2012. február 1., szerda

72. mese


Aranyos Katicza, meg a tündér-babák (Szavak száma: 826)
A selyem-szakállú tündér-apónak volt egy czukor-palotája, egy nagy láda apró pénze, meg két aranyos babája. Egy fiú meg egy leány. Szerette a tündér-apó a palotáját is, meg a pénzét is. No, hanem a két kis babáját aztán úgy szerette, hogy oda nem adta volna őket a világ minden czukor-palotájáért, de még az apró pénzéért sem.
Mikor a tündér-apó egy este a térdén ringatja, beczézgeti ibolyaszemű tündérkéit, egyszer csak az egyik jobbról, a másik balról csókolja meg az arczát, s azt mondják neki, hogy:
- Tudod-e, apuskánk, merre van az ezüst-tó?
- Hogyne tudnám, bimbócskáim! - mondja a tündér-apó.
A babák tovább kérdik:
- Hát azt tudod-e, hogy az ezüst-tóban arany-halacskák is vannak?
- Azt is tudom!
A mosolygó babák még egy csattanós csókot czuppantottak a tündér-apó arczára.
- No, ha ilyen okos ember vagy te, apuskánk, akkor azt is találd ki, hogy mit akarunk mostan mondani neked.
A tündér-apó átöleli az egyiket jobb karjával, a másikat balkarjával s így felel a két kis babájának:
Páros bimbó himbál rajtam,
Ezüst-tóban arany-hal van.
Halacskákért - csibe-máj! -
Két kis baba szíve fáj.

Nagyszakállú tündér-apó
A ki tudja, hol van a tó,
Azt mondja, hogy: á-bé, ab!
Kis czipellő, nagy kalap!
Holnap délig, délebédig,
Hazahozza a halat!

Nagy örömmel tapsolnak a tündérkék. Hiszen épen azt akarták kérni az apuskájoktól, a mit az olyan szépen ki is talált, meg is ígért nekik.
Másnap útban volt a tündér-apó. Hanem mire az ezüst-tóhoz ért: Deczember nevű haragos ember olyan csikorgó hideget lehelt a földre, hogy az aranyhalacskákra halászó tündér-apónak - lelkem-adta! - tóba fagyott a hosszú selyem-szakálla! Nem birta kihúzni... Nem tudott haza menni.
Kondúl a harang tizenkettőkor:
- Bim-bam! Dél van!
Várják, várják a tündér-gyerekek otthon: mikor toppan be az ajtón édes apókájok. De biz’, az csak nem megy.
Száll azonban egyszer a fehér hó-madár. Csőre koppan a jég-virágos ablakon:
Tündér-fiú! tündér-lány!
Hallgassatok csak én rám!
Apókátok ezüst-tónál
Jégbe-hóba didereg...
Befagyott a nagy szakálla,
Haza jönne - nem lehet! -

A tündér-gyerekek ijedten kapkodják elő a meleg bundát:
Aranyos, édes,
Hó-madárka!
Vidd oda, hozzá,
Takard rája!

Elröpűl a hó-madár. Kis idő múlva megy a másik. Megkoppan a csőre a jég-virágos ablakon:
Tündér-fiú! tündér-lány!
Hallgassatok csak én rám!
Nem fázik már apókátok,
Ölel, csókol titeket,
Azt üzeni: küldjétek el
Dél-ebédjét, ha lehet!

Szedi-veszi a két gyerek a nagy kosár pecsenyét, czukrosságot:
Aranyos, édes
Hó-madárka!
Itt van az ebéd,
Vidd hozzája!

Ráadásúl vissza is üzenik:
Jó apukánk! légy nyugodtan!
Nem hagyunk mi téged ottan!

A hó-madár fölrepűlt, vitte, vitte az ebédet a tündér apónak. - Hanem akkor már a tündér-babák is magukra öltötték a téli ruhácskájokat; leszaladtak az udvarba és azt mondták a szállongó hó-pihéknek:
- Gyémántos pihék! Szépen kérünk, vezessetek az ezüst-tóhoz!
Tízével is röppentek a hó-pihék:
- Szívesen vezetünk, tündér-babák! Hanem hát van-e aczél-talpú czipőcskétek?.. Tükör-sima arra az út: nem lehet azon másként menni, csakis éles aczél-talpon.
A kis tündérek sírva fakadnak... Nincsenek nekik aczél-talpú czipőcskéik! De még csak azt se tudják: hol teremnek azok a csodálatos czipők, a miknek a talpa éles aczélból lenne...
- Nagy baj! Nagy baj! - sopánkodtak a hópihék. - Aczél-talpú czipők nélkűl a legjobb akarat­tal sem vezethetünk el titeket.
Szerencsére oda vetődik a tánczos-lábú czinege. Megérti a tündér-gyerekek baját. Nosza! Elfut gyorsan a kovácshoz... Addig járja, addig aprózza előtte a legislegszebb tánczát, mig a nagy kalapácsú mester azon tüzesen ki nem szikráztat, ki nem kalapál három pár éles aczél-talpat. Kettőt a gyerekeknek, egyet meg a tündér apónak... Felkötik a tündérkék az aczél-talpa­kat, hanem alig lépnek vele: Ákom-bákom!.. pitty!.. poty!.. gurúlnak erre is, arra is a tükör­sima jégen...
- Jaj! Istenkém! Nem birunk mi ezzel boldogúlni!
- Dehogy nem! Dehogy nem! - kaczagja messziről egy csengő hangú, piros arczú kisasszony­nénike. - Nézzétek! Hogy siklik az én aczéltalpam... Ugy repülök, mint a fecske. Pedig én nem is vagyok tündér, hanem csak: aranyos Katicza... Hipp-hopp! Adjátok ide a kezecs­kéiteket! Majd megtanítalak én titeket: hogy kell az aczéltalpú czipőben járni.
Jobb kezével megfogta a tündér-fiút, bal karjára fűzte a tündér-leányt. Olyan gyönyörűen siklottak a vezető hó-pihék után, hogy még a jég-madár se állhatta meg szó nélkűl.
Csiri, csiri, csin!
A mióta élek:
Soha ilyen szépet!

Elértek az ezüst tóhoz. Megtalálták a tündér-apót. Körűlfogták, ölelgették csókolgatták. Aztán addig hízelegtek a haragos Deczembernek, míg az egyszer csak úgy ellágyúlt egy pár szem-pillantásra, hogy a tündér-apó a selyemszakállát is, meg az arany-halacskát is kiránthatta az ezüst-tóból.
No, bezzeg, volt öröm, dínom-dánom!
Mikor haza értek, az öreg tündér-apó nyomban kiadta a parancsot a czukor-ácsnak, hogy egy czukor-palotát építsen az aranyos Katiczának... A tánczos-lábú czinegét, meg a hó-madarakat mézes búzával édesgette a jégvirágos ablakba és megengedte nekik, hogy a kis tündérek karácsony fáján rakhassanak maguknak fészket.
A kis halacska meg ott lubiczkolt a kristály-fürdőjében. Aranyos pikkelye, kedves bohós­kodása nagyon, nagyon tetszett a tündér-babáknak. Hanem azért, szó a mi szó: bizony, csak esténkint kerűlt ő kemére a sor. Mert a tündérleány egész napokon a tükör-sima jegen siklott, korcsolyázott az aranyos Katiczával.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése