66. mese

Ámor és Pszíhe (Latin mese, szavak száma: 3430)

Volt egyszer, régesrégen, egy király s annak három leánya. A két idősebbik is szép volt, akadt kérője is elég, de a legkisebbik százszorta szebb volt náluk. A király városának népe azt mondogatta, hogy maga, Afrodite, a szépség istennője sem lehet különb nála, s ha az utcán végigment, úgy hajolt meg előtte mindenki, mintha magát Afroditét köszöntötte volna.

Meghallotta ezt egyszer Afrodite is, akinek épen ezidőtájt adta Paris pásztor azt az arany­almát, mely a legszebb asszonyt illette meg. Haragra lobbant és elküldött egy szárnyas követet a fiáért, Ámorért.

- Jere velem, - mondotta, mikor Ámor megjelent előtte - mutatok neked valamit. - Azzal egy szót sem szólt többet, szárnyra keltek mind a ketten s elröpültek a királyi palotához, ahol épen aludt a szépséges Pszíhe.

- Ez az a leány, akit az emberek úgy tisztelnek, ahogy csak engemet volna szabad tisztelni, - suttogta Afrodite villogó szemmel. - Azért hoztalak ide, hogy büntesd meg. Röpíts egy nyilat a szívébe, hogy szerelemre gyulladjon a legalábbvaló földi ember iránt. Itt hagylak nála, nekem egyebütt van dolgom, Okeánosznak, a tenger istenének palotájában.

Afrodite eltünt, Ámor pedig ott maradt, nézte a szépséges alvó leányt és azt gondolta magában, hogy tulajdonképen igazuk van azoknak, akik annyira tisztelik.

- Nem teszem én meg azt a gonoszságot, - mormogta magában - hogy megnyomorítsalak valami hitvány fickóval, akinek csak a boroskancsón jár az esze. Az én nyilamtól nyugodtan alhatol. De vajon te nem rablod-e el az én nyugalmamat?

Nem mert tovább ottmaradni, félt az anyja haragjától, utána ment hát Okeánosz palotájába.

Ha Afrodite nem lett volna istennő és egy kicsit jobban ismerte volna az emberi szívet, nem irigyelte volna annyira szegény Pszíhét. Minden férfi úgy hajolt meg előtte, mint egy istennő előtt, de épen ezért olyan magasságban érezte maga fölött, hogy soha sem merte volna feleségül kérni. A nénjei férjhez mentek, gyermekeik is voltak már, Pszíhe pedig egyedül élt apja palotájában, nem kérte meg senki.

Hónapok, esztendők teltek el, s végre már a király is megijedt, mert lassankint elmult az az idő, amikor a görög leányok férjhez szoktak menni. Bölcseket hívott magához, hogy adjanak tanácsot neki. Hanem a bölcsek a fejüket rázták és csak azt tudták tanácsolni: menjen el a delfii jósnőhöz. Három napi járás volt odáig, s azt sem lehetett tudni, mikor szólal meg a jósnő. A király mit tehetett volna: felszedelőzködött, nagy kísérettel, sok elemózsiával, s elindult Delfibe.

Tíz nap mulva tért vissza, sápadtan, fejét lehorgasztva. A királyné aggodalmas szívvel leste a jöttét a palota tetején s elébe szaladt a kapuig, mikor meglátta.

- Mi történt? - kérdezte a királyné. A király félrevonta, hogy senki meg ne hallja a jósnő szörnyű szavait.

- Azt mondja a jóslat, hogy Pszíhét egy magas, elhagyatott kőszálra kell kitenni, odajön majd egy szörnyeteg és felfalja. Ez lesz a büntetése azért, amért az emberek úgy tisztelik, ahogy csak isteneket szabad! Bár inkább olyan rútnak született volna, mint az éjszaka!

Sírt a királyné keservesen, s amint lassan-lassan elterjedt a szörnyű hír, sírás, jajgatás töltötte el az egész udvart, az egész várost. Sírt mindenki, csak Pszíhe nem. Úgy járt-kelt, mint az alvajáró; úgy érezte magát, mintha már most is az alvilágban volna, a halottak árnyai között.

Teltek, múltak a napok, s egyszerre csak a jósnő elküldött egy papot a királyhoz, megüzenvén neki, hogy ne késlekedjék tovább. Ezen az éjszakán szomorú menet vonult ki a város kapuján. A menet közepén Pszíhe haladt, talpig feketében, az apja karjára támaszkodva. Az anyja zokogva ment utána. A kísérők gyászdalokat énekeltek, de az is alig hallatszott a zokogástól. A fáklyák homályosan égtek, el is aludtak hamar.

Napkeltekor elértek ahhoz a hegytetőn emelkedő csupasz kőszálhoz, ahol a jóslat szerint Pszíhét magára kellett hagyni, hogy nyomorúságosan elpusztuljon. Pszíhe meg sem moccant, szót sem szólt, könnyet sem ejtett, mikor apja-anyja keserves könnyhullatással utoljára ölelte meg. Hiábavaló lett volna minden: az istenek akaratának teljesedni kell.

A király s a királyné hátra sem mert nézni, úgy indult vissza a gyászbaborult palota felé. Pszíhe reszketve támaszkodott a sziklához és várta a szörnyeteget, amely fel fogja falni. Fáradt volt, mert hosszú és nehéz út vitt fel a hegy tetejére, elgyöngítette a bánat is: szép lassan erőt vett hát rajta az álom s egyidőre megfeledkezhetett minden bajáról.

Amíg aludt, Ámor leszállt hozzá és őrködött felette, anélkül, hogy Pszíhe sejtette volna. És Ámor megparancsolta Zefirnek, a szellőnek, hogy lágyan játszadozzék az alvó királyleány fürtjeivel, susogva szálldogáljon körülötte. Aztán Zefir gyöngéden felemelte Pszíhét, leszállt vele a szikla tetejéről s liliomágyba fektette a völgyben.

Szép álmai voltak Pszíhének, félelmét, fájdalmát elfeledte. Boldogan ébredt fel, ámbár nem tudta volna megmondani, miért boldog, hiszen idegen helyen volt, egyesegyedül. Messze, a fáktól félig eltakarva, szökőkútat látott csillogni. Felkelt és lassan elindult arra felé. A szökőkút mellett egy palotát talált, százszorta szebbet az apja palotájánál, mert az csak kőből épült, ez meg csupa elefántcsontból, és színaranyból. Rengeteg nagy volt ez a palota és telis­tele ragyogó, pompás holmikkal. Pszíhe csudálkozva s egy kicsikét félve lépte át a küszöböt.

- Ez a palota olyan nagy, mint egy város, - mondta fennhangon Pszíhe, mikor szobáról-szobára járva, csak nem tudott a sok csudának végére érni. - De milyen különös, hogy senki sincs, aki gyönyörködjék ebben az ezernyi drágaságban; még csak nem is őrzi senki!

Egyszerre csak megszólalt egy hang valahonnét:

- Ez a palota mindenestül a tiéd, királyleány. Fürödjél meg, ha akarsz, vagy feküdj le ezüst­pár­nás nyoszolyádra, míg az ünnepi ebéd elkészül és mi, szolgálóid, ragyogó ruhába öltöztetünk. Csak parancsolj, mi engedelmeskedünk.

Most bezzeg elmúlt Pszíhe félelme. Nagy vígan megfürdött, aztán lefeküdt aludni. Mikor kinyitotta a szemét, mindenféle drága étellel-itallal megrakott asztalt látott maga előtt. Most sem látott senkit, csak hangját hallotta a szolgálóinak, s mikor az ebéd végeztével, visszadőlt a párnáira, láthatatlan kezek láthatatlan lanton játszani kezdték legkedvesebb dalait.

Igy röppentek el egymásután az órák naplementéig. Ekkor egyszerre aranyszövésű fátylat borított valaki a fejére, s egy eddig még nem hallott hang így szólt hozzá:

- Mártsad a kezedet ebbe a szentelt vízbe.

Pszíhe engedelmeskedett. Mikor az ujjai a medencébe értek, úgy tetszett neki, hogy valaki másnak az ujja láthatatlanul hozzáért az övéhez.

- Törd ketté ezt a kalácsot és edd meg a felét, - szólott ismét a hang. Pszíhe ezt is megtette; s amíg evett, a kalács másik fele is fogyni kezdett falatonkint, mintha azt is ette volna valaki.

- Most már feleségem vagy, Pszíhe, - suttogta lágyan az a hang - de jól ügyelj arra, amit mondandó vagyok, mert különben nagy szerencsétlenséget zúdítasz magadra s nekem el kell hagynom téged. Tudom, hogy a nénéid hamarosan meg fognak keresni, mert azt hiszik, hogy szeretnek téged, pedig az ő szeretetük csak olyan szeretet, amely igen könnyen válik gyűlöletté. Most még a szüleiddel együtt otthon siratják szomorú sorsodat, de néhány nap mulva kimennek a sziklára, hogy megtudják, hogyan pusztultál el. Meglehet, hogy eljutnak ebbe az elvarázsolt palotába is, de ha kedves neked a boldogságod s az életed, ne felelj a kérdéseikre és ne emeld rájuk a szemedet!

Pszíhe megígérte, hogy teljesíti láthatatlan férje parancsát. Édes boldogságban mult el egyik hét a másik után. De egy reggel Pszíhe mégis úgy érezte, hogy nagyon egyedül van és sírni kezdett, amért sohasem láthatja többé a nénjeit, de még csak tudtukra sem adhatja, hogy él. Egész nap sírva üldögélt a palotájában, s mikor leszállt az este és meghallotta férje hangját, kitárta a karját és zokogva ölelte meg.

- Mi bajod van, édes feleségem? - kérdezte a férje és Pszíhe érezte, hogy gyöngéd ujjak simogatják a haját.

Ekkor elpanaszolta minden bánatát. Hogy lehetne boldog, még ezen a gyönyörű helyen is, mikor a nénjei még most is siratják? Ha csak egyszer láthatná őket és megmondhatná nekik, hogy él, nem kivánna soha ennél többet. De ha ezt sem teheti meg - akkor bizony kár, hogy a szörnyeteg fel nem falta!

Csendesség támadt, mikor Pszíhe elmondta a panaszát. Aztán kisvártatva megszólalt a férje, de mintha változott volna valamit a hangja.

- Nem bánom, teljesedjék a kívánságod, - mondotta - ámbár nagyon félek, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Üzenj hát a testvéreidnek, hívasd ide őket és adj nekik a palota kincseiből, amit akarsz. Ámde újra kérlek: egy árva szót se felelj a kérdéseikre, mert akkor örökre el kell szakadnunk egymástól.

- Soha, soha! - kiáltotta Pszíhe és megölelte láthatatlan férjét. - Akárki, akármi légy, nem cserélnélek el még Ámor istenért sem. Nem felelek semmit a nénéimnek. Csak arra kérlek, küldd el Zefírt, a szolgádat, hogy hozza ide őket úgy, amint engem idehozott.

Másnap reggel Zefír megtalálta Pszíhe nénjeit azon a kőszálon, ahová a királyleányt kitették volt. A két asszony haját tépte, mellét verte bánatában.

- Pszíhe, Pszíhe! - kiáltották sírva, s a visszhang ismételte: Pszíhe, Pszíhe, de más nem válaszolt a szavukra. Hanem egyszerre csak azt érezték, hogy a szellő lágyan fölemeli őket s a levegőben libegve eljutottak az aranypalota kapujához, ahol Pszíhe várt rájuk.

- Pszíhe, Pszíhe! - kiáltották újra, de most már örömükben, csudálkozásukban. Aztán egy darabig megfeledkeztek mindenről a világon. Pszíhe kérdezgette őket, hogy van az édesapjuk, hogyan teltek a napjaik, mióta távol van tőlük; elképzelte, hogy megörülnek majd, mikor megtudják, mennyire más lett a sorsa, mint a jövendölés mondotta.

Mikor mindent elmondtak a nénjei, amire kiváncsi volt, behívta őket a palotájába, megmuto­gatott nekik mindent; a láthatatlan cselédségnek megparancsolta, hogy illatos fürdőket, gazdag lakomát készítsenek a vendégei számára.

Ennek a nagy fénynek, pompának, gazdagságnak láttára irigység és kiváncsiság kezdett ébre­dezni a két asszony lelkében. Egymásra pillantottak, s a szemük villanása nem sok jót jelentett Pszíhének.

- Hát a férjed hol van? - kérdezte az idősebbik. - Őt nem fogjuk meglátni?

- Az ám, - folytatta a másik - még azt sem mondtad meg nekünk, hogy milyen, pedig az anyánk bizonyosan kiváncsi lesz erre.

A kérdéseik eszébe juttatták Pszíhének azt a veszedelmet, amitől a férje óvta, s azért gyorsan ezt válaszolta:

- Ő, a férjem fiatal, szép ember - azt hiszem, a legszebb férfi a világon. Hanem sokat jár vadászni és most messze künn jár a hegyek között, vaddisznólesen. Igy történt, hogy egyedül éreztem magamat és értetek küldtem. Most pedig jertek és válasszátok ki a kincseskama­rámból, ami legjobban tetszik nektek, mert nemsokára mennetek kell.

A kincseskamarában rakáson hevert a sok arany és drágakő. A két testvért még erősebben gyötörte az irigység, mikor ezt meglátta. De akárhogy bosszankodtak is, azért hamarosan kiválasztották a két legszebb nyakláncot. Mikor ezzel elkészültek, Pszíhe megparancsolta Zefírnek, hogy vigye haza őket láthatatlanul.

Alighogy a levegőbe röppentek, hangosan kiáltott fel az idősebbik testvér:

- Mért is van ennek a Pszíhének különb sorsa, mint minekünk? Szerét-számát nem tudja a kincseinek, szép fiatal férje van és olyan rabszolgái, akik a levegőben repülnek, mint a madarak. Bizony, elmult már az az idő, mikor elhagyatva üldögélt az apánk palotájában és egy kérő sem közeledett hozzá. De akármilyen elhagyatott volt is odahaza, itt úgy bánnak vele, mint egy istennővel, én meg oda vagyok láncolva egy kopaszfejű, görnyedthátú öreg férjhez!

- Az én sorsom még a tiednél is rosszabb, - morgolódott a középső testvér - mert nekem egy olyan férjet kell ápolnom, aki mindig beteg és nagy ritkán ha elenged az oldala mellől. Hanem azt mondom neked: ne hízelegjünk Pszíhe hiúságának azzal, hogy elmondjuk a szüleinknek, milyen jómódban és boldogságban láttuk. Inkább azon gondolkozzunk, hogyan alázhatnók meg, hogyan ronthatnók meg a boldogságát.

... Eközben beesteledett és Pszíhe férje hazatért a palotájába.

- Megfogadtad-e a szavamat, - kérdezte Pszíhétől - nem feleltél-e a nénéid kérdéseire?

- Megfogadtam, - felelte Pszíhe - nem mondtam meg nekik semmit, amit tudni szerettek volna. Annyit mondtam, hogy fiatal vagy, szép vagy, tejben-vajban fürösztesz, de nem talál­koz­hatnak ma veled, mert vadászni mentél a hegyek közé.

- Jól van, ha így van, - szólt a férje - de tudd meg, hogy a nénéid már ebben a pillanatban azon törik a fejüket, hogyan ronthatnák meg a boldogságodat. Meg akarják tölteni a te lelkedet is az ő gonosz kívánságukkal, hogy egy napon látni kívánd az arcomat. De jól vésd eszedbe, hogy amint az arcomat meglátod, örökre el kell tünnöm.

- Ó, hát nem bízol bennem? - kiáltott fel sírva Pszíhe. - Pedig megmutattam ma, hogy tudok hallgatni! Hadd bizonyítsam be újra. Engedd, hogy Zefírrel még egyszer elhozassam a nénéimet, akkor aztán sohasem kérek tőled semmit többé.

A férje sokáig nem akarta teljesíteni ezt a kívánságát, de Pszíhe addig sírt, könyörgött, hogy végre is beleegyezett és elküldte Zefírt a két asszonyért. El is jöttek azok szívesen, szaladtak Pszíhéhez, ölelgették, csókolgatták, mézes-mázos szavakkal hízelegtek neki, Pszíhe pedig majd felforgatta értük a palotát. Most is, mint a multkor, megkérte őket, hogy válasszák ki a kincseskamarájából, amit legjobban szeretnek. Aztán kimentek a szökőkút mellé és egy fa alatt pompás gyümölcsöket kezdtek eddegélni.

Egyszerre csak megszólalt nagy sóhajtozva a legidősebb testvér:

- Sajnállak, szegény húgom, hogy ilyen csúfosan megcsalnak téged. Bárcsak megtudnálak menteni ettől a nagy veszedelemtől!

- Mit beszélsz, néném? - kérdezte Pszíhe elsápadva. - Nem csal meg engem senki, s egy istennő sem lehetne boldogabb nálam.

- Ó, hiszen te nem tudod ... nem is merem megmondani neked ... - szólt tettetett sírással a legidősebbik. - Próbáld meg te, húgom, én nem tudom, hogyan kezdjem.

- Nehéz lesz, de hát kötelességem - mondta a középső. - Hogy is mondjam, hogy is mondjam! Tudd meg, húgom, hogy a férjed nem az, aminek te gondolod, hanem egy hatalmas, mérges­nyelvű sárkány ... A mezőn dolgozó emberek látták, amint estefelé átúszott a folyón és bejött hozzád a palotába.

A két nénje sírása, sóhajtozása elbolondította Pszíhét; beleesett a verembe, amit ezek a gonosz teremtések ástak neki.

- Igaz, - mondotta reszkető hangon - hogy sohasem láttam a férjem arcát és sokszor mondotta, hogy amint megpillantom, örökre elhagy. A szava mindig kedves és lágy volt, s az érintése sem olyan, mintha sárkány volna. Nehezen tudom elhinni, amit mondtatok; de ha igazán így van, kérlek, segítsetek rajtam ebben az iszonyú veszedelemben!

- Hiszen azért jöttünk, - mondta a középső testvér - és én meg is mondom, hogy mit cselekedjél. Még ma éjszaka tölts meg egy lámpást olajjal, csavard be vastag szövettel, hogy ne lássék a világa; aztán rejts el egy éles kést a kebeledbe. Mikor a sárkány elaludt, lopódzzál óvatosan a lámpához, rántsd le róla a szövetet, hogy lássad, hova vágj a késsel; mert véged van, ha a sárkány fölébred, mielőtt a fejét levágtad volna.

Azzal a két testvér megölelte, megcsókolta Pszíhét, s mint aki dolgát jól végezte, gyorsan elröpült mind a kettő Zefír szárnyain.

Pszíhe, amint egyedül maradt, sírva borult a földre s úgy maradt sokáig: nem tudta, hová legyen kétségbeesésében. Egyszer-egyszer arra is gondolt, hogy nem teszi meg, amit a nénjei mondtak, hátha mégis tévedtek! De igen erősen hitt a szavukban, s az éj közeledtével talpraállott, hogy úgy cselekedjék, amint tanácsolták neki.

Mikor a férje megjött, vidámságot tettetett, nem lehetett észrevenni az arcán s a hangján, hogy milyen szörnyű fájdalom gyötri. A férje messze járt aznap, fáradt volt, hamarosan lefeküdt és elaludt. Akkor Pszíhe felkapta a lámpát, letépte róla a takaró szövetet - hanem amint a lámpa világánál a párnára pillantott, nem sárkányt látott azon, hanem a legszebb istent: Ámort.

