Sárkányhistória
(Szavak száma: 846)
-
Édes anyám, meséljen valamit! - rikácsoltak az apró sárkányfiak.
-
Gyerekek, ne zörögjetek! - szólt rájok az apjok, nemzetes és vitézlő Sárkány
Farkas uram.
Ő
kegyelme ugyanis az este kemény tusakodás után megölt egy pánczélos lovagot s
fáradt volt. Nem járja ám, hogy az apróság nehéz munka után lármájával zaklassa
az öregeket.
-
Csitt, gyerekek! - szólt most Sárkányné asszonyom. - Apátoknak egész éjszaka
sokat kell viaskodnia s nappal nyugalomra van szüksége. Mondok nektek egy szép
mesét, ha megigéritek, hogy csöndesen lesztek s azután szépen lefeküsztök.
A
sárkányfiak szófogadóan kuporodtak le, ki az anyja ölébe, ki a farkára, ki meg
szembe, és Sárkányné asszonyom hozzáfogott a meséléshez.
-
Miről is meséljek? Ugy-e bizony legjobb lesz egy ember-mese?
-
Jó lesz, anyó! Ugyis meguntuk a hétfejű sárkányokról való meséket. Olyan talán
nincs is. Mi legalább még nem láttunk olyan atyánkfiát, a kinek hét feje lett
volna.
-
Persze, hogy még nem láttatok. Azzal csak az emberek ijesztgetik a gyerekeiket.
De mi tudjuk, hogy minden becsületes sárkánynak csak egy feje van.
-
Hát halljuk azt az ember-mesét! - szólt Farkó, a legidősebbik sárkányfiú.
-
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás mocsáron is túl volt,
kidűlt-bedűlt barlang-szájnak oldala sem volt - volt egy gyönyörűséges szép tájék,
tele mocsárral, iszapos tócsával, süppedékkel, zsombékkal, sötét sziklaodúkkal,
a melyek mind nyirkosak és hidegek voltak és a melyekben soha napsugár nem
alkalmatlankodott. A levegőt virág nem rontotta bántó szagával, a viznek
sehol sem lehetett a fenekére látni, mert pompás zöld penész-szőnyeg borította,
mely kellemes poshadt illatot terjesztett. Sehol egy száraz pont nem volt az
egész tájékon: igazi paradicsom, a melyben öröm volt élni, mert a naptól nem
pattogzottak fel a sárkány-nép pikkelyei, nem száradtak össze a szárnyai.
-
Jaj de szép lehetett, anyó! Igazán? - kérdezték a sárkányfiak, olyan
gyönyörűséggel vihogva, hogy szép piros torkaikból csakúgy gombolyogtak kifelé
a kénköves lángok. Sárkány uram pedig nyugtalanúl hánykolódott a sziklavaczkában,
a hol álomra hajtotta a fejét.
-
Igazán bizony, - felelt az anyjok halkabb hangon, hogy az öreget föl ne
ébreszsze. - No hát azon a gyönyörű szép vidéken kezdtük meg mi ketten, apátok
meg én, a közös barlang-tartást. Nagyon boldogok voltunk egy ideig, mert nem
messze tőlünk volt egy termékeny völgy, tele kövér és jóízű emberekkel. Ti még
nem láttatok egész embert, úgy-e bár?
-
Nem bizony, csak egy-egy darabját láttuk - feleltek a sárkány-fiak. - Milyen
lehet az ember, mikor egész?
-
Biz az csunya jószág. Először is nincs pikkelye, csupasz, se szárnya, se
karma...
-
Jaj de csuf lehet! - szólt a kis Körmös, büszkén terítve szét zöld
szárnyacskáit.
-
Ugy van, folytatá Sárkányné asszonyom, - s a mi a legfurcsább: az ember, mikor
megnő, a hátulsó lábán jár.
-
Két lábon? Miért?
-
Én bizony nem tudom. Ostoba szokás, annyi bizonyos. Kicsi korunkban ők is négy
lábon járnak, mint minden okos állat, de az öregebbek addig ránczigálják,
szoktatják, tanítgatják őket, mig utoljára szegénykék felágaskodnak a hátulsó
lábaikra s azután úgy járnak mindig. Hiába, bolond állat az ember! Mikoriban az
emberek ide kerűltek erre a földre, a melyen először a sárkányok lakoztak,
eleinte ők is úgy éltek, mint más; tisztességesen meghuzták magokat a
barlangokban, a szikla-odúkban. De aztán bolond fővel nekimentek a világnak,
letördeltek, szakgattak, hasogattak belőle egy-egy darabot s magok csináltak
magoknak barlangokat. Most meg már fákat vernek agyon, hasogatják szét s
raknak belőle odút. No de nem mondom tovább, mert reggelig sem tudnám elsorolni
az emberek együgyüségeit.
A
mint mondtam, igen boldogan éltünk a mi kedves birtokunkon. Este kirándúltunk
egy-egy kis sétára és gyakran sikerűlt fognunk egy-két szép, húsos, jóízű
embert. Végre aztán elérkezett az az idő, mikor ez a bolondos ember-faj
fellázadt ellenünk, a világ urai ellen. Vagyis éjszakának idején behuzódtak az
odúikba s mi kénytelenek voltunk az egészségtelen, kellemetlen nappali
verőfényben járni vadászatra, úgy hogy majdnem száraz-betegségbe estünk. Akkor
is csak nagynehezen tudtunk fogni egy-egy ember-fiókát, sőt megesett, hogy
egész hónapon át nem tudtam szert tenni többre, mint két hitvány porontyra.
Képzeljétek, mit szenvedett szegény anyátok! Úgy lesoványodtam, hogy csakúgy
csörögtek a pikkelyeim!
Sárkányné
asszonyom végig nézett a fiatal hallgatóságon s látta, hogy a két legkisebbik
keservesen sír, mert csakúgy potyogott szemökből a tüzes szikra. A gyöngéd anya
jónak látta hát, hogy kissé vidámabb fordulatot adjon a meséjének.
-
Nono, kedveseim, nem tartott az sokáig. Apátok fiatal, fürge, bátor és vitéz
volt akkor. Egy reggel, lefekvés előtt így szólt hozzám:
«Hallod-e,
Pikkelyina, ez így nem tarthat tovább. Segítek a dolgon.»
Kérdeztem
tőle, hogy mi a szándéka, de ő fenyegetően csóválta a farkát és ravaszúl mosolygott
rám, mialatt a körmét egy szikladarabon élesre fente. Másnap este, mikor
fölkeltünk, elbucsuzott tőlem s azt mondta, hogy csak legyek nyugodt és ne
féljek. Én sokáig néztem utána, a mint elrepűlt s mikor már se lángját, se
füstjét nem láttam, visszatértem a barlangba s rágicsáltam az utolsó darab
száraz csontot. Reggelre, épen a mint pitymallani kezdett, pompás vásárfiával
jött haza. Ha jól emlékszem: «mészáros»-nak nevezte azt, a mit hozott, ámbár
lehet, hogy «lovag» volt.
Az
íze körülbelől egyforma mind a kettőnek. Mikor aztán behuzódtunk a barlangunk
legsötétebb, legnyirkosabb, legdohosabb, legbarátságosabb zugába, apátok
szerényen elbeszélte nekem vitézi tetteit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése