95. mese

A kis kukta (Szavak száma: 502)

A mama mindig mondta Zsuzsikának, hogy eredj innen cseppem, kicsi bogaram, a Paprika Jancsiddal, mert útjában állasz az édes mamának. - Zsuzsika nem ment el az asztal mellől, hanem nagy figyelemmel nézte a mamát, a ki épen az imént készítette el a tálban a kalácsnak való jóféle vajas tésztát.

- Menj el, kicsi lányom, - mondotta kétszer is a mama, - künn a kertben van a Pistika, eredj ki hozzá, lelkem és játszszál vele. Mutasd meg neki a Paprika Jancsit is.

A kis leány azonban csak húzódott féloldalvást az ajtó felé, de nem ment ki. Ne is küldje őt az édes mama, mert lám, olyan jól viseli magát, hogy még! Meg se mukkan. Oda kuczorodik le szépen az apa nagy széke mellé, tánczoltatni fogja a Paprika Jancsit és nem lesz útban. Bizony nem lesz útban...

A mamának pedig annyi most a dolga, hogy azt se tudja, melyiket igazítsa előbb. Apának nevenapja van; délire nagy vendégséget kell csinálni; itt lesz majd a tisztelendő úr, a kasznár bácsi, a néniék és még sokan a bácsik közűl. Szintúgy ég a munka. A mama ide is ügyel, oda is; egyik perczben a konyhában van, a másik perczben már ismét a szobában, mert mindenre magának kell vigyáznia, különben nem úgy készűlnek el az ételek, a hogy ő szeretné.

A kis Zsuzsika nagyon vigyázott arra, hogy ne kerűljön útba. Kiváncsisága azonban olyan nagy volt, hogy egy alkalmas perczben, a mikor a mama épen a konyhába ment, fölkapta a föld­ről a Paprika Jancsit, oda húzott az asztalhoz egy széket, arra felmászott és nagy kiván­csisággal nézett bele abba a tálba, a melyben a kalácsnak való jó vajas tészta épen kelőfélben volt.

Ni! milyen szép fehér tészta...

- Látod Jancsi! Ehez nem szabad ám hozzányúlni.

Paprika Jancsi azonban nem azért volt olyan rossznyelvű legény, hogy ezt az okos mondást válasz nélkűl hagyta volna.

- Nem ám annak, a ki nem mer!

- Hallgass, te csúnya! Mama mondta, hogy még útban lenni sem szabad.

- Dejszen, volnék csak én olyan nagy, mint te, majd megmutatnám én, hogy szabad. Még a kezemmel is megmerem. Meg én! Mama úgy sincs itt, még csak meg sem tudná. Tudod mit, Zsuzsika? Én még úgy sem kóstoltam ilyen jó tésztát, fogj meg és tégy bele.

- Nem teszlek biz én, Jancsi.

- Nincs merszed, úgy-e?

- Van; de -

- Nincs, nincs, nincs! - nyelveskedett csúfolkodva Paprika Jancsi.

Zsuzsika úgy megharagudott, hogy csak megfogta derékon a Jancsit és beletette a tésztás tálba. Jancsi pedig, a kisértő, nagyokat kaczagott magában, hogy ilyen könnyen rosszra csábí­totta a kicsi leányt és a karját emelgette.

- Bátor leányka vagy, Zsuzsika, - mondta hízelgő hangon a semmiházi.

Haj! de rossz vége lett ennek a dolognak nagyon. Az édes mama bejött, meglátta az elrontott tész­tát, áristomba zárta a szófogadatlan Zsuzsikát és a déli nagy vendégség alatt Zsuzsika bizony ott sírdogált egyedűl a gyerekszobában. Abban a perczben azonban föltette magában, hogy soha többé nem enged a kisértésnek és dícséretére legyen mondva, be is váltotta a szavát.