Meglepetésében összerezzent, hátrált egy lépést. De megreszketett a lámpa is a kezében, s egy csepp égőolaj Ámor vállára hullott belőle. Ámor felriadt, talpra ugrott, nem szólt semmit, csak szomorú, szemrehányó pillantást vetett Pszíhére, megfordult és kiröppent a szobából. Pszíhe a lábába kapaszkodott és a levegőbe emelkedett vele együtt, de hamar elfogyott az ereje, lezuhant a földre és ájultan hevert sokáig a folyó partján.

Mikor magához tért, egyszerre eszébe jutott a boldogtalansága. Nem akarta tovább hurcolni szomorú életét, beleugrott a folyóba. De a víz megsajnálta, nem nyelte el, hanem lágyan úsztatta lefelé s egy virágos partra vetette ki. Szegény Pszíhe látta, hogy még a folyó sem fogadja be; fölkelt és elhatározta, hogy éjjel-nappal vándorolni fog, míg csak a férjét meg nem találja.

Meg sem állott, míg egy nagy, magas hegy tetejére nem ért. Egy templom emelkedett ezen a tetőn, s a templom körül, nagy csudálkozására, búzaszálakat, árpakalászokat, zabkévéket, sarlókat, ekéket talált, rendetlenül összevissza dobálva. Sohasem látott még templom körül ilyen rendetlenséget; tüstént nekilátott, hogy a maga helyére rakjon mindent.

Mialatt ezzel foglalatoskodott, messziről ezt kiáltotta felé egy hang:

- Boldogtalan leány, szívemből sajnállak! Dolgozol érettem még akkor is, mikor Afrodite haragja üldöz. Bár megtalálnád valaha azt a nyugalmat, amit megérdemelsz. De most hagyd el ezt a templomot, mert még reám is meg talál haragudni az istennő.

Pszíhe kétségbeesetten vándorolt tovább; nem tudta és nem is bánta, merre viszi a lába. Egyszer csak Afrodite egyik szolgájának kezébe került, aki hajánál fogva vonszolta az istennő elé. Afrodite kegyetlen szavakkal szidta, gyalázta, meg is verette, s mikor már mindenféle szenvedésben volt része, az istennő előszedett egy csomó, búzával, árpával, kölessel, meg egyéb magvakkal teli zacskót, egy halomba öntötte az egészet s megparancsolta Pszíhének, hogy estére válogassa külön a magvakat s valamennyit rakja vissza a helyére.

Pszíhe elképedve maradt ott, ahol a haragos istennő hagyta. Hozzá sem fogott a munkához, hiszen tudta, hogy lehetetlen elvégezni.

Bizonyosan megölik, - gondolta magában - de hát a halált most már örömmel fogadta volna. Leheveredett a földre és aludni próbált. Ekkor egy kis galamb, mely a magtárból épen a mezőre igyekezett, észrevette szegény Pszíhe baját, egy pillanat alatt összegyűjtötte a testvé­reit, megkérte őket, hogy könyörüljenek rajta és végezzék el helyette ezt a munkát.

Napszálltakor minden szem mag ki volt válogatva s a zacskóba volt rakva. Hanem azért Pszíhe reszketve várta Afrodite haza jövetelét, mert érezte, hogy akármit csinál is, az istennő sohasem lesz azzal megelégedve.

Igy is történt. Afrodite hazajött és bosszúra szomjazva kiáltotta:

- Hadd látom a magvakat!

Pszíhe szótlanul mutatott a fal mellett sorakozó zacskókra. Mindegyiknek nyitva volt a szája, hogy látni lehessen, mi van benne. Az istennő elsápadt dühében s hangos szóval kiáltott Pszíhére:

- Nyomorult teremtés, nem a te kezed munkája ez! Hanem ilyen könnyen meg nem menekülsz a haragomtól. - Azzal odahajított neki egy darab száraz kenyeret, elment és rázárta az ajtót.

Másnap reggel az istennő egyik rabszolgájával maga elé vezettette Pszíhét.

- A folyó túlsó partján, - szólt hozzá - van egy berek, abban olyan juhok legelnek, amelyeknek a gyapja lágy, mint a selyem és ragyogó, mint az arany. Napszállta előtt hozz nekem ebből a gyapjúból egy ruhára valót. Most az egyszer nem hiszem, hogy találj valakit, aki ezt a munkát elvégzi helyetted!

Elindult hát Pszíhe a folyó felé. Olyan tiszta és hűvös volt a vize, hogy Pszíhe odament a széléhez és azt gondolta: ebben a vízben meg fogja találni az örök nyugodalmat. Hanem egyszerre csak megszólalt egy nádszál a parton és ezt susogta felé:

- Tedd azt, amit mondok, Pszíhe, és ne félj semmitől! Rejtőzzél el estig, mert a nap melegétől megvadulnak a juhok és keresztül-kasul száguldják a bozótot. De mikor lehül a levegő, elfáradnak, nyugovóra térnek, s akkor az ágakról összeszedheted a gyapjút, ami beléjük akadt. Elég lesz az neked bőven.

Megköszönte Pszíhe a nádszál tanácsát és estére el is vitte a gyapjút az istennőnek. Hanem az most is haragos szóval fogadta és azt parancsolta neki: menjen föl egy meredek, sziklás hegynek a tetejére és töltsön meg egy kristály kancsót azzal a fekete vízzel, mely ott a tetőn sima sziklafalak közül ered. Pszíhe szívesen indult el erre az útra, mert azt hitte, hogy most már igazán nem tér vissza élve, s egyebet nem is kivánt.

De most meg egy saskeselyű jött segítségére, mely ott keringett a sötét, rémítő sziklahasadék fölött. Elvette tőle a kancsót s a csőrében vitte el a forráshoz. Két iszonyú sárkány őrizte ezt a forrást, s hiába ügyeskedett a saskeselyű, nem tudott volna hozzáférkőzni, ha meg nem mondja a sárkányoknak, hogy Afrodite istennő küldött a fekete vízért, azzal akarja a szépségét ápolni. Mikor ezt meghallották, nem kapkodtak többet a saskeselyű felé.

A keselyű örvendezve hozta vissza a kancsót Pszíhének, s az gondosan vitte el Afrodite palotájába. De az istennő most sem volt megelégedve. Mind újabb-újabb, veszedelmesnél veszedelmesebb utakra küldte Pszíhét. Remélte, hogy valamelyik útjában mégis csak elpusztul. De nem küldhette olyan helyre, hogy valami madár vagy vadállat meg ne segítette volna. Ha Ámor megtudja az anyja gonoszságát, bizonyosan megszabadította volna Pszíhét. Hanem az a seb, amit az égő olajcsepp okozott a vállán, nagyon lassan gyógyult, s betegsé­gében nem tudta, mi történt Pszíhével. Mikor nagysokára behegedt a sebe, Pszíhe volt első gondolatja. Megkereste, megtalálta. Pszíhe majd meghalt örömében, mikor újra meghallotta Ámor hangját. Elmondta neki, mennyit szenvedett ama rettenetes éjszaka óta, mely a boldog­ságát elrabolta.

- Keserű volt a bűnhődésed, - mondta Ámor - s az anyámtól hiába kérek neked kegyelmet. Végezd csak, amit rádbízott; hanem aközben felmegyek én az istenek tanyájára, az Olimpusz hegyére: megkérem őket, engedjék meg, hogy halhatatlan légy s velem élhess örökké a többi isten között.

És úgy is lett, ahogy Ámor mondta. Hiábavaló volt Afrodite irigysége, a két testvér gonosz­sága. A sok keserű megpróbáltatás után Pszíhe felszállott az Olimpuszra és mai napig is boldogan él az istenek között.