséggel vihogva, hogy szép piros torkaikból csakúgy gombolyogtak kifelé a kénköves lángok. Sárkány uram pedig nyugtalanúl hánykolódott a sziklavaczkában, a hol álomra hajtotta a fejét.
- Igazán bizony, - felelt az anyjok halkabb hangon, hogy az öreget föl ne ébreszsze. - No hát azon a gyönyörű szép vidéken kezdtük meg mi ketten, apátok meg én, a közös barlang-tartást. Nagyon boldogok voltunk egy ideig, mert nem messze tőlünk volt egy termékeny völgy, tele kövér és jóízű emberekkel. Ti még nem láttatok egész embert, úgy-e bár?
- Nem bizony, csak egy-egy darabját láttuk - feleltek a sárkány-fiak. - Milyen lehet az ember, mikor egész?
- Biz az csunya jószág. Először is nincs pikkelye, csupasz, se szárnya, se karma...
- Jaj de csuf lehet! - szólt a kis Körmös, büszkén terítve szét zöld szárnyacskáit.
- Ugy van, folytatá Sárkányné asszonyom, - s a mi a legfurcsább: az ember, mikor megnő, a hátulsó lábán jár.
- Két lábon? Miért?
- Én bizony nem tudom. Ostoba szokás, annyi bizonyos. Kicsi korunkban ők is négy lábon járnak, mint minden okos állat, de az öregebbek addig ránczigálják, szoktatják, tanítgatják őket, mig utoljára szegénykék felágaskodnak a hátulsó lábaikra s azután úgy járnak mindig. Hiába, bolond állat az ember! Mikoriban az emberek ide kerűltek erre a földre, a melyen először a sárkányok lakoztak, eleinte ők is úgy éltek, mint más; tisztességesen meghuzták magokat a barlangokban, a szikla-odúkban. De aztán bolond fővel nekimentek a világnak, letördeltek, szakgattak, hasogattak belőle egy-egy darabot s magok csináltak magoknak barlan­gokat. Most meg már fákat vernek agyon, hasogatják szét s raknak belőle odút. No de nem mondom tovább, mert reggelig sem tudnám elsorolni az emberek együgyüségeit.
A mint mondtam, igen boldogan éltünk a mi kedves birtokunkon. Este kirándúltunk egy-egy kis sétára és gyakran sikerűlt fognunk egy-két szép, húsos, jóízű embert. Végre aztán elérke­zett az az idő, mikor ez a bolondos ember-faj fellázadt ellenünk, a világ urai ellen. Vagyis éjszakának idején behuzódtak az odúikba s mi kénytelenek voltunk az egészségtelen, kelle­metlen nappali verőfényben járni vadászatra, úgy hogy majdnem száraz-betegségbe estünk. Akkor is csak nagynehezen tudtunk fogni egy-egy ember-fiókát, sőt megesett, hogy egész hónapon át nem tudtam szert tenni többre, mint két hitvány porontyra. Képzeljétek, mit szenvedett szegény anyátok! Úgy lesoványodtam, hogy csakúgy csörögtek a pikkelyeim!
Sárkányné asszonyom végig nézett a fiatal hallgatóságon s látta, hogy a két legkisebbik keservesen sír, mert csakúgy potyogott szemökből a tüzes szikra. A gyöngéd anya jónak látta hát, hogy kissé vidámabb fordulatot adjon a meséjének.
- Nono, kedveseim, nem tartott az sokáig. Apátok fiatal, fürge, bátor és vitéz volt akkor. Egy reggel, lefekvés előtt így szólt hozzám:
«Hallod-e, Pikkelyina, ez így nem tarthat tovább. Segítek a dolgon.»
Kérdeztem tőle, hogy mi a szándéka, de ő fenyegetően csóválta a farkát és ravaszúl mosoly­gott rám, mialatt a körmét egy szikladarabon élesre fente. Másnap este, mikor fölkeltünk, elbucsuzott tőlem s azt mondta, hogy csak legyek nyugodt és ne féljek. Én sokáig néztem utána, a mint elrepűlt s mikor már se lángját, se füstjét nem láttam, visszatértem a barlangba s rágicsáltam az utolsó darab száraz csontot. Reggelre, épen a mint pitymallani kezdett, pompás vásárfiával jött haza. Ha jól emlékszem: «mészáros»-nak nevezte azt, a mit hozott, ámbár lehet, hogy «lovag» volt.
Az íze körülbelől egyforma mind a kettőnek. Mikor aztán behuzódtunk a barlangunk legsöté­tebb, legnyirkosabb, legdohosabb, legbarátságosabb zugába, apátok szerényen elbeszélte nekem vitézi tetteit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